Az apácamunka tágabb értelemben elsősorban apácák, szerzetesnők által készített kegytárgyat jelent, szűkebb értelemben pedig a poliondísszel körülvett ereklyét, ereklyeutánzatot vagy szentképet. Magyarországon már a 17. századi leltárakban és levelezésekben is találkozni lehet az elnevezéssel, maga a tevékenység azonban ennél jóval régebbi. A hagyomány szerint Árpád-házi Szent Margit is végzett olyan kézimunkát, amely szentegyházakhoz és ereklyékhez kapcsolódott. A későbbi századokban különösen a klarisszák, az orsolyiták, az angolkisasszonyok és az Erzsébet-apácák körében vált jelentőssé ez a fajta munka.

Amikor a díszítés is jelentést hordoz

Az apácamunkák egyik jellegzetes formáján egy apró ereklyét vagy szentképet gazdagon díszített keret vesz körül. Ezt nevezik poliondísznek. A virágokat és leveleket sodrott fémszálakból, bársonyból, selyemből, gyöngyökből, üvegpasztából, esetenként ékkövekből alakították ki. A díszítés nem egyszerűen háttérként szolgált: körülölelte, kiemelte és láthatóvá tette azt, ami a tárgy legfontosabb része volt. Az ereklyés daraboknál a poliondísz közé apró csontereklyéket is elhelyeztek. Gyakran pergamenszalagokra írták a szentek nevét, és ezeket is a kompozíció részeként helyezték el. Egy ilyen tárgy ezért közelről nézve nem egyszerűen gazdagon díszített kép: a virágok, a fémszálak, a feliratok és az ereklyék együtt alkotják a mű egészét.

Nem minden esetben valódi ereklyét őriztek ezek a tárgyak. Az apácamunkák között ereklyeutánzatok is készültek: ilyen lehetett például viaszból formált Agnus Dei, egy szent testrészének viaszmása, a Szent Szög másolata, szentföldi kő vagy ruhaereklye. Szentképes változataik közé pedig pergamenre festett miniatúrák és rézmetszetek is tartoztak.

Kézművesség a kolostorokban

Az apácamunkák elterjedése összefüggött a 16. század második felének vallási változásaival. A tridenti zsinat (1545–1563) után a katolikus egyházban megerősödött a szentek és ereklyék tisztelete, valamint a szentképek használata. A vallási megújulás időszakában a képek és a tárgyak nemcsak az istentisztelethez kapcsolódó kellékek voltak: a személyes áhítatban is fontos szerepet kaptak. A korszak barokk kultúrájában az érzékelhető, látványos formák különösen erősen jelentek meg.

Az apácamunkák ebbe a világba illeszkednek. Kis méretűek, mégis feltűnően gazdagok. A gondosan kialakított virágok, az arany- és ezüstszínű fémszálak, a gyöngyök és a képek mind azt a célt szolgálták, hogy a vallásos tartalomnak méltó környezetet adjanak. Ugyanakkor ezek a munkák a kolostori élet mindennapjaihoz is hozzátartoztak: a kézimunka a női kolostorokban a szerzetesi élet egyik fontos tevékenysége volt.

A készítők neve többnyire nem maradt fenn. Ez is része annak, ami ezeket a tárgyakat különlegessé teszi: ma sok esetben magát a művet ismerjük, az alkotóját azonban nem. Vannak ugyanakkor kivételek: a Magyar Katolikus Lexikon például Anna Erzsébet, vagyis Zsófia nővér nevét említi, aki a 18. században a budai klarissza kolostorban festett pergamen szentképeket, miniatúrákat és polionmunkákat is készített. 

Katolikus és ortodox emlékek a Kiscelli Múzeumban

A Kiscelli Múzeum kiállítása ennél szélesebb képet ad a korszak szakrális tárgykultúrájáról. A válogatásban ortodox könyvborító, szakrális ötvöstárgyak, keresztek, szentképek, máriacelli emléktárgyak és aranyozott ezüstkehely is helyet kapott. A különböző anyagokból készült tárgyak jól mutatják, milyen sokféle módon kapcsolódott össze a vallás, a kézművesség és a mindennapi tárgyi kultúra a 17–19. században.