A helyzet az, hogy teljesen mindegy, ki lesz az új államfő, amíg a hatalom a választókat pusztán eszköznek, illetve követőknek tekinti, nem polgároknak, a választók pedig nem polgárként, hanem tartalomfogyasztóként vesznek részt a közéletben.

Ezért jelentős részben az Orbán-kormányokat terheli a felelősség. De mindez azért történhetett meg, mert a törvényi keretek ezt lehetővé tették, ha pedig a jog korlátaiba ütköztek, azokat politikai felhatalmazásuk erejével lebontották. Ám hiba lenne azt elhitetni magunkkal, hogy az elmúlt tizenhat év csak úgy megtörtént velünk. Ennek a rendszernek sokáig jelentős társadalmi támogatottsága volt, és sokan hosszú időn keresztül elégedettek is voltak vele. Azok közül is, akik április 12-én a leváltására szavaztak, sőt azok közül is, akik az új kormányban ülnek.

Hogyan lehetne most azonban helyreállítani az ország köztársasági jellegét? Hogyan lehetne visszaadni az államfői poszt méltóságát és hitelét?

Ahhoz, hogy erre válaszolni lehessen, abból kellene kiindulnunk, hogy a magyar társadalom kellően érett, és a polgári kultúrának valódi táptalaja van. Csakhogy éppen ez a probléma.

A politikai részvétel ma sokak számára tartalomfogyasztást és folyamatos reakciókényszert jelent. A politikának közönsége, követőtábora van. A demokrácia fokozatosan infokráciává torzult.

Az elmúlt tizenhat évnek ebben is van felelőssége, noha a világszerte zajló társadalmi és technológiai folyamatokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Az igazság azonban az, hogy a kormányváltás, illetve a „rendszerváltás” ígérete is pontosan erre épült. Lájkokra, szívekre, dühös és nevetős emojikra. Az új hatalom láthatóan azt a felfogást tette magáévá, hogy a magyar társadalom erre mondott igent, és felhatalmazást adott egy tetszik-ország felépítésére. Mit is jelent ez pontosan?

Az infokrácia korunk egyik legismertebb társadalomfilozófusának, Byung-Chul Hannak a fogalma. A filozófus rámutatott, hogy

Hát nem pontosan ezt éljük? Nem erről szól a mai lájkvadász politika, amely mindent abban mér, hogy egy bejegyzést hányan kedvelnek? Amely a politikából látványosságot – hovatovább online tárlatvezetést – csinált?

Byung-Chul Han arra figyelmeztetett, hogy a diskurzus műsorszámmá és hirdetéssé züllik, miközben a politikai tartalom egyre kevésbé játszik szerepet. A politika elveszíti valódi tartalmát, és telekratikus imidzspolitikává üresedik. A valódi döntések és viták helyét a médiában gondosan felépített képek, szlogenek és a folyamatos online jelenlét veszi át. A hatalom gyakorlása elsősorban kommunikációs csatornákon keresztül történik, ahol a politikai teljesítménynél fontosabbá válik annak képe és folyamatos közvetítése.

És most pontosan ebben élünk! Byung-Chul Han ezt a „valóságot” a lehető legpontosabban fejtette ki az Infokráciában és más esszéköteteiben is. Aligha lehet azt az állítását vitatni, hogy ma szinte kizárólag a képernyő közvetítésével érzékeljük a „valóságot”. A digitális kijelzőkhöz vagyunk bilincselve, miközben a társadalom fokozódó atomizálódása, illetve narcisztikussá válása süketté tesz bennünket a másik hangjára, és ez fokozatosan az empátia elvesztéséhez vezet.

Ma mindenki az én kultuszának hódol. Mindenki alakítja és produkálja magát

– állapította meg a dél-koreai származású német filozófus.

Han szerint a digitális korszakban a politika, a közélet és az emberi kapcsolatok is önreprezentációvá válnak. Fontosabb lesz, hogyan mutatunk a képernyőn, mint az, hogy valójában kik vagyunk vagy mit teszünk. A nyilvános – érvekkel alátámasztott, kulturált – vita helyét a figyelemért folytatott verseny, a látvány és a folyamatos önbemutatás veszi át.

Az alávetés új médiuma az okostelefon. Az információs rezsimben az emberek többé nem passzív szemlélőként adják át magukat a szórakozásnak. Mindenki aktív adó. Szünet nélküli információkat termel és fogyaszt. A kommunikációs kábulat, amely most függés és kényszer formáját ölti, új kiskorúságban tartja fogva az embereket

– olvasható Han Infokrácia című esszékötetében.

Az okostelefon és a rajta keresztül működő kommunikációs platformok mára a politikai hatalom legfontosabb infrastruktúrájává váltak. A közélet alkalmazkodik a digitális platformok algoritmikus működéséhez, ezért a politikai szereplők folyamatos láthatóságra, érzelmi reakciókra és figyelemre törekednek. Ebben a térben már nem az a legfontosabb, hogy kinek vannak jobb érvei vagy átgondoltabb programja, az számít, hogy ki képes uralni a nyilvánosságot és az egymásra zúduló pillanatokat.

Nem ideológiai értelemben, hanem a politikai kommunikációját tekintve. Han szinte tankönyvi pontossággal írta le azt a politikustípust, amelyet az amerikai elnök – és tulajdonképpen Magyar Péter is – megtestesít. Trumpot az első „Tweet-elnöknek” nevezte, aki tweetüzenetekre – ma már inkább X-bejegyzéseknek hívjuk – darabolta a politikát.

Ezt nem víziók, hanem virális információk határozzák meg. Az infokrácia a sikerorientált, instrumentális cselekvést támogatja

– fogalmazott az Infokráciában.

Han értelmezésében ez azt jelenti, hogy Trump politikája nem tartós meggyőződésekre vagy hosszú távú programokra épül, hanem a digitális nyilvánosság pillanatnyi reakcióihoz igazodik. Egyfajta opportunista algoritmusként működik, amelyet elsősorban a közönség visszajelzései irányítanak. Az időtálló politikai elvek így könnyen feláldozhatók a rövid távú figyelem és a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében.

Ez a leegyszerűsített nyelv pedig működik – itt Magyarországon is, mert Han szerint túl könnyen hagyjuk magunkat gyorsan egymásra következő információktól megindítani:

Az indulati kommunikációban nem a jobb érvek, hanem az erősebb ingerekként ható információk érvényesülnek.

Az információk szökőárja pedig destruktív erőket szabadít fel. Szétzilálja a közös valóságot, elmélyíti a társadalmi törésvonalakat, és fokozatosan kiüresíti a demokratikus nyilvánosságot. Ez vezet el a filozófus által kifejtett információs rezsimhez, az infokráciához.

Ahogy arra szintén éles meglátással rámutatott, az információs rezsim egyesekké teszi az embereket.

Még ha összegyűlnek, akkor sem lesz belőlük tömeg, csak digitális rajongók, akik nem egy vezért, hanem influenszereiket követik

– fogalmazta meg. Hát nem ismerős? Hát nem ez a mai magyar valóság, ahol a politikus nem igazi vezető, hanem influenszer, a véleményvezér pedig közvéleményt formáló hatalommenedzser?

Egy öntudatos, kulturált, felelősséget vállaló polgárságnak át kell látnia a kommunikációs kábulaton és az információk azon szökőárján, amelyet a politika zúdít rá.

Az áprilisi választások óta, Sulyok Tamás kiiktatását követően először kapott komoly figyelmeztetést a Tisza-kormány, de ez elsősorban Magyar Péter veresége, mert a választók most nem követőkként viselkedtek, ahogyan azt várta volna, hanem emlékeztették arra, hogy a kormányzati felhatalmazás tőlük származik, és számon kérték rajta a részvétel ígéretét. Átgondolatlan kapkodásával a miniszterelnöknek ráadásul sikerült Polgár Juditot is kínos helyzetbe hoznia és megaláznia.

Az ügy azonban ezzel még korántsem zárult le, mert a választók azt várják, hogy valódi beleszólásuk legyen abba, ki képviseli államfőként Magyarországot. Mindez arra emlékeztet, hogy a köztársaság jelenleg elsősorban nem az államfő személyén múlik.

A köztársaság ott kezdődik, ahol a hatalom polgárokra épít, a választók pedig polgárként alakítják a közös ügyeiket.

A szerző az Index főmunkatársa.

A cikkhez felhasznált kötet: Byung-Chul Han: Infokrácia. Typotex Kiadó, 2024. 

(Borítókép: Magyar Péter 2026. július 16-án. Fotó:  Kaszás Tamás / Index)