A Duna, mint Európa egyik legjelentősebb folyója, a nemzeti identitás és az összetartozás szimbóluma. József Attila leghíresebb, A Dunánál című költeményében a folyó nem csupán egy vízrajzi elem, hanem a múlt, a jelen és a jövő összekötője, az emberi sorsok és népek közös emlékezete. „A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés, s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – írja József Attila.

Ady Endre költészetében is hangsúlyos szerepet kap a folyó, s egy jobb napokat látott ország képe tárul elénk A Duna vallomása című költeményében: „S halk mormolással kezdte a mesét A vén Duna. Igaz az átok, Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz: Mióta ő zúgva kivágott, Boldog népet itt sohse látott”.

Juhász Gyula szegediként ír a Tiszáról

Prózában Mikszáth Kálmán és Jókai Mór műveiben tűnik fel újra és újra a folyó, különösen a Dunakanyar és a vaskapui tájak leírásában. Juhász Gyula szegedi költőként szinte az életműve részévé tette a Tiszát, verseiben a nosztalgia és a szülőföld iránti szeretet jelenik meg. A Tiszai hajósok című verse így szól: „Ha tavaszi szelek járnak, Megy a hajó lefele, Szárnya támad a nótának, Víg a hajós élete, Messze megyünk, de megtérünk, Itt születtünk, itt a révünk”.

Petőfi is megemlékezett a folyóról

„Nyári napnak alkonyulatánál /Megállék a kanyargó Tiszánál/ Ott, hol a Kis-Túr siet beléje,/ Mint a gyermek anyja kebelére” – írja Petőfi Sándor az egyik legismertebb költeményében, a Tisza című versében, amit minden általános iskolás tanul. A költőnél a folyó a magyar táj és a nemzeti karakter egyik legfontosabb szimbóluma. A folyó kilépése a medréből, majd az, hogy áttöri a gátat, Petőfi a szabadságvágyát, forradalmi szenvedélyét fejezi ki.