– Noszlopon nőtt fel, távol a nagyvárosi kulturális közegtől. Mikor érezte először, hogy a zene nem csupán gyermekkori álom, hanem valódi hivatás lehet?

– Eleinte ösztönös vágyként volt jelen az életemben a zene. A szüleim nem zenészek, mégis feltétel nélkül hittek bennem, ami utólag különösen megható számomra. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor édesanyám elvitt Horgas Eszter fuvolaművész koncertjére. Emlékszem, ahogy megláttam őt a színpadon, azonnal azt éreztem: én is így szeretném látni magam egyszer. Akkoriban olvastam a könyvét is, és mindaz, amit a színpadi létről és az alkotásról írt, nagyon mélyen rezonált bennem. A vele való találkozás egyértelművé tette, merre és kivel szeretném ezt az utat járni.

– Hogyan kezdődött a zenei képzése?

– Először egy egészen szabad, alternatív közegben találkoztam a zenével, és talán éppen ezért tudott annyira természetesen az életem részévé válni. Egy közeli kisvárosból járt át hozzánk egy zenetanár, aki megtanított kottát olvasni, furulyázni. Akkor még nem az intézményrendszer volt fontos, hanem maga a zene mint nyelv. Később Kovács Imréhez kerültem, aki a hazai fuvolaoktatás egyik meghatározó alakja. Rendkívüli pedagógus, egyszerre volt következetes, szeretetteljes és nyitott.

– Több alkalommal beszélt arról, hogy gyerekként különösen érzékeny volt. Mára hogyan tekint erre az érzékenységre?

– Az érzékenység egyszerre ajándék és teher. Az érzékeny ember nagy csomaggal érkezik a világba, de azt nem ő választja meg, milyen intenzitással éli meg a dolgokat. Gyerekként ez sokszor nehéz volt, gyakran kívülállónak éreztem magam. A zene ugyanakkor menedéket is jelentett.

Az általános iskolai éveim nehezek voltak, de otthon nagyon erős szeretetközeg vett körül. Az a fajta falusi szabadság, amit Noszlopon megéltem, a természetközeliség, a csend és a vadság, a szabadság érzése valahol a művészetemben is jelen van.

– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy nemcsak előadóként, hanem alkotóként is meg szeretne szólalni?

– Talán éppen azért, mert a szüleim nem ebből a közegből érkeztek, sokkal szabadabban tudtam gondolkodni a pályáról. Nem volt előttem egyetlen kijelölt út. Horgas Eszter példája is azt erősítette bennem, hogy lehet saját ösvényt építeni. Ő nagyon korán meglátta bennem az alkotót. Meghatározó élmény volt számomra Eszter öccsével, Horgas Ádám rendezővel dolgozni a Vérnászban 2013-ban, ahol tulajdonképpen gyerekként kaptam zeneszerzői feladatokat.

– A munkásságában hangsúlyosan jelen van az összművészet is. Mit ad hozzá a mozgás, az ének vagy a performansz ahhoz, amit a zene önmagában nem tud elmondani?

– Van egy kifejezés, amit Esztertől tanultam: kreatív önismeret. A klasszikus zene ad egy keretet, de ha az emberben nagyon erős a történetmesélési vágy, akkor ez a keret időnként szűknek bizonyulhat. Sokszor éreztem azt, hogy vannak történetek vagy érzelmi állapotok, amelyeket nem tudok kizárólag egy klasszikus mű interpretációján keresztül megmutatni. Ilyenkor váltak természetessé azok az eszközök, amelyeket az évek során a mestereimtől tanultam: egy mozdulat, egy kimondott szó vagy akár egy szöveg. Ezek nem helyettesítik a zenét, inkább kiegészítik, együtt válnak teljessé.

– A Breathing című album központi motívuma a légzés, az ön alkotásaiban azonban mélyebb jelentéssel is telítődik…

– Az alkotás nálam mindig valamilyen belső krízishelyzetből született meg. A zene ösztönösen terápiává vált az életemben. Volt egy időszak, amikor újra kellett értelmeznem önmagamat, a hitemet, a jövőmet. Ekkor kezdtem pszichológushoz járni, aki légzésterapeutaként is segített. Nagyon erőteljesen tapasztaltam, hogy minden érzelmi történetnek testi, szomatikus lenyomata is van. E hosszú önismereti folyamat eredménye lett a Breathing album.

– Mennyire volt nehéz személyes történeteket megosztani a közönséggel?

– Hosszú belső munka volt elfogadni, hogy ha ezek a dalok másoknak is segíthetnek, akkor felelősségem van velük. Ugyanakkor meg kellett tanulnom távolságot is tartani.

Az volt fontos számomra, hogy a közönség ne engem sajnáljon vagy velem érezzen együtt, hanem saját magára ismerjen a történetekben. Ezek a dalok valójában nagyon univerzális érzésekről szólnak: magányról, elhagyatottságról, reményről, szerelemről vagy éppen az összetörtségről, majd a félelmek leküzdéséről.

– Nemrég Fonogram-díjjal ismerték el az albumot. Mit jelentett ez a visszajelzés?

– Óriási megerősítést. Már a jelölés is hihetetlen öröm volt számomra, hiszen ez volt az első szerzői albumom ebben a műfajban. Rengeteg munka és energia van benne.

– Már egészen fiatalon rangos színpadokon lépett fel. Volt olyan pillanat, amikor először érezte igazán, hogy ezért érdemes ezt a pályát választani?

– A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon tapasztaltam meg először, milyen ereje van annak, amikor az ember nagy közönségnek játszik. Meghatározó emlék a Prágai Filharmonikusokkal adott koncertem is: tizenöt éves voltam, amikor három héttel a fellépés előtt új darabot kellett megtanulnom. Akkor értettem meg igazán, mennyire fontos bízni a saját képességeimben. Ugyanakkor a kisebb koncertek is nagyon fontosak. A tavalyi telt házas lemezbemutató a Benczúr-kertben vagy a ResoArt Villa szalonkoncertjei azért emlékezetesek, mert különösen erős kapcsolat tud kialakulni a közönséggel.

– Többször lefutotta a maratont. Milyen kapcsolatot lát a hosszútávfutás és a művészi pálya között?

– A futás rengeteget tanított kitartásról és önfegyelemről. Édesapám kezdett el maratonra készülni, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy én is vele edzek.

– A tanítás meghatározó része az életének. Mit kapott a mestereitől, amit ma már a saját tanítványainak is igyekszik továbbadni?

– A zene egy gyerek életében nemcsak szakmai tudást, hanem önbizalmat, kapaszkodót és önismeretet is adhat. Tanárként az a legfontosabb számomra, hogy minden növendékhez megtaláljam a kulcsot, hiszen egészen másképp kell megszólítani egy kisgyereket és egy fiatal felnőttet.

– Férjével, Cseri Kristóf hegedűművésszel nemcsak az életben, hanem a színpadon is alkotótársak. Hogyan tudják összehangolni a személyes és a művészi kapcsolatot?

– Mindketten úgy érkeztünk meg ebbe a kapcsolatba, hogy valódi társat kerestünk. Egy házasságban természetesen vannak nehezebb időszakok, de a legfontosabb, hogy ezekben is kitartsunk egymás mellett.

Együtt kezdtünk repertoárt építeni, Kristóf pedig az album létrejöttében is sokat segített. Mindketten szabadúszó művészek vagyunk, ezért fontos számunkra, hogy a közös projektek mellett megőrizzük egymás önálló művészi útját is. Hiszen egy duó egészen másfajta jelenlétet kíván, mint amikor az ember egy jazztrióban vagy vonósnégyesben játszik.

– Hamarosan új életszakaszba lép. Mit gondol, az anyaság hogyan formálja majd a művészethez való viszonyát?

– Az ember előtte el sem tudja képzelni, milyen elementáris erővel van jelen egy gyermek már a várandósság alatt is. Szinte felfoghatatlan érzés számomra, hogy két szív dobog egy testben.

Természetesen tudom, hogy lesznek nehéz, fárasztó időszakok, de közben azt is érzem, hogy az alkotói energiám most is nagyon intenzíven jelen van. A tanév lezárása után szeretnék még dalszerzéssel foglalkozni, mert rengeteg történet van bennem. Augusztusra várjuk a kisbabánkat, és biztos vagyok benne, hogy gyökeresen megváltozik majd az életünk. De azt hiszem, éppen ezek a nagy változások tanítják meg az embert arra, mi az igazán fontos.