A geopolitikai versengés intenzívebbé válásával a gazdasági kapcsolatok hálója már nem csupán az egyes országok gazdasági fejlődésére van hatással, hanem egyre inkább meghatározza külpolitikai mozgásterüket is. Különösen igaz ez a kapcsolati háló legsebezhetőbb pontjaira, vagyis a kulcsfontosságú nyersanyagok és technológiák terén fennálló kitettségekre. A kockázat csökkentésére az egyes országok az elmúlt években különféle stratégiákkal próbálkoztak, a hazai ipar fejlesztésétől kezdve a baráti országba telepített termelésen (friendshoring) keresztül a beszerzési források diverzifikációjáig számos kísérlet zajlik ezen a téren a világban. 

Japán másoknál hamarabb emelte stratégiai szintre a gazdaságbiztonságot

Ezek közül Japán példája tekinthető az egyik legjobb esettanulmánynak, ugyanis a kelet-ázsiai ország volt talán az első állam, amely a saját bőrén tapasztalta meg a Kína felé fennálló gazdasági kitettség következményeit, amikor területi viták miatt 2010-ben Peking két hónapra leállította a ritka földfémek Japánba irányuló exportját. Másrészt Kína nagyon gyorsan vált technológiai nagyhatalommá, ami gazdasági versenyhelyzetet teremtett a két ország között. Ez a versenyhelyzet, kombinálva a túlzott kitettséggel és a biztonsági kockázatokkal együttesen vezetett oda, hogy Tokió másoknál hamarabb emelte stratégiai szintre a gazdaságbiztonság kérdését. 

Ennek a stratégiának fontos elemét képezik az olyan, más országokkal létrehozott partnerségek, amelyek célja a gazdaság külső sokkokkal és kényszerítési kísérletekkel szembeni sebezhetőségének csökkentése. A „közös ellenállóképesség” koncepciója ugyanakkor túlmutat a beszállítói források diverzifikációján. 

 Tokió hasonló célú együttműködés kialakításán dolgozik az Egyesült Királysággal, Olaszországgal és Indiával is, ám úgy tűnik, az újfajta partnerségi modell térhódítása nem áll meg Japán kétoldalú kapcsolatainak szintjén. A QUAD-csoport és a G7 kritikus ásványkincsekre vonatkozó közös kezdeményezései, vagy a „POWER Asia” partnerség, amely az egész régió energia- és erőforrás-ellátási hálózatának ellenálló képességét akarja növelni, mind azt mutatják, hogy Tokió a kollektív ellenállóképességet a lehető legszélesebb, és valamennyi kritikus területet lefedő partneri hálózat kialakítása révén akarja megvalósítani. A folyamat jól illusztrálja, hogyan szélesedik ki egyre inkább a gazdaságbiztonság fogalma, és hogyan alakul át a korábbi, elsősorban ellátásilánc-biztonságra és kritikus infrastruktúrára épülő megközelítés hosszú távú növekedési, technológiai és külkapcsolati stratégiává.

A fenti stratégia melletti elköteleződéshez két fontos felismerés is hozzájárult. Egyrészt Tokió nem akarja Kínát saját iparpolitikával „legyőzni”, hanem olyan nemzetközi gazdasági biztonsági hálózatot épít, amely mérsékli a kínai technológiai és gazdasági függőséget. Ennek része a kritikus technológiákra vonatkozó közös szabályok kialakítása, a demokratikus digitális normák támogatása, valamint az együttműködés olyan területeken, mint a mesterséges intelligencia. 

A modell nagy előnye, hogy bár Japán és a többi érintett ország esetében a Kína iránti kitettség jelenti kétségtelenül a fő motivációt, ez mégsem eredményezi egy Kína-ellenes blokk kiépítését, vagy egy zéró-összegű játékot. A közös ellenállóképesség erősítése ugyanis az olyan váratlan sokkokkal szemben is védelmet nyújt, mint a Hormuzi-szoros lezárásából adódó olajválság, amihez Kínának nem volt köze. Sőt, egy olyan megállapodás, amely a külső szereplők felől érkező gazdasági kényszerítés elleni közös fellépésre irányul, növelheti az ellenállóképességet abban az esetben is, amikor Washington éppen importvámok kilátásba helyezésével akarja keresztülvinni az akaratát. Mindez tehát egy ígéretes kísérlet arra, hogy az egymást átfedő és diverzifikált partneri hálózatok révén csökkenthetők legyenek a gazdasági kitettségekből fakadó kockázatok, méghozzá bezárkózás, vagy szembenálló gazdasági blokkok létrehozása nélkül.