Mi is az a Független Közmédia Testület?

A Független Közmédia Testületet a 2026. évi XXI. törvény hozta létre, amely az eredeti, médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvényt, vagyis az Mttv.-t módosította. Utóbbi köznapi nevén a második médiatörvény, az elsőt a Horn-kormány 1996-ban (1996. évi I. törvény) hozta létre. A 2026-os módosítás nem új médiatörvényt alkotott, hanem a két korábbi keretet ötvözte: megtartotta például a Médiatanács intézményét, ugyanakkor a közmédia felügyeletében a Független Közmédia Testület létrehozásával részben visszanyúlt a korábbi, kuratóriumi logikához.

A Testület maga a korábbi Közszolgálati Közalapítvány megszüntetésével jött létre, kifejezetten azzal a törvényi céllal, hogy a közszolgálati média- és hírszolgáltatás biztosítását, valamint annak függetlenségét intézményesen védje.

A Testület feladatai egyszerre érintik a közmédia tartalmi alapelveinek ellenőrzését, a gazdálkodás felügyeletét és a közszolgálati médiaszervezetek vezetőinek kiválasztását. Ellenőrzési jogot gyakorol, szakértői tartalmi felülvizsgálatot és a Médiatanács eljárását is kezdeményezheti, és tulajdonosi jogokat gyakorol a közmédia társaságai felett. Az alapító okirat ugyanakkor kifejezetten kizárja, hogy meghatározza a műsorszerkezetet, a műsorok vagy más szolgáltatások tartalmát, illetve hogy a vezérigazgatóknak a munkáltatói jogkörük gyakorlására utasítást adjon.

A Testület összetétele a törvény szerint egy kilenctagú modellre épül, ebből hat tagot az országgyűlési képviselőcsoportok jelölnek négy évre (vagy a ciklus végéig), három tagot pedig médiaszakmai szervezetek jelölnek két évre. A politikai jelöltek közül három főt a kormánypárti, három főt az ellenzéki képviselőcsoportok jelölnek. A konstrukció deklarált célja a politikai és szakmai ellensúlyok megteremtése, ám a szabályozás egyben azt is kimondja, hogy a Testület akkor is megalakulhat, ha akár a kormánypárti, akár az ellenzéki oldal nem állít jelöltet, vagy ha nem minden jelölt kapja meg a szükséges támogatást, feltéve, hogy a jelölt tagok legalább kétharmadát megválasztják.

Ez az a pont, amely megakadályozza, hogy valamelyik politikai oldal puszta távolmaradással működésképtelenné tegye a Testületet. Ugyanez a szabály azonban egyben meg is nyitja a csonka működés lehetőségét, hiszen a testület akkor is felállhat,

ha a törvény által eredetileg feltételezett ellensúlyok nem teljeskörűen jelennek meg benne.

Mit jelentettek a csonka kuratóriumok?

A csonka kuratórium fogalma a közmédia rendszerváltás utáni történetének egyik legsúlyosabb intézményi válságára utal. A Horn-kormány idején elfogadott 1996. évi I. törvény a közszolgálati rádió és televízió függetlenségének biztosítására közalapítványokat hozott létre: külön közalapítvány működött a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a Duna Televízió mögött. Ezek kezelő szervei a kuratóriumok voltak, amelyeknek politikai elnökségi részét az Országgyűlés választotta meg. A törvény a paritás elvére épült: a parlament által választható kuratóriumi tagok felét a kormánypárti, másik felét az ellenzéki képviselőcsoportok jelölték.

A szabályozás akkor is tartalmazta a kiskaput, amely most is előkerült, azaz ha valamelyik oldal nem állít jelöltet, vagy a jelölt nem kerül megválasztásra, akkor a kuratórium működőképessé válhat. A törvény tehát egyszerre kívánta biztosítani a politikai kiegyensúlyozottságot és a közmédia folyamatos működőképességét, de már akkor sem adott kellően erős garanciát arra az esetre, ha az egyik oldal jelöltjei politikai vagy eljárási okból kimaradnak a testületből.

Fontos különbség ugyanakkor, hogy a korábbi kuratóriumi rendszerben a politikai elnökség mellett szélesebb társadalmi kuratórium működött. A Magyar Televízió és a Magyar Rádió közalapítványai esetében a törvény huszonegy-huszonegy, a Hungária Televízió Közalapítványnál huszonhárom társadalmi kurátor delegálását írta elő. Így a csonka működés idején az MTV és az MR esetében a négy politikai elnökségi tag mellett huszonegy társadalmi kurátor vett részt a testület munkájában, vagyis a politikai elnökség súlya a teljes kuratóriumon belül kisebb volt, mint a mostani modellben. A jelenlegi Független Közmédia Testületben ezzel szemben a politikai jelöltek hat helyet töltenek be a kilenctagú testületből, vagyis a politikai tömb önmagában a teljes tagság kétharmadát adja.

A probléma az 1998-as kormányváltás után vált élessé. 1999 februárjában a Magyar Televízió kuratóriumának elnökségébe csak a kormánypárti jelölteket választották meg, mert az ellenzéki oldalon nem jött létre olyan megállapodás, amelyet a parlamenti többség is elfogadott volna (a MIÉP két helyet követelt, amit az MSZP és az SZDSZ mandátumaránytalannak tartott). Áder János házelnök pedig erre hivatkozva nem bocsátotta szavazásra a szocialista és szabaddemokrata jelölteket. A kuratórium így formálisan működőképes lett, politikailag azonban csonka maradt, hiszen hiányzott belőle az ellenzéki oldal intézményes jelenléte. Az ellenzéki jelöltek végül már kormánypárti jelöltként, csak a 2002-es választások után kerülhettek be az intézménybe.

A Magyar Rádió, a Duna Televízió és a Hungária Televízió esetében a helyzet 2000-ben ismétlődött meg, és a helyzetet itt is csak a 2002-es választásokat követően sikerült rendezni.

Az Alkotmánybíróság 22/1999 (VI. 30.) határozata is foglalkozott a kérdéssel, állásfoglalásában pedig hangsúlyozta, hogy a paritásos részvételnek garanciális jelentősége van. Ugyanakkor a működőképesség szempontját is figyelembe vette, és döntésében végül a csonka működést ismerte el kisebb alkotmányos kockázatnak, mintsem a működésképtelenséget. Az Alkotmánybíróság határozatához hozzátartozik az is, hogy a csonka működést azért tartotta kisebb problémának, mert a delegált szakmai tagok (kurátorok) jelentős többségben voltak. Az új szabályozásban ez a garanciális ellensúly ebben a formában már nem áll fenn.

Az egész korszakból ugyanakkor látható, hogy a csonka kuratóriumok időszaka nem egyetlen intézményi kisiklás volt, hanem tartós működési modellé vált, legalábbis abban az esetben, ha az egyik politikai tömb szánt szándékkal akadályozta a másik oldal bekerülését a testületbe.

Kik voltak a mostani ellenzéki jelöltek?

A Független Közmédia Testület évekre meghatározza majd az új magyar közszolgálatiság működését. Ezért NEM támogathatunk olyan jelölteket, akik az elmúlt évek propagandagépezetének, a közszolgálatiság leépítésének aktív részesei voltak. És ugyanígy NEM támogathatunk olyan jelöltet sem, akinek az emberi méltósághoz, az alapvető emberi jogokhoz vagy a demokratikus közszolgálatiság értékeihez való viszonya komoly kérdéseket vet fel

– írta posztjában Radnai Márk, a Művelődési Bizottság Tiszás alelnöke arról, miért nem szavazták meg az ellenzéki oldal jelöltjeit, azaz Siklósi Beatrixot, Martí Zoltánt és Moys Zoltánt.

Siklósi Beatrixot a Fidesz jelölte. A párt közleménye szerint több mint négy évtizeden át dolgozott a közmédiában, több televíziós és rádiós műfajban is szerepet vállalt, volt kulturális riporter, felelős szerkesztő, rádiós műsorvezető és dokumentumfilm-rendező. A meghallgatáson is negyvenéves szakmai múltjára hivatkozott, és azt hangsúlyozta, hogy a Kossuth Rádió-vezetőjeként nem volt befolyása a hírterület működésére, valamint nem kapott pártpolitikai utasításokat.

Siklósi személye ugyanakkor a jelöltek közül az egyik legtöbb vitát váltotta ki. Ennek egyik oka az volt, hogy korábban a Kossuth Rádió csatornaigazgatója volt, vagyis a közmédiát bíráló szereplők szemében az előző rendszer egyik meghatározó médiaszereplőjének számított. Nem vet a jelölésére jó fényt az sem, hogy élesen bírálta azokat a közmédiás munkatársakat, akik dokumentumokat hoztak nyilvánosságra az MTI-ben és a közmédiában tapasztalt hírmanipulációról.

Martí Zoltánt a KDNP jelölte, miután nyilvános pályázatot hirdetett a tisztség betöltésére. Martí a 777 keresztény köz- és hitéleti blog alapító-főszerkesztője, 2014-től dolgozott a közmédiában, később az M4 Sport munkatársa, majd 2024-től az MTVA online igazgatója lett. A meghallgatáson a hiteles tájékoztatást, a kulturális értékteremtést, a hazaszeretetet, a hitet, a család fontosságát és az emberi méltóság tiszteletét hangsúlyozta. Visszautasította azt az állítást, hogy a közmédia propagandagyárként működött volna. A vele szembeni bírálatok elsősorban közmédiás beágyazottságát emelték ki.

Moys Zoltán volt a Mi Hazánk jelöltje. Pályafutását alapvetően a közszolgálati tartalomgyártás határozta meg, de neve elsősorban dokumentumfilmes és honismereti műsorkészítői munkájáról ismert: a Hazajáró című sorozat egyik létrehozója és rendezője. A meghallgatáson azt mondta, soha nem volt párttag, M5-ös csatornaigazgatói felkérését pedig azért utasította vissza, mert nem látta garantáltnak a szakmai szabadságot. Moys esetében a kritikák kevésbé intézményi beágyazottságára, inkább közéleti hátterére irányultak: egyesülete szervezi például a sokat vitatott Kitörés Emléktúrát.

Míg Radnai Márk értelmezésében az elutasítás hátterében alkalmassági és értékvédelmi szempontok álltak, addig az ellenzéki pártok politikai döntésként értelmezték a történteket. A KDNP közölte, hogy fenntartja Martí Zoltán jelölését, Latorcai Csaba pedig azt állította, hogy a Tisza valójában maga akarja meghatározni, kik lehetnek az ellenzéki oldal delegáltjai. Szentkirályi Alexandra, a bizottság fideszes elnöke szintén bírálta az eljárást, és politikai színháznak nevezte a folyamatot.

Mi a baj ezzel a rendszerrel?

Amikor a Tisza-kormány széles közjogi átalakításokba kezdett, több cikkben is foglalkoztunk azokkal a közjogi aknamezőkkel, amelyek az átmenetinek nevezett alkotmányozási folyamatban bekerültek az Alaptörvénybe vagy a kapcsolódó jogszabályokba. Ezen belül kiemelten írtunk a közmédia új struktúrájáról is, jelezve, hogy az 1996-os médiatörvény egyes megoldásainak felmelegítése új formában hozhatja vissza a csonka kuratóriumok problémáját.

A különbség legfeljebb annyi, hogy az 1996-os médiatörvény alapján létrejött rendszer kezdetben teljes testületekkel működött, és csak az 1998 utáni parlamenti-politikai gyakorlat élezte ki a válságot, a mostani szabályozás viszont már az indulás pillanatában megteremtheti a csonka működés lehetőségét. Radnai Márk posztjában maga is hangsúlyozta:

A független közmédia létrejöttét azonban nem lehet megakadályozni. A Testület hat taggal is meg tud alakulni, és kiírhatja a vezérigazgatói pályázatot.

Vagyis látható, hogy a Tisza-kormányzat részéről van politikai készség arra, hogy a vitatottnak tartott ellenzéki jelöltek nélkül, csonka összetételben induljon el a Testület működése.

Radnai Márk posztjában azt is írta, hogy „ha pedig az ellenzéki pártok továbbra sem állítanak alkalmas jelölteket, a következő lépésben a médiaszakma előtt nyílik meg ennek lehetősége”. Ez az értelmezés ugyanakkor nem következik egyértelműen a törvény szövegéből. A jogszabály ugyanis nem azt mondja ki, hogy a médiaszakma akkor jelölhet az ellenzéki oldal helyére, ha az ellenzék nem állít a parlamenti többség szerint alkalmas jelöltet, hanem azt, hogy erre akkor kerülhet sor, ha a kormánypárti vagy az ellenzéki oldal nem állít jelöltet. Az egyik eset a jelölési jog gyakorlásának elmulasztása, a másik a jelölt politikai vagy szakmai elutasítása.
Az aktuális jogszabály a meg nem választott jelölt esetére külön eljárást ír elő: új jelöltet kell állítani, és csak azt tiltja el az újrajelöléstől, aki az előző választáson nem érte el az összes képviselő szavazatainak legalább egyharmadát. A mostani helyzetben azonban már az is értelmezési kérdés, hogy a bizottsági elutasítás után pontosan mikor és milyen formában lép életbe ez a szabály, hiszen a törvény szövege az országgyűlési választási aktushoz köti az újrajelölési korlátot, nem a bizottsági meghallgatás eredményéhez.

Mivel a Tisza-kormányzat kormánypártként a saját jelöltjeit is a médiaszakmai szervezetek által javasolt, de az első három helyre eredetileg be nem kerülő jelöltek közül nevezte meg, könnyen előállhat az a helyzet, hogy némi politikai színház után a Testület hiányos létszámban, de lényegében szakmai jelöltekből áll fel. Ha pedig az ellenzéki pártok ténylegesen felhagynának a jelöléssel, akkor a törvény alapján megnyílhatna az út az előtt is, hogy az ellenzéki oldal helyére is médiaszakmai jelöltek kerüljenek. Ez azonban csak akkor áll szilárd jogszabályi alapon, ha az ellenzéki oldal valóban nem állít jelöltet, ha állít, de a többség ezeket rendre alkalmatlannak minősíti,

a médiaszakmai pótlás már vitatható jogértelmezés lenne.

Ez két dologra mutat rá. Rövid távon akár azt is bebizonyíthatja, hogy a közmédia a pártpolitikai kinevezettek közvetlen jelenléte nélkül is képes működni, és megfelelő szabályok mellett szakmai-civil alapon is biztosítható a közszolgálatiság. Másként fogalmazva: nincs szükség az Országgyűlés állandó bábáskodására akkor, ha a jelölési és választási folyamat valóban átlátható, szakmai és a politikai befolyástól érdemben védett.

A mostani jelölési vita azonban hosszú távon is intő jel. Pontosan arra mutat rá, amire korábban is figyelmeztettünk: a jogszabály sem 1996-ban, sem 2026-ban nem tudta teljes biztonsággal garantálni a kiegyensúlyozott, teljes összetételű működést. A szabályozás mindkét esetben a működőképességet védi, de közben újratermeli a csonka testületek lehetőségét. Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy a jelenlegi helyzetben a Tisza önmérséklete miatt végül nem politikai kinevezettek, hanem szakmai jelöltek kerülhetnek többségbe,

de a politikai egyensúlyt nem lehet az aktuális kormánypárt önmérsékletére alapozni.

Ennek oka egyszerű: a következő választások után megváltozhat az Országgyűlés összetétele, a testületi mandátumok pedig a ciklus végével lejárnak. Egy új parlament, új kormánypárti és ellenzéki felállással, új tagokat választhat. A jelenlegi szabályozás mellett - ha ehhez megvan a politikai akarat - a működőképességet biztosító kiskapu segítségével ismét előállhat olyan testületi összetétel, amelyből valamelyik oldal vagy ellensúlyozó szereplő ténylegesen kiszorul. De akár teljes kizárásra sincs szükség: a politikai jelöltek aránya önmagában is lehetőséget adhat arra, hogy pártalkuk révén (pl. a 70-30 felmelegítésével) a közmédia szorosabb politikai ellenőrzés alá kerüljön, miközben a szakmai oldal létszáma nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy valódi fékként működjön.

Bár a problémát a mostani ellenzéki jelöltek elutasítása hozta felszínre, valójában sokkal mélyebb gond az, hogy a szabályozás a mindenkori parlamenti többség kezébe adja annak lehetőségét, hogy a működőképességre hivatkozva felülírja a politikai egyensúly eredeti logikáját. A kétharmados megválasztási szabály és a csonka megalakulás lehetősége együtt olyan rendszert hoz létre, amelyben a közmédia felügyelete formálisan törvényes maradhat, miközben az intézményi garanciák tartalma kiüresedhet.

Lehet-e pártatlan közmédiát működtetni pártok felügyeletével?

Nem kormánypárti és nem ellenzéki közmédiát építünk. Független közmédiát építünk

– kezdte Radnai Márk azt a posztját, amelyben az ellenzéki jelöltek elutasítását indokolta. Majd így folytatta: „a törvény eleve úgy építi fel a Testületet, hogy abban kormánypárti, ellenzéki és szakmai tagok egyaránt helyet kapjanak. Ez nagyon fontos. Ez nem hiba a rendszerben, hanem éppen a garanciája annak, hogy egyetlen politikai oldal se sajátíthassa ki többé a közmédiát.”

Ezek önmagukban vállalható és helyes elvek, csak épp a szabályozás gyakorlati működése nem feltétlenül követi őket. Ha valóban nem kormánypárti és nem ellenzéki közmédiát kell építeni, akkor adódik a kérdés: miért ülnek egyáltalán pártok által jelölt tagok a Testületben, és miért lehetnek papíron többségben? A közmédia ebben a rendszerben csak addig tud függetlenként működni, amíg a pártok maguk is önmérsékletet tanúsítanak, szakmai jelöltekben gondolkodnak, és figyelembe veszik azt is, hogy az ellenérdekelt politikai oldal kit tarthat elfogadhatónak.

Ebből a szempontból az egykori kormánypártok kétségtelenül nehéz helyzetben vannak. Figyelembe véve az elmúlt tizenhat év kormányzását és az ehhez kapcsolódó médiapolitikai összefonódásokat, vélhetően nagyon nehéz olyan szakmai szereplőt jelölniük, aki közel áll a Fidesz–KDNP világképéhez, de semmilyen formában nem vett részt sem a közmédia, sem a tágabb értelemben vett kormányközeli médiarendszer működésében.

A pártok minden politikai rendszerben a társadalom bizonyos csoportjait, érdekeit és értékrendjeit képviselik. Saját kommunikációjukban gyakran hajlamosak a világot leegyszerűsíteni a Carl Schmitt-i barát–ellenség logikára, de a társadalom ennél jóval összetettebb. Attól, hogy egy jelölt az egyik párt értékrendjébe nem illeszthető be, még lehetséges, hogy egy másik politikai közösség világlátásának megfelelő elveket képvisel. A jelenlegi rendszerben azonban arról, hogy ez az értékrend még elfogadható-e, végső soron nem az érintett politikai oldal, hanem a parlamenti kétharmad dönt.

Ha viszont ezeket a pártalapú vagy értékrendalapú jelöléseket elutasítjuk, akkor megint felmerül a következő kérdés: mi szükség van egyáltalán pártos jelölésre? Ha a közmédia függetlensége szempontjából a szakmai alkalmasság, a kiegyensúlyozottság, az átláthatóság és a közszolgálatiság iránti elkötelezettség az elsődleges, akkor ezek a szempontok pártjelöltek nélkül is érvényesíthetők lennének.

Önmagában is ellentmondásos az a gondolat, hogy éppen a politikai oldal intézményes jelenléte akadályozza meg a közmédia politikai kisajátítását.

A politikai oldal távol tartása ugyanúgy szolgálhatná ezt a célt, miközben az Országgyűlés más, átlátható és korlátozott eljárásokon keresztül továbbra is ellenőrizhetné a közmédia működésének törvényességét.

Az, hogy a Tisza a jelölési folyamatban politikai önmérsékletet tanúsított, és ugyanilyen irányba igyekszik terelni az ellenzéki pártokat, rövid távon akár üdvözlendőnek is tűnhet. Ezzel ugyanakkor a kormánypárt saját politikafelfogását és szakmaiságról alkotott értelmezését próbálja általános mércévé tenni más pártok számára is. Ez a megközelítés addig működhet, amíg a parlamenti többség valóban önkorlátozó módon jár el. Arra azonban nincs garancia, hogy ez a szakmaiságot előtérbe helyező politikai kultúra – tekintsük azt jónak vagy sem - a jövőben is meghatározó marad a magyar politikában.

Márpedig a közmédia függetlenségének hosszú távú garanciáját nem az aktuális kormánypárt önmérsékletére kell(ene) alapozni.

A garanciát csak olyan világos, jogszabályban rögzített és vitás helyzetekben is egyértelműen alkalmazható rendszer teremtheti meg, amely nem engedi, hogy a pártok politikai érdekeik szerint alakítsák a közmédia felügyeleti szerveinek összetételét. Egy független közmédiát nem jóindulatra, hanem intézményi biztosítékokra kell építeni.

A mostani választási folyamat legvalószínűbb forgatókönyve szerint az első Testület végül hat, médiaszakmai szervezetek által javasolt vagy ilyen körből kiválasztott taggal kezdheti meg működését. Ha az ellenzéki pártok később ténylegesen felhagynának a jelöléssel, akár az is előállhatna, hogy a hiányzó helyekre is médiaszakmai jelöltek kerülnek, ez azonban a jelenlegi jogszabályi környezetben csak akkor állna biztosabb alapon, ha az ellenzéki oldal valóban nem élne jelölési jogával. Tehát a mostani folyamat már azt is jelzi, milyen bizonytalan a megalkotott választási metódus.

A megalkotott kinevezési rendszerrel politikailag végső soron a pártok jártak jól. A jelölés körüli vita lehetőséget ad a kormányzó pártnak arra, hogy saját önkorlátozását hangsúlyozza, miközben az ellenzék a Tisza nyomásgyakorlásáról beszélhet saját választóinak. A folyamatnak ugyanakkor két vesztese is van. Az egyik a jelen közmédiája, amely pártok feletti indulás helyett kénytelen a pártpolitikai konfliktus pecsétjével megkezdeni működését. A másik a jövő közmédiája, amelyre a csonka működés, a működés ellehetetlenülése vagy a politikai alkuvá silányulás veszélye is leselkedhet.

Az egész választási eseményhalmaz végső soron, egyetlen, egyszerű kérdéshez vezet vissza: ha a közmédia felügyeletét hat, vagy egy későbbi forgatókönyv szerint akár kilenc szakmai-civil hátterű tag is képes ellátni,

akkor mi szükség van pártpolitikai jelöltekre?

Címlapkép: Az Országgyűlés művelődési bizottságának ülése 2026. augusztus 26-án. Forrása: MTI Fotó/Purger Tamás