Amennyiben elhangzik ez a nagyon egyszerű kérdés, hogy ugyanis – Mi a baj a magyar irodalommal? – véleményem szerint erre van egyszerű, mégis tűpontos válasz: az, hogy megszűnőben van.

Nota bene, az alább kifejtett gondolatok jegyében nemcsak a magyar irodalom van megszűnőben, de ugyanúgy a teljes magyar kultúra. És ne legyünk kicsinyesek, jelen állás szerint az emberiség egyetemes kultúrája ugyanúgy gyötrődik. Sőt – hát ugye kis ország vagyunk, kis kultúra –, nem a magyar kultúra bomlása fertőzte meg az egyetemes emberi kultúrát, hanem a folyamatban érvényesülő hatás a maga természetéből következően, éppen fordított.

Kíván persze némi magyarázatot a kérdés-felelet összefüggésében legalább két kulcsfogalom. Az egyik, hogy mitől magyar egy irodalom, a másik, hogy mit tekintünk bajnak.

Az első kérdésre a válasz: attól magyar egy irodalom, ha a más kultúráktól határozott specifikumokkal megkülönböztethető – globálisan nézve az egyetemes emberi kultúrán belül határozott specifikumokkal megkülönböztethető – magyar kultúrába ágyazódik. Ha ilyesmi egy irodalomról nem mutatható ki, akkor okafogyottá válik elébiggyeszteni a „magyar” jelzőt.

Na most, a megfogalmazott követelménytől éppenséggel még lehetne, avagy újra életre kelhetne a magyar irodalom, mert minden kétkedéssel szemben magyar kultúra van, sőt még mindig van, ha tetszhalott formában is – jóllehet a magyar kultúrát nem ott kell keresni, ahol a jelen globális kultúra szempontrendszere keresni engedi, s nem reprezentánsai a gulyás és a karikás ostor, bár ezek is részei. Bővebb kifejtésbe azonban e tárgyban ezen terjedelmen belül nem bocsátkozhatunk, annál is inkább, mert könyvet szenteltünk a kérdésnek. S lássuk be, sokkal izgalmasabb is az egyetemes kultúra, a magyar kultúra és azon belül a magyar irodalom „bajának” kérdése. Természetesen ha bajról beszélünk, abban értékszemlélet jelenik meg. És ezen a ponton legalább két olyan értékszemléletet vagyunk kénytelenek határozottan megkülönböztetni, amelyek egymással semmilyen módon nem összeegyeztethetők. (Figyelem! Árokásás következik.) És itt kel­lően absztrakt megfogalmazást kell alkalmaznunk, jóllehet az alkalmazott absztrakció kétségtelenül befordítható jelenkori szellemi áramlatokba, izmusokba, hitekbe, vallásokba, tudományosnak nevezett koncepciókba.

Kezdjük az elmaradt keletet is lassan bekebelező aktuális értékszemlélettel, miszerint az emberi létezés az individuumért van. Ez az állítás nemigen kerül explicit megfogalmazásra, azonban egyrészt a kultúrán belüli minden aktivitás vektoriálisan ebbe az irányba mutat, másrészt a társadalmi átstrukturálódási folyamatban ez a globális trend: a közösségek individuumokra esnek szét. Mindenki motiváltsága szerint gondolhat bele ebbe a jelenségbe, s habár elemzési szintre ebben a vonatkozásban sincs lehetőség, nem állhatjuk meg egy unos-untig ismert és rendkívül mélyenszántó szólás ide idézését legalább illusztrációként. A párbeszéd imigyen:

– Tud úszni?

– Nem.

– És ha megfizetem?

Ebben a rendkívüli tömörségű megfogalmazásban benne van a 19. századtól pénz által mozgatott kultúra meghatározó következménye. Ugyanis amit pénz mozgat, mutatvánnyá válik. Itt tartunk.

A másik értékkoncepció szerint az individuum az emberi létezésért van. A két értékszemléletnek ez az egymással jól szembeállítható megfogalmazása kétségtelenül alkalmi jellegű, és metafizikai szempontból hagy kívánnivalót maga után. Azonban reményeink szerint a felvetett probléma szempontjából elegendően illusztratív lehet.
Ebben az értékszemléletben az individuum tud róla, vagy legalább kétségtelenül hisz benne, hogy az emberi létezésnek az individuum létezésén túli értelme van. Ezért a tudott, hitt, sejtett értelemért vállalja annak a szakrális játéknak a rá jutó dramatikáját saját személyében végigélni, amit életnek nevezünk. Bár nem is tehet mást, de egyben teljes hittel beleáll a születés és halál között feszülő életének minden horizontális mozzanatába, amely a bőrére menve esélyt ad vertikális elmozdulásra is, a létezés individuum feletti értelmének irányába.

Az ilyen kultúrák az emberi létezés dramatikáját vállaló kultúrák. Voltak ilyen kultúrák, számosan, és ilyen a magyar kultúra is – nem ezer esztendőre visszamenőleg, hanem messze-messze a régmúltig, egészen a gyökerekig, ahonnan nem csak a magyar kultúra hajtott ki. A magyar kultúra azonban még mindig őriz valamit ebből a hagyományból (elvégre mintegy ezer évvel később kaptuk a nyakunkba az idegen hatást, mint például a kelták), ha inkább csak látensen is, inkább már csak nyelvébe kódoltan, a tudatokban pedig újabb és újabb rétegekkel elfedve.
Az utolsó, aki tudván tudta, hogy a 19. század végétől valami nagy baj készülődik, tudván tudta, hogy erről üzenetet kell az utókornak küldenie, mert az egyetemes kultúra törésvonalhoz érkezett, mert a valóság helyett belefordul a virtuális semmibe, az meglepő módon egy festő: Csontváry Kosztka Tivadar. Persze nem csak festő, látnok. Nem pénzért festett. Nem vált mutatványossá. A családi hagyományban az elhivatottság két szent által súlyossá tett szintjébe beleállva, miután megfestette fő műveit, az 1907-ben megtartott párizsi kiállításáról a maga kérlelhetetlen módján így ír: „Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam […] évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam és a gyakorlatban festményben átvihessem, s mikor már megvolt a szükséges hadseregem, Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam…” (Csontváry Kosztka Tivadar: A pozitívum)

Csontváry, szemben az egész világgal. A tragikus ebben az, hogy ezt csak ő látta így. Csak ő látta, hogy vele szemben, aki a valóságot jeleníti meg, a valós létezést, ott állnak a mutatványosok, a szemfényvesztők. A világ pedig Csontváry helyett a szemfényvesztőket választotta. Nem az élet áldozatát a létezésért, hanem a létezést feláldozva az individuumért. A két értékszemlélet között betemethetetlen és áthághatatlan szakadék húzódik. A jelenkor aktuális kultúrájának mítosza szerint az ember saját civilizáció­jával (ezalatt nemigen tud másra gondolni, mint technikai civilizációra) saját kezébe veheti a sorsát, sőt, most kezdheti el megteremteni önmagát, a transzhumán eszme jegyében birtokba véve a világot, a „természetes” és „mesterséges” integrációjában.

A magyar kultúrából nézve ez a valóság ismeretének hiányából következő elmekonstrukció – amely a modernitásból indult és a posztmodernben tudatosította önmagát – nem egyéb, mint a valóságon kívülre helyezkedés programja, azzal a hamis illúzióval, hogy az emberi létezés valós dramatikája megkerülhető. Következésképpen az aktuális kultúrának, illetőleg az abban centrális helyet elfoglaló technikai civilizációnak sem valós technikai eredményeivel, sem eszméivel nincs üzenete a magyar kultúra számára, s különösképpen nincs benne semmi olyan, aminek köze lehetne az emberi létezés valós dramatikájához. A magyar kultúra is tud akár lényegileg elhatárolódó korszakokról, tud a korszakokon belül elhatárolódó kultúrákról, a kultúrákon belül az artikuláció lehetőségeinek végtelen sokféleségéről, de mindezeken belül az emberi létezés dramatikáját – a születés és halál közé befeszülő élet felvállalását – állandónak, öröknek és megkerülhetetlennek látja. Ebből a szempontból az emberi létezés dramatikájának eliminálása az ember eliminálását jelenti. S amennyiben a magyar kultúra, a magyar irodalom ezt az álláspontját feladja, megszűnik magyarnak lenni.