A Judas Priest – azaz Rob Halford, Ian Hill, Scott Travis, Richie Faulkner és Andy Sneap – legutóbb 2022 nyarán lépett fel a magyar fővárosban, a Papp László Budapest Sportarénában, ahova több mint négy év elteltével, szeptember 1-jén tértek vissza a Faithkeepers turné keretében. Mint ismert, a brit zenekar a heavy metal történetének egyik legmeghatározóbb bandája, ami már több mint öt évtizede jelen van a zeneiparban. Az 1960-as évek végén Birminghamben alakult együttes a British Steel, a Screaming for Vengeance, a Defenders of the Faith és a Painkiller albumával vált a leginkább ismertté, ám nemcsak zeneileg formálták a heavy metalt, hanem a műfaj arculatára is komoly hatással voltak – a bőrruhákkal, a szegecsekkel és a motoros esztétikával.

Bár a banda 2010–2011-ben Epitaph World Tour címmel hirdetett meg egy koncertsorozatot, amit búcsúturnéként kommunikáltak, de valójában csak a világ körüli turnéktól köszöntek el. 

Az valójában sosem búcsúturnénak készült, hanem egy lassabb tempójú turnénak. Ez volt a terv, hiszen már nem vagyunk mai csirkék. Aztán jött Richie a határtalan lelkesedésével és az ötleteivel, ami ránk is átragadt, így visszatértünk a régi kerékvágásba, a lemezkészítéshez és a turnézáshoz. Meglátjuk, meddig bírjuk még

– mondta a Judas Priest egyik alapítója, Ian Hill korábban az Indexnek, hozzátéve, ha egyszer úgy döntenek, hogy nem folytatják tovább, azon valószínűleg ők nehezebben fogják túltenni magukat, mint a rajongók, hiszen ők már nagyon hosszú ideje együtt zenélnek, a fanok pedig változnak. 

A közönség folyamatosan cserélődik, sok a fiatal a koncerteken, míg a velünk egykorúak már nem igazán járnak el. Addig folytatjuk, amíg a teljesítményünk nem kezd el romlani. Ha ez bekövetkezik, el kell gondolkodni a folytatásról.

– tette hozzá. 

Nem változtattak a menetrenden

Ian Hill szavai sokszor eszembe jutottak a fellépés estéjén, amelyet megelőzően végeztem némi kutatást azzal kapcsolatban, mire számíthatok majd. Budapestet megelőzően a banda Bulgáriában, Szerbiában és Horvátországban lépett fel – utóbbi helyen ünnepelték egyébként a zenekar énekesének, Rob Halfordnak a születésnapját. A setlist pedig minden állomáson ugyanaz maradt, a Screaming for Vengeance albumon lévő You’ve Got Another Thing Comin’ dallal indítottak, majd a British Steel lemezen megtalálható Living After Midnighttal zártak – erről a korongról hangzott el egyébként a legtöbb szám a fellépéseken. És elöljáróban annyit elárulhatok, hogy a zenekar a budapesti koncerten sem változtatott a korábbi menetrenden. 

Az arénához közeledve egyébként hamar ki lehetett szúrni a járókelők között a Judas Priest-rajongókat, mivel a banda nevével, a turnéállomások dátumaival ellátott felsőt viseltek, vagy épp szegecses bőrszerkót. Ha nem tudtam volna, merrefele kell menni, elég lett volna csak követnem a különc stílusú arcokat, akik mind a koncertre igyekeztek. Már a kint ácsorgókat látva könnyű volt leszűrni, hogy főleg a harminc feletti, de inkább a 40-es, 50-es korosztály lesz többségben a fellépésen, ami csak még inkább beigazolódott, ahogy beléptem az arénába – bár néhány apuka magával hozta a gyerekét, akik a nyakukban bulizták végig az estét. De nem ez volt az első, ami szemet szúrt. 

Már a koncertet megelőzően is felfigyeltem a Live Nation oldalán arra, hogy egy elég szokatlan színpadelrendezést választott a zenekar. Az aréna nézőterének tulajdonképpen a negyede működött, és a színpadot is áthelyezték a küzdőtér alsó szekciójába, így akár még a legfelső karéjban helyet foglalók is közelről láthattak mindent, ami nem utolsó szempont. Körülbelül 15 perccel a hivatalos kezdés előtt még jócskán ácsorogtak a büféknél a nézők, az ülőhelyek többsége már betelt, és aki arra számított, hogy a banda késni fog, rosszul gondolta, mivel másodpercre pontosan kezdtek. Egy Judas Priest-felirattal és -logóval ellátott függönyt lógattak a zenészek elé, hogy ne lássuk, mi folyik a háttérben, majd öt perccel a kezdés előtt megpendültek az első gitárhúrok, és pontban 20:28-kor elsötétedett az aréna. 

Őrizzük a hitet!

A függöny 20:30-kor gördült le, majd megpillanthattuk egymás mellett Rob Halford énekest, Ian Hill, Richie Faulkner és Andy Sneap gitárosokat, valamint a dobos Scott Travist a háttérben. Ahogy az már előzetesen sejthető volt, a You’ve Got Another Thing Comin’ dallal csaptak a lovak közé, és a családiasabb légkörnek köszönhetően inkább éreztem magam egy klubkoncerten, mint arénás fellépésen. A színpadi elrendezés miatt csak egy nagyobb kijelzőt helyeztek el középen, amin különböző kisfilmeket mutattak, és tény, hogy annyira közelről láthatta az együttest a közönség, hogy nem is volt szükség külön olyan felületre, ahol az élőképet mutatják – ezt megoldották úgy, hogy olykor összemosták a kisfilmekkel. Ugyanakkor több platform is akadt, amik kijelzőként működtek, köztük annak az emelvénynek az eleje, amin a dobos ült. 

Komolyabb lézerarzenállal is készültek, amelyek egyes hangszerekkel is összhangba voltak hozva, például az elnyújtott gitárszólókkal egyenes arányban terjedtek szét jobban a lézerek is. Érdekes módon sem füsttel, sem lángoszloppal nem operáltak, pedig a műfajhoz passzoltak volna ezek az elemek, de vélhetően inkább a zenei élmény átadására koncentráltak. És örömzenélésből volt bőven, a bandatagokról lerítt, mennyire hálásak, hogy még ennyi évtized után is arénákban léphetnek fel. Erre utalt az énekes, Rob Halford reakciója is, amikor a második dalt követően csak megállt csukott szemmel a színpad közepén, és hallgatta a tapsot. De többször szólt is a közönséghez, köszönetet mondva, hogy újra Magyarországon lehetnek.

Nagyszerű heavy metal történelmünk van itt, a világ ezen részén, a gyönyörű Magyarországon. Nagyon köszönjük nektek, hogy továbbra is hisztek a Judas Priestben, és életben tartjátok ezt a hitet. Ahogy tudjátok, már több mint 50 éve csapunk együtt zajt, és ez hosszú idő. Nem sok zenekar kapja meg ezt a lehetőséget, úgyhogy heavy metal szívünk legmélyéből köszönjük nektek, hogy ezt az életet adtátok nekünk. Ez egy nagy Judas Priest család, és ez azt jelenti, hogy a Judas Priest őrzi a hitet, ti pedig velünk együtt őrzitek a hitet, és ez az, ami ezt a heavy metal közösséget olyan különlegessé teszi. Vigyázunk egymásra, törődünk egymással, kiállunk egymásért

– fejtette ki.

Nem mostanában vonulnak vissza

Nem mondanám, hogy a koncert teljes ideje alatt kifejezetten aktív lett volna a közönség, mivel az ülőhelyeken lévők közül két kezem is elég lett volna, hogy megszámoljam, hányan álltak fel, hogy tomboljanak, de a színpad előtti téren is csak a kemény mag bulizott igazán. A kevésbé vállalkozó szelleműek inkább maradtak a szélen, közel a kijárathoz, nehogy pogóba keveredjenek – ami nem is történt meg. De azt is hozzá kell tenni, hogy amikor Halford kért valamit, megtették. Ha ordítani kellett, ordítottak, ha énekelni, akkor énekeltek, ha meg tapsolni, akkor tapsoltak, így a passzivitást sokkal inkább annak a számlájára írom, hogy egy nem gyakran koncertre járó, idősebb korosztály volt jelen nagyobb arányban az arénában, akiknek talán még nem volt egyértelmű, hogyan kell szórakozni egy ilyen eseményen.

És ezt támasztotta alá az is, hogy hiába játszott közönségkedvenc dalokat a zenekar, nem láttam egyszerre száz telefont a magasba emelkedni, ahogy az egyébként lenni szokott a koncerteken, ami üdítő látvány volt. De nem is lepett meg, hogy a nézők belefeledkeztek az élménybe, mert a bandatagok teljesítményére panasz sem lehet. Richie Faulkner gitárjátékától hátast dobtam, ahogy Rob Halford közvetlenségétől is, az pedig meglepett, hogy az egyébként Judas Priest-alapító Ian Hill a háttérben mozogva meghagyta a reflektorfényt zenésztársainak. A Turbo Lover, a Panic Attack és a No Surrender dalokkal tudták egyébként a leginkább aktivitásra bírni a közönséget, leállíthatatlanul pörgő búgócsigák voltak a színpadon. Ian Hill korábban úgy fogalmazott, addig fognak játszani, amíg a teljesítményük nem kezd el leromlani, és látva, amit letettek az asztalra szeptember 1-jén, ez a pillanat nem mostanában fog eljönni. 

(Borítókép: Judas Priest-koncert a Papp László Budapest Sportarénában. Fotó: Tövissi Bence / Index)