Állok a vietnami tengerparton, Da Nangban. A tenger visszahúzódóban, hatalmas a homokmező, élvezet rajta lépdelni, az ember lába nem tapad bele a vizes homokba, mégis kellemesen rugalmas a talaj, olyan, mintha erősebb gumiszőnyegen mennék.

Mindenfelé amerikai turisták, bújják a telefonjukat, vagy az e-bookot, de némelyek kezében még könyv. Innen látszik, az angol egyeduralkodó nyelv errefelé, a bárokban a kiejtésből pedig egyértelművé válik, ezek amerikaiak. No meg abból is érződik, hogy a túlcivilizált, a természetes jelenségektől és anyagoktól (mint például a tengervíz…) láthatóan tartózkodó vendégek nem a tengerben lubickolnak, hanem az agyonvegyszerezett uszodában.

Pedig a Dél-Kínai tenger remek, nem is hullámzik – ideális. Hosszú tízkilométereken keresztül húzódik a part a festői Hoi An település felé, amely Vietnám amolyan Szentendréje, nem véletlenül forgatták itt annak idején, 2022-ben a Csendes amerikai című filmet, Graham Greene híres regényének meglehetősen sikeres adaptációját Michael Caine főszereplésével. Szinte minden kávéház és úri szabó (mert belőlük még négyszázan űzik ezt az ősi mesterséget) kirakatában ma is ott látni a film plakátját.

Naponta ezer repülőgép indult bevetésre

Elképesztő mennyiségű új szállodát építenek, Vietnám hihetetlenül fejlődik, ömlik a tőke. Az Angsana hotel vezetője, Kurt Vieren a világ nyolcadik csodájának tartott Ha Long szigetcsoportba lágyan belesimuló Quan Lan hotel tetőteraszán mondja, hogy a szingapúri tulajdonos az egyébként is ígéretes ázsiai piacon Kína mellett Vietnámban látja a legnagyobb esélyeket, ezért egymást követően pattannak ki a földből a szuperhotelek. A luxust tekintve nagy kihívás ez a konkurenseknek, már csak azért is, mert az árak a földön járnak, ezért aztán mindenütt rengeteg a turista. Jönnek a kínaiak, de az amerikaiak is – Európa pedig talán most fedezi fel Vietnám kedvező, minőségi kínálatát.

Da Nang mégis más, mert a magam fajta történelem iránt érdeklődő európai itt szinte még érzi a puskapor szagot és látja a golfpályákra autózva az amerikai légierő egykori főhadiszállásának repülőgép hangárait. Ma raktárként használják őket, 1965 márciusában pedig ide érkeztek az első amerikai szárazföldi harcoló alakulatok, mert a tengerészgyalogosok feladata az volt, hogy a stratégiai Da Nang-i repülőtért védjék.

A legszürreálisabb élményem a Montgomerie Links Vietnam golfpálya útban Hoi An felé, amely viszont pontosan az egyik kifutópálya (kettő volt a nagy légiforgalom miatt) elbontása után, annak helyére épült. A tervezők jó érzékkel a hatos lyuk mellett, közvetlenül a tengerparton meghagyták az amerikai hadsereg egykori géppuska fészkét, ahonnan a környéket kiválóan lehetett ellenőrizni, elvégre kis magaslaton helyezkedett el. Nem éppen felemelő élmény úgy célozni a kis lyukra a golfpályán, hogy közben zord betontorony emlékeztet a harcok borzalmaira...

Da Nang légitámaszpontja a vietnámi háború egyik legfontosabb amerikai katonai repülőterévé vált, különösen a háború középső szakaszában. Nem egyszerű repülőtérként működött: vadászbombázók, felderítőgépek, szállítógépek, tengerészgyalogsági repülőgépek és helikopterek hatalmas forgalmú központja volt az I. katonai körzet, vagyis Dél-Vietnam északi része mellett. Innen próbálták támogatni az észak felől szovjet támogatással betörő vietnami néphadsereget – mint kiderült, sikertelenül. Da Nang 1967–1969 körül a világ egyik legforgalmasabb katonai repülőtere volt egy átlagos napokon ezer felszállással.

Feléledt a szexturizmus

Mindez most azért jutott eszembe, mert az amerikai katonák ezekben a napokban ismét partra szálltak – igaz egy másik turista nagyhatalommá vált országban, Thaiföldön. Nagyon is békés szándékkal jöttek, igaz, a helyi sajtó fanyalogva fogadta őket, mert a közelmúlt rossz emlékű szexturizmusa újjáéledésétől tart. A katonák ugyanis Pattayába érkeztek, mégpedig az iráni válság miatt kikötés nélkül 200 napig (tehát rekordhosszan) a nyílt vízen szolgáló USS Abraham Lincoln repülőgép hordozóról. Ötezer katona özönlött partra, s az emberben önkéntelenül is feléledt a rég-, vagy éppen a közelmúlt...

Pattaya neve mára szinte összeforrt a thaiföldi éjszakai élettel és a szexturizmussal. A Bangkoktól mintegy 150 kilométerre délkeletre fekvő tengerparti város azonban még a múlt század közepén is egy halászfalu csöndes mindennapjait élte, de a fővárosi elit rendszeresen ellátogatott ide tengerparti pihenésre. Pattayával szinte szemben, a Sziámi-öböl túlpartján Hua Hin volt akkoriban a luxus központja. Tíz évvel ezelőtt már hat golfpálya működött, a parton sorjáztak az elithotelek.

Az ázsiai masszázstechnikákat egyesítő kezelések ára a minőségi hotelekben csaknem tízszerese volt annak, amit a thaiföldi tengerpartokon a hevenyészett lepedőkkel „elzárt” matracokon kértek. Amikor Pattayáról faggattam őket, mindenki elpirult:

Pattaya és Bangkok, az más. Ott nem a masszázs, a test megújulása fontos, hanem a happy finish

– hangzott az átlagos válasz, világos utalással az intim módon végzett szexuális izgatásra, ami általában az efféle speciális „kezelések” utolsó fázisa.

A thaiföldi város sorsát alapvetően az amerikai katonai jelenlét változtatta meg, mert a vietnami háború idején Pattaya a katonák egyik legfontosabb Rest and Recreation, vagyis R&R-központjává vált, tehát a harctéri szolgálat közötti pihenés egyik kiemelt helyszíne lett. A legmenőbb szalonokat selyembe öltöztették, sejtelmes fénnyel, imbolygóan világítottak bíborszínű lámpácskák...

Kevés turista érkezik

Érthető, hogy mindenki megszagolta a nagy pénzt. A szállodák, éttermek, bárok és szórakozóhelyek gyors ütemben szaporodtak, és a korábbi kis halászfaluból néhány évtized alatt nemzetközi üdülőváros lett. Egy kutatás szerint 1966 és 1969 között évente 30–70 ezer amerikai katona töltött R&R-időt Thaiföldön. Jelenlétük a turizmus egyik rejtett ágát is megteremtette: a prostitúciót, az erotikus szórakoztatóipart, a „masszázsszalonokat”, a kábítószer szagú bárokat, amelyek Pattaya világszerte ismert „védjegyévé” váltak, holott hivatalosan az efféle szolgáltatás be van tiltva az országban.

A vietnami háború befejezése után az amerikai hadsereg eltűnt a városból, de a létrehozott infrastruktúra és üzleti modell tovább élt. A hetvenes évektől egyre több európai, ausztrál és más külföldi turista érkezett Pattayára, és a város szórakoztatóipara új közönséget talált. Létrejött a Walking Street és a környező utcák ma ismert világa: bárok, go-go klubok, éjszakai szórakozóhelyek és más, felnőtteknek szóló szolgáltatások koncentrációja.

Mindez természetesen elűzte a visszafogott vendégeket. A város a konferencia turizmussal vagy a golfpályák építésével igyekezett a rossz megítélésből kikerülni, kevés sikerrel. Az amerikai katonák mostani érkezéséig egyes hotelekben idén a kihasználtság alig 15 /!/ százalékos volt, s a 120 ezres településen visszaesett az életszínvonal. Elmaradtak a kínai turisták is, a kambodzsai-thai háború miatt az emberek egy része máshová ment – nem utolsó sorban hatalmas, modern fejlesztéseivel Vietnám elszívta a turistákat Thaiföldtől.

A helyzet nemcsak Pattayában aggasztó. Az ország a virágzó időszakban közel 40 millió külföldit fogadott, mára ez a szám 32 millióra zsugorodott. S ezen a trenden az amerikai katonai „invázió” aligha képes jelentősen javítani...