A Bledi Stratégiai Fórum keretében nemcsak a régió miniszterelnökei tartottak panelbeszélgetést, hanem szeptember elsején Ukrajna és Európa biztonságpolitikai kilátásait is megvitatták a meghívott résztvevők. A Béke illúziók nélkül: Ukrajna és Európa biztonságpolitikai számvetése című panelben részt vett Alain Berset, az Európa Tanács főtitkára, aki az elmúlt évben betegség miatt kénytelen volt kihagyni a rendezvényt.

Rajta kívül Tone Kajzer szlovén külügyminiszter, Pawel Kowal, a lengyel parlament külügyi bizottságának elnöke, Matthew Palmer, a washingtoni Center for European Policy Analysis vezető munkatársa, valamint Jevhen Perebijnisz ukrán külügyminiszter-helyettes mondta el véleményét az ukrajnai háborúról és az ahhoz kapcsolódó geopolitikai helyzetről.

A háborúban leginkább érintett politikus leszögezte, két illúziót kell elvetni: azt, hogy ez „nem a Nyugat háborúja”, valamint azt, hogy Vlagyimir Putyin megelégszik egy részleges területi nyereséggel. Perebijnisz úgy véli, hogy az Oroszország ellen hozott szankciók célja nem az, hogy kellemetlenséget okozzanak, hanem hogy pénzügyileg ellehetetlenítsék számára a háború folytatását. Ehhez viszont átfogó, nem pedig fokozatosan bevezetett korlátozásokra lenne szükség.

Az ukrán külügyminiszter-helyettes mondandóját alátámasztja a Razumkov Center korábbi elemzése, amely arra a következtetésre jutott, hogy a biztonsági garanciák egyszerre a béke előfeltételei és a tárgyalások fő akadályai, mert Ukrajna nem fogadna el olyan megállapodást, amely nem tartalmaz érdemi elrettentő mechanizmust Oroszországgal szemben.

Nincs egységes uniós fellépés, de Lengyelország már felkészült

Tone Kajzer hangsúlyozta, hogy bár Szlovéniának nincs közös határa Ukrajnával, az ország mégis érintettnek tekinti magát a háborúban, mert az Európai Unió alapvetően a szabadságon, a demokrácián és a jogállamiságon nyugvó projekt. Az általa idézett „füst és tűz” hasonlat (miszerint az Ukrajnához közelebb eső országok, például a balti államok jobban érzékelik a veszélyt, mint a távolabbiak) rávilágít arra a jelenségre, amelyre már egy osztrák elemzés is kitért, vagyis

Alain Berset az elszámoltathatóságra helyezte a hangsúlyt, és az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatára, a 2023-ban a reykjavíki csúcstalálkozón létrehozott ukrajnai kárnyilvántartásra, az újonnan felálló nemzetközi kárigénybizottságra, valamint az ukrajnai orosz agresszió bűncselekményéért felelős Különleges Törvényszékre hivatkozott. Ezt a folyamatot az Európa Tanács közleménye is megerősítette, amely szerint a szervezet a 2027−2030-as időszakra új cselekvési tervet készít elő Ukrajna demokratikus biztonságának megerősítésére.

Pawel Kowal lengyel képviselő utalt az esemény szimbolikus dátumára, hiszen szeptember elseje a II. világháború kitörésének évfordulója, amelyre a lengyel vezetés hagyományosan a Westerplatte-félszigeten tart megemlékezést. Ehhez kapcsolódóan a politikus megemlítette, hogy Lengyelország a GDP-je 4,7 százalékát költi védelmi kiadásokra, ami a NATO-n belül a legmagasabb arány, de a lengyel kormány a következő évre már 4,8 százalékkal tervez, amit a lengyel pénzügyminisztérium is megerősített.

A szejm politikusa még Bledben sem mulasztotta megemlíteni, hogy szabotázsakció ért egy lengyelországi drónüzemet, ahol az ukrán hadsereg által használt Warmate és FlyEye drónokhoz gyártanak alkatrészeket, ebből adódóan a lengyel hatóságok orosz szabotázsra gyanakszanak.

Átalakult az amerikai szemlélet, de Európára bízná a munka dandárját

Matthew Palmer a Trump-adminisztráció szemléletére tért ki, amely az erő és a gyengeség szembenállására épít, eszerint az amerikai kormányzat kezdetben Oroszországot tartotta erősebb félnek, ezért Ukrajnára helyezett nyomást. Ez a megközelítés volt tetten érhető a Volodimir Zelenszkijjel folytatott, 2025. februári találkozón, de az anchorage-i csúcstalálkozón is. Egy brit elemzés is alátámasztotta, hogy az amerikai diplomácia egy évvel ezelőtt még Ukrajnát sürgette, hogy minél előbb kössön békét Oroszországgal.

Az elemző szerint azonban ez a helyzet 2026-ra megváltozott, mert Ukrajna harctéri és diplomáciai sikerei miatt immár Oroszországot látják gyengülő félnek. Ezt a fordulatot Daniel Drezner amerikai külpolitikai elemző is megerősítette, aki úgy véli, hogy 2026 „meglepően jó éve” Ukrajnának, miután az orosz offenzíva megtorpant, míg Ross Douthat, a The New York Times publicistája szerint ez részben pontosan annak köszönhető, hogy a Trump-adminisztráció Európát katonai önellátásra kényszerítette. 

Ugyanakkor a Foundation for Defense of Democracies szeptemberi elemzése árnyalja a képet: eszerint az amerikai haderő európai jelenlétének tervezett csökkentése és egyes ukrajnai támogató parancsnokságok felszámolása aggodalmat keltett a szövetségesekben, vagyis az amerikai vezetés még korántsem egyértelműen mondható Ukrajna-barátnak.

Ukrajna még nem az észak-atlanti szövetség része

Jevhen Perebijnisz Ukrajna EU-csatlakozásáról is megszólalt, és magabiztosan kijelentette, hogy reálisnak tartja a 2035-ös dátumot, bár elismerte, hogy a NATO-tagság kérdésében nincs konszenzus a szövetségesek között. Ehhez képest Pawel Kowal sokkal pragmatikusabban látja a helyzetet, és úgy véli, hogy Ukrajna már most a NATO része, még ha formális csatlakozásáról egyelőre nem is született döntés. Ez pedig pontosan összecseng a Center for European Policy Analysis stratégiai jelentésével, amely szerint a NATO-tagság végső garanciát adna Ukrajna biztonságának, de addig a szövetség tagjainak konkrét, átmeneti biztonsági architektúrát kell kiépíteniük, köztük kétoldalú megállapodásokat.

Matthew Palmer utalt Edward Luttwak amerikai stratéga egyik esszéjére, amely szerint a korai külső beavatkozás néha megakadályozza a tartós rendezéshez vezető katonai döntést. Alain Berset ezzel szemben inkább a hosszú távú intézményi kockázatokra hívta fel a figyelmet, szerinte Európa akkor is instabil maradhat, ha katonailag megerősödik, amennyiben eközben a demokráciák meggyengülnek. Ezt a kockázatot nevezte „a fegyverkezés és a demokrácia hanyatlása közötti olló” problémájának.

Kijev nem kerülheti el sorsát, ezt Európa sem tagadja

A panelbeszélgetés résztvevői az azonnali teendőkkel kapcsolatban egybehangzó véleményen voltak: Pawel Kowal a harcok leállítását és Ukrajna nyugati politikai támogatását nevezte meg, Jevhen Perebijnisz a légvédelmi támogatást, az újabb szankciós csomagokat és Európa hadiipari megerősödését sürgette, Matthew Palmer pedig kifejezetten az integrált légvédelem és a raktárkészletek átadásának fontosságát hangsúlyozta. Utóbbit azzal indokolta, hogy Oroszország szándékosan pusztítja Ukrajna polgári infrastruktúráját.

Alain Berset a mesterséges intelligenciával kapcsolatban megjegyezte, hogy az Európa Tanács már 2017-ben elkezdte kidolgozni a világ első, jogilag kötelező érvényű keretegyezményét, amelyet csak 2024-ben írtak alá, azonban 2026-ban még mindig nem lépett hatályba, mert az országok nem ratifikálták. Ezt a lemaradást súlyos kockázatnak minősítette, mivel a hadviselésben már most is összefonódik a mesterséges intelligencia és a katonai rendszerek használata.

Ukrajna emellett demográfiai válsággal is küzd Jevhen Perebijnisz szerint, amelyet a háború és az ebből fakadó elvándorlás okoz. A háború utáni újjáépítés egyik kulcskérdése pedig az elvándorolt állampolgárok hazatérésének ösztönzése lesz.

A panelbeszélgetés résztvevői önkritikusan tekintettek vissza arra a felvetésre, amely szerint Ukrajnát és Georgiát már a 2008-as bukaresti NATO-csúcson fel kellett volna venni a szövetségbe, ezzel pedig megakadályozhatták volna az orosz agressziót. Ugyanakkor elemzők szerint a NATO-bővítés önmagában még nem tartotta volna vissza Oroszországot.

Matthew Palmer szerint a valódi tanulság az, hogy a nyugati demokráciáknak saját társadalmi ellenálló képességükbe is be kell fektetniük, nem csak a katonai elrettentésbe, vagyis az egyes országok lakosságának is be kell látniuk, hogy Ukrajna sorsa és Európa biztonsága szorosan összefonódik, és a kérdés leginkább az, milyen ütemben és garanciákkal valósul meg a kelet-európai ország integrációja.