– Majdnem napra pontosan 20 évvel ezelőtt rendezték meg Szentpéterváron a G8 országok csúcsát, erre sokan a Nyugat és a modern Oroszország kapcsolatának csúcspontjaként emlékeznek. Ön hogyan gondol vissza erre az időszakra?

– Szimbolikus értelemben valóban ez volt a kapcsolatok tetőpontja és annak a jele, hogy Oroszország a G8 teljes értékű tagjává vált, holott a valóságban ez sosem történt meg. Oroszországot, elsősorban gazdasági kérdésekben, mindig az oldalvonalra helyezték. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a 2002 és a 2006 közötti időszak volt a legígéretesebb Moszkva és a Nyugat viszonyában. Vlagyimir Putyin elnöksége első két ciklusában szisztematikus, mély kapcsolat kiépítésére törekedett, amelyre korábban sosem volt példa. 

Az 1990-es években az általános elképzeléssel szemben nem volt ennyire szoros kapcsolat a Nyugattal. Borisz Jelcinnek és kormányának számos belpolitikai és gazdasági kihívással kellett szembenéznie, az ország borzalmas állapotban volt. Elsősorban tehát a hazai helyzet kezelését kellett előtérbe helyezniük. Aztán jött Putyin és az elnökségének első néhány évében sikerült stabilizálnia Oroszországot, ami egyedülálló helyzetet teremtett. 

Nem feltétlen a tagságokra kell gondolni, hanem arra, hogy hajlandó volt a közös érdekek mentén együttműködni a Nyugattal. Ők azonban nem voltak nyitottak erre a megközelítésre, hanem Oroszországot inkább egy újabb csatlakozni kívánó országként kezelték: előbb alakítsátok át az országot a mi elvárásainknak megfelelően, és majd ezt követően meglátjuk, milyen szerepet kaphattok. Ez volt a nyugati felfogás. Putyin számos alkalommal próbálkozott megértetni azt, hogy a nemzetközi kapcsolatokat nem vezérelhetik a dogmák, hanem a közös érdekeknek kellene diktálniuk. Helyette a Nyugat színes forradalmakkal és egyes esetekben – ahogyan Jugoszláviában is – katonai nyomásgyakorlással próbálta kiterjeszteni az ideológiáját keleti irányba.