Előbb az érdem. Az idézet (minden elismerésünk, ha ott a helyszínen, fejből jutott eszébe) így hangzott:

Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény.

A választás jó. Pontosan azt írja le, amire Bóka az érvelését felhúzta: nem a leírt szabály tartja fegyelemben az embert, hanem az, hogy nem tudja pontosan, mi lesz a következménye annak, ha kimarad. Ebben a felfogásban az önkéntesség nagyjából pont annyira önkéntesség, amennyire az iskolai 50 óra önkéntesség önkéntesség, hiszen ha az nincs meg, nem jár az érettségi. (Mondjuk, pont a Fidesznek köszönhetjük ezt a „kötelező önkéntességet” az iskolában.)

Lényeg a lényeg, az idézet pontos és helytálló. Na igen ám, csak az a probléma, hogy a versnek van még másik kilencvenhat sora is, amit Bóka nem idézett. Sokunknak volt már olyan az életében – magyarórán, érettségin, egyetemen –, hogy egy adott témának csak egy kis szeletét ismertük, és aköré húztuk fel a feleletünket. Ezzel azonban mindig akadnak problémák, és a mi felelőnk legfeljebb csak egy kettesben reménykedhet.

Az iskolakezdéssel egy időben üljünk vissza mi is egy pillanatra az iskolapadba, idézzük meg József Attila szellemét, és nézzük meg, miről is szól a vers többi része. (Erre a mondatra rögvest felelné azt Arany János, hogy „Gondolta a fene!”, de ezen most tegyük túl magunkat.)

A probléma a tananyaggal

Tegyük magunkat túl azon is, hogy az egykor a kommunisták távozását hangosan követelő Fidesz frakcióvezetője és volt minisztere egy kommunista költőt idéz. (Már csak azért is túltehetjük magunkat ezen, mert József Attilát úgy dobták ki annak idején a kommunista pártból, hogy valójában sosem volt a párt regisztrált tagja.)

Ennél nagyobb baj, hogy a Hazám nem egy kétsoros aforizma, hanem hét szonett. Ráadásul felkérésre készült, a Szép Szó „Mi a magyar most?” című különszámába, tehát a költő pontosan tudta, hogy kérdésre válaszol. És ez a hét szonett sorra veszi azokat a témákat, amelyekről az elmúlt tizenhat évben mi is beszéltünk eleget.

„Háltak az uccán”

Az első szonett egy éjszakai hazaúttal indul, jázminokkal, lágy meleggel, aztán a tizedik sor környékén kiderül, hogy közben emberek alszanak az utcán. A szonett utolsó szava a nemzeti nyomor.

Itt nem kell semmit áthallásosan érteni. Az Alaptörvény hetedik módosítása 2018 óta kimondja, hogy tilos az életvitelszerű közterületi tartózkodás. József Attila ugyanezt a jelenséget nemzeti nyomornak hívta, nem pedig szabálysértési tényállásnak.

„Egyke”

A második szonett felsorolás. Népbetegség, csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke, bűn, öngyilkosság, lelki restség. Kilenc tétel egymás után.

Legyünk tisztességesek, és ne csináljuk azt, amit a felelőnk. Ebből a kilencből több jó irányba mozdult a kilencven év alatt. A csecsemőhalandóság a töredékére csökkent, az öngyilkossági arány a nyolcvanas évekbeli csúcshoz képest szintén jelentősen visszaesett. Ha ezt a strófát egészében az elmúlt tizenhat évre olvasnánk, azzal pont azt csinálnánk, amit ebben a cikkben kifogásolunk.

Egy szó viszont kilóg belőle: az egyke.

Ez az a pont, ahol a hét szonett találkozik az elmúlt tizenhat év legfontosabb kormányzati témájával. A családtámogatási rendszer kiépítése, a csok, a babaváró, az adómentesség. A termékenységi arányszám mindezzel együtt nem érte el a 2,1-es szintet, és a 2021-es csúcs után újra csökkenni kezdett.

A szonett saját következtetése egyébként nem is a felsorolás. A strófa közepén ez áll, hogy „föl kéne szabadulni már!”, a végén pedig a törvényhozók jönnek, akik az erőszak bűvöletében nem bánják, hogy mint pusztul el szép fajunk. József Attila tehát nem állapotot rögzít, hanem felelőst keres, ahogy a magyarok is azt kerestek áprilisban.

„Megírják, ki lesz a követ”

A harmadik szonett a legkonkrétabb.

A csendőrtollak cicáznak, mosolyognak, szavatolnak, és megírják, ki lesz a követ. (Nem nagykövetre gondolt itt a költő, bár ha a diplomata-útlevelekre gondolunk…)

A vers ezen a ponton konkrét intézményt támad, hiszen 1937-ben a vidéki választókerületekben még nyílt volt a szavazás. A mai párhuzam nyilván nem ez. Az elmúlt tizenhat évben az volt az ellenzéki pártok és a nemzetközi választási megfigyelők visszatérő kifogása a magyar rendszerrel szemben, hogy a szavazás szabad, a verseny viszont nem egyenlő.

A szonett zárósora szerint egyébként az, aki ezer éve magával van kötve, „sunyít vagy parancsot követ”. Ezt még senki nem tette ki plakátra.

„Kitántorgott Amerikába”

A negyedik szonett a kivándorlásról szól. A versben szereplő másfél millió a századfordulós kivándorlásra vonatkozik, a mozdulat viszont ma is ugyanaz: elmenni onnan, ahol nem lehet megélni. A szonett legjobb sora az „emlékezően és okádva”, ami egyszerre írja le a hajóút fizikai nyomorúságát, és azt, ahogy a külföldre kényszerült ember az otthonára gondol.

„Mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart”

Az ötödik szonett a legkényelmetlenebb az egész ciklusban. A munkás bére annyi, amennyit magának kicsikart. Az ország nem kérdezi, miért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart. A szövőlány cukros ételekről álmodik, kartelekről nem tud semmit.

2018 decemberében fogadta el a parlament a munka törvénykönyve-módosítást (a rabszolgatörvényt), amely 400 órára emelte az elrendelhető túlmunka határát. Az akkumulátorgyárak és más nagyberuházások állami támogatásáról pedig évekig folyt a vita. A gyáripar gyámolítása szó szerint szerepel a versben – ahogy az is, hogy a szombati kifizetés után „kuncog a krajcár”, vagyis a pénz nevet a munkásán.

A hiányzó részletek

És itt jutunk el a hatodik szonetthez, amelyből Bóka idézett. Kiderül ugyanis, hogy a felelő a versszak közepén kezdte. Két sorral az idézet előtt ez áll: „retteg a szegénytől a gazdag, / s a gazdagtól fél a szegény.” Vagyis a fortélyos félelem nem magában áll a versben, hanem egy kölcsönös viszony következménye.

A szonett végén pedig feltűnik a figura, aki azt kutatja, „hol lehet altiszt”, ahelyett, hogy az apja sírjához menne. Ez a magyar irodalom egyik legpontosabb mondata arról, mit csinál az, aki inkább beáll a sorba.

„Szólj ügyészedre”

A hetedik szonettben pedig ez áll:

„Költő vagyok – szólj ügyészedre, / ki ne tépje a tollamat!”

Egy olyan országban, ahol a sajtószabadság helyzetéről tizenhat éven keresztül folyt a vita, ehhez a sorhoz nem kell kommentár. Bár lehet, hogy hamarosan e sorokat is halljuk Bókától, csak az NVVH elnökére mutogatva.

És ez a vers legnagyobb tréfája. Nem az, hogy kinek mit mond, hanem hogy mindenkinek mond valamit, és senkinek nem azt, amit keresett benne.

Bóka János felelete két sorra épült. Azok pontosak voltak, jó helyen álltak, és ha tényleg fejből mentek, egy plusz pont is jár értük. A tananyag többi része viszont nem hangzott el. Ez így legyen egy bátorító közepes, hogy a jövőben is inkább verssorokat idézzenek a politikusaink, ne káromkodva szidják egymást a parlamentben.

Házi feladat a maradék kilencvenhat sor. Mindenkinek.

(Borítókép: Bóka János 2024. augusztus 27-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)