Be kell vallani, a The Sinking City 2 mögött álló Frogwares történetét nem lehet teljesen elválasztani attól a közegtől, amelyben a videójáték elkészült. A több mint 25 éves ukrán stúdió számára ez már a második olyan cím, amelynek fejlesztése háborús körülmények között zajlott – maguk a készítők is úgy fogalmaznak, hogy a projekt bizonyos értelemben a túlélésről szólt. Különösen beszédes, hogy a vezetőség a fejlesztés közel két éve alatt egyszer sem tudott személyesen találkozni, ahogy a teljes csapat sem gyűlhetett össze egyetlen helyen.

Ahogy azt tudhatjuk, a fejlesztés 2023 januárjában indult, amikor már egyértelműnek látszott, hogy az Oroszország által indított háború nem fog rövid időn belül véget érni. Dacára ennek, vagy talán épp emiatt is, a Frogwares vállalta az egyik legnagyobb kockázatát a fennállása óta. Játékot készíteni egy olyan időszakban, amikor a mindennapi működés sem volt magától értetődő. Mint fogalmaztak, a munka is a túlélés egyik formáját jelentette. Egyrészt munkahelyeket biztosított az embereknek, másrészt lehetőséget adott arra, hogy a káosz és a félelem közepette valami normális, kreatív tevékenységre koncentráljanak.

Sajnos emellett az iparági trendek sem kedveztek, így a kockázat nem kizárólag a háborúból fakadt. Világos, hogy a The Sinking City 2 egyben a Frogwares tudatos műfajváltása is. A kis stúdió hosszú éveken keresztül detektívjátékairól volt ismert, mindenekelőtt a Sherlock Holmes-sorozatról és az első The Sinking Cityről. Készítőik imádták ezt a műfajt, a megváltozott piaci környezetben azonban a hagyományos nyomozós játékok már nem biztosítottak elegendő pénzügyi alapot egy közel százfős csapat fenntartásához. A Frogwares előtt ezért két út állt: továbbra is detektívjátékokat készíteni, miközben a stúdiót töredékére zsugorítják, vagy megpróbálnak egy nagyobb ligába lépni. Ők az utóbbit választották.

Döntésükben szerepet játszott, hogy a csapat fejlesztői közül sokan maguk is rajonganak a műfajért, ugyanakkor korábban egyikük sem készített még túlélő horrort. A cél egy jóval feszesebb, koncentráltabb játékmenet kialakítása volt, amelyben a brigád korábbi erősségei sem vesznek el. Mindezt ráadásul egy olyan háború árnyékában kellett véghez vinniük, amely a fejlesztés szinte minden pontján akadályokat gördített eléjük. Áramszünetek, fűtéskimaradások, álmatlan éjszakák és személyes tragédiák nehezítették a munkát, miközben a csapat számos tagjának családját közvetlenül is érintette a háború. Volt, akit behívtak katonai szolgálatra, így egyik napról a másikra kiesett a fejlesztésből; mások biztonságosabb, a nagyvárosoktól távolabbi helyre költöztek.

Nyomozóból túlélőharcos

Utóbbiak ismeretében nagy kíváncsisággal vártuk, hogy mit sikerül kihozniuk a folytatásból a készítőknek. Kijelenthető, hogy a The Sinking City 2 legnagyobb változása elődjéhez képest már az első órákban világossá válik. Ezúttal nem a nyomozás köré épül a játék, hanem a túlélő horror kerül fókuszba. Tudatosan háttérbe szorították a klasszikus detektívmunkát, és a felfedezést, a harcot, az erőforrások menedzselését, valamint a túlélésért folytatott küzdelmet tették a középpontba. Nyitott világ helyett továbbra is egy lineáris sztorit kapunk, vagyis inkább szabadon bejárható nagyobb, egymásba kapcsolódó területeket kapunk. 

Arkham utcái, az Akeley Memorial Hospital, a Fish Market és más helyszínek önálló, de rétegezett pályákként működnek. Kezdetnek a kis motorcsónakunkkal tudjuk az elárasztott víz közötti városrészeket megközelíteni, és már itt szembetűnő, hogy a látványvilág több mint rendben van. Talán túlságosan is sötét összképet adnak a pályarészek, amik között alig van elszórva fényforrás – ezt ellensúlyozza a zseblámpánk, de így is végig résen kell majd lennünk. Sokszor hajaz a megoldásaiban az újvonalas Resident Evilekre, de azoknak, akik még emlékeznek a több mint tíz éves The Evil Within részekre, szintén erős déjà vu-jük lesz.

Ha már újra lett gondolva a zsánerében, akkor nem érhet senkit meglepetésként, hogy a harcrendszer is komoly ráncfelvarráson esett át. Külsőnézetből a lőfegyverekre és közelharcra támaszkodva állítja szembe a játékost a különféle lovecrafti szörnyetegekkel. A hangsúly azonban nem azon van, hogy minden szembejövő ellenfelet módszeresen kiirtsunk. Már csak azért sem, mert egyáltalán nem ejtenek maguk után semmilyen loot-ot a rémek, így ha tehetjük, legyünk bölcsek és vegyük fel a nyúlcipőt. Főleg, ha nehezebb szinten veselkednénk neki a mókának, ahol lőszert már csak nagy ritkán, mutatóba fogunk látni – és arra biztosan nem elegendőt, hogy mindenkit leterítsünk vele.

Az ellenfelek ráadásul nem pusztán eltérő életerővel rendelkező céltáblák. A fejlesztők különböző viselkedésű szörnyeket alkottak: a Stygian Harvester például frusztrálóan gyors, törékeny és rajtaütésekre épít, míg az Acheronian Juggernaut egy jóval nagyobb, miniboss-szerű ellenfél. Utóbbival jóval ritkábban, amolyan aréna harcok formájában találkozhatunk össze, ami higgyük el, nem a legjobb hír. Ki kell mondani, arra egyszerűen nem elég finom a harcrendszer, hogy összezárjon minket kismillió rémmel, hiába dob nekünk több lőszert elszórva. Valóságos csodaként éltük meg, mikor ilyenkor sikerült néhány halál után tovább lépnünk a pályarészen.

Gazdálkodj okosan, avagy túl sok az ellenfél vagy túl kevés a lőszer?

Másik fontos eleme a pályák kialakításának a backtracking, vagyis a már felfedezett területekre való visszatérés. Ez azonban nem egyszerűen azért történik, mert a játék újra és újra végigküld ugyanazokon a folyosókon. Lezárt ajtók, elérhetetlen területek, rövidítések és később hozzáférhető jutalmak várnak szerte, így egy korábban már bejárt helyszín később új értelmet nyerhet. Hasonló címekből ismert Safe House rendszer is be lett vezetve, ezeken a helyeken tudunk fejlesztéseket végezni, menteni az állásunkat és a cuccainkat tárolni, mivel kezdetben bosszantóan kicsi lesz a magunkkal vihető tárgyak, fegyverek száma.

A korlátozott készlet persze szintén a műfaj egyik klasszikus elemét erősíti. Nem lehet mindent magunkkal vinni, ezért a játék folyamatosan döntésre kényszerít: lőszert, gyógyító csomagot vagy más hasznos tárgyat vigyünk magunkkal? A készletbővítések ráadásul a felfedezéshez kapcsolódnak, így az extra kapacitás megszerzése önmagában is motivációt ad arra, hogy az ember letérjen a fő útvonalról. De egyúttal fel is használja közben azokat.

Ami talán a legérdekesebb, hogy a Frogwares nem dobta ki azt a mechanikát, amelyre a korábbi rész egész identitása épült. Az Investigation rendszer továbbra is jelen van, de teljesen más szerepet kap. Pályaszerte különböző nyomokat, dokumentumokat és egyéb bizonyítékokat találhatunk, majd a nyomozati menüben összekapcsolhatjuk azokat. A helyes következtetésekért cserébe azonban nem pusztán háttértörténetet kapunk, hanem a nyomozás kézzelfogható játékmeneti előnyöket is adhat. Több időt és energiát fektetünk egy terület feltérképezésébe, cserébe jobb felszereléshez vagy képességekhez juthatunk.

Fejlesztési körülményeit ismerve a The Sinking City 2 létezése önmagában is komoly teljesítmény. De talán még fontosabb az, amit az eredmény üzen az egész videójáték-iparágnak. Innentől sokkal nehezebb lesz azzal jönni, hogy a silányabb munkakörülmények önmagukban magyarázatot adnak egy félkész, ötlettelen vagy technikailag vállalhatatlan játékra. A Frogwares esete nem azt bizonyítja, hogy a fejlesztőknek minden körülmények között csodát kell tenniük. Azt viszont nagyon erősen megmutatja, hogy még rendkívül nehéz helyzetben is lehet felelősen dolgozni, alkalmazkodni, újítani és végül egy rendkívül korrekt, működőképes alkotást letenni az asztalra.

7,5 /10

A The Sinking City 2 PlayStation 5-re, Xbox Series X/S-re, valamint PC-re is megjelent. Mi a Sony konzolján teszteltük a Frogwares új címét.