1995. október 30-án 54 ezer szavazaton múlt– a voksok alig több mint egy százalékán – hogy Quebec tartomány Kanada része maradt. A függetlenségről döntő népszavazási kérdés így hangzott: egyetért-e azzal, hogy „Quebec szuverénné váljon, miután hivatalos ajánlatot tett Kanadának egy új gazdasági és politikai partnerségre a Quebec jövőjéről szóló törvényjavaslat és az 1995. június 12-én aláírt megállapodás keretében?” Utólagos kutatások szerint a szavazók egy része nem is pontosan értette, mire mond igent: sokan úgy hitték, az „igen” után Quebec valamilyen formában Kanada része marad. Egy 43 szavas, kétszeresen alárendelt kérdőmondaton múlt egy ország sorsa.

Nem kell azonban az óceánon túlra menni hasonló példáért. Az 1989-es hazai „négyigenes” népszavazás első és legfontosabb kérdése mindössze hatezer szavazatnyi, 0,07 százalékpontos különbséggel dőlt el, miközben a kampány jelentős része arról szólt, hogy a pártok elmagyarázzák, melyik válasz pontosan mit is jelent. A 2017-es török alkotmányos népszavazáson pedig – ahol az elnöki rendszer bevezetéséről 51,4 százalékos igen és 48,6 százalékos nem arányban döntöttek a szavazók – a szavazólapra már kérdés sem került: a választók egy üres „Evet” (igen) és egy „Hayır” (nem) mező közül pecsételhettek, akár a kérdés ismerete nélkül is.

Ha a népszavazásokon, ahol egyetlen, hónapokig elemzett és vitatott kérdésről van szó, ekkora jelentősége van a megfogalmazásnak, vajon mekkora lehet a jelentősége egy több tucat kérdésből álló közvélemény-kutatásban, ahol a válaszadó másodpercek alatt dönt?

A reprezentatív közvélemény-kutatások egyik alapvető funkciója, hogy a politikai napirenden lévő közügyek lakossági megítéléséről átfogó és megbízható képet kapjunk, és ezáltal a demokratikus visszacsatolás egy adott politikai közösségben ne csak négyévente az urnák előtt vagy az ilyen-olyan minőségű, de mindenképp szelektív elérésű konzultációkon keresztül történhessen meg. A legnagyobb érdeklődéssel követett pártpreferencia-mérésekhez képest a közügyek megítélésében azonban nem kevés fejfájást jelent a tárgyilagosságra és semlegességre törekvő kutatóknak, hogy pontosan milyen megfogalmazással és keretezéssel tálaljuk a válaszadók elé az aktuális üggyel kapcsolatos kérdésünket. Közhelyszámba megy, hogy minden a kérdésfeltevésen múlik, de pontosan mik azok a buktatók, amik ilyen vagy olyan irányba torzíthatják a kérdésre adott válaszokat? Jelen írásunkban a számos torzító hatás közül eggyel foglalkozunk részletesebben, ami a fent bemutatott népszavazási példákban különösen releváns: az úgynevezett egyetértési torzítással (angol szaknyelven: acquiescence bias).

Egyetértési torzításnak nevezzük azt a válaszadói viselkedésmintát, hogy erős meggyőződés hiányában és/vagy magas fokú kognitív terhelés alatt (pl. bonyolult téma, hosszú kérdőív stb.) nem teljesen „véletlenszerű” irányba mutat a válaszadói pontatlanság és ezáltal az adatminőség romlása, hanem a válaszadók hajlamosak az egyetértési skálákon az „egyetértek” irányba húzni. A hatás mértékének megbecslése nem triviális feladat, ugyanis a priori nehéz megmondani, hogy mennyi lenne a reális, egyetértési torzítás nélkül mért egyetértési arányok valódi mértéke. Emiatt egy kérdőíves kísérlethez folyamodtunk, amelyben véletlenszerűen kettéválasztottuk a mintát, és az egyik csoportnak egy sor állítással, a másiknak pedig az ellentétpárjukkal kapcsolatban kérdeztük az egyetértésük szintjét egy 1-5-ös, az „egyáltalán nem értek egyet”-től a „teljes mértékben egyetértek”-ig terjedő skálán. A minta kettéosztása azt a célt szolgálja, hogy az egy adott állításra adott értékeléseket ne a már korábban értékelt ellentétpárra adott értékelések befolyásolják, azaz a válaszadók ne a már korábban megadott válaszaikhoz igazítsák későbbi válaszaikat.

Az állításokat két dimenzió szerint csoportosítottuk: tematikus jellegük és komplexitásuk szerint. Három tematikus csoportot különböztettünk meg: 1) mindennapi szokások, 2) általános elvek és erkölcs, 3) aktuálpolitika. A komplexitási szempont alatt szintén három kategóriát különböztettünk meg: egyszerű, közepesen bonyolult és bonyolul állításokat variáltunk. A komplexitás mértékét az állítások hossza, illetve nyelvtani komplexitása (almondatok, ok-okozati kapcsolatok, szóhasználat stb.) határozza meg. Mindkét csoportnak összesen 18 állítást fogalmaztunk meg, azaz tematatikus csoportonként hat állítást, azon belül pedig kettő-kettő-kettő állítást különböző komplexitási szintekkel. A pontos állításokat az alábbi táblázatban soroljuk fel.

Egy-egy állítás átlagos egyetértési szintjéből ugyan nem tudunk arra következtetni, hogy ebben mennyi az egyetértési torzítás, de ha az ellentétpárral együtt vizsgáljuk az átlagokat, abból már igen. Ugyanis függetlenül attól, hogy hányan értenek egyet egy adott állítással, egyetértési torzítás nélkül ennek az aránynak a tükörképét kellene kapnunk a fordítva megfogalmazott állítás esetén. Ha például egy állítás átlagos egyetértési értéke 1-5-ös skálán 3,6, akkor egyetértési torzítás nélkül az ellentétpár átlagos egyetértési szintjének 2,4-nek kellene lennie. Ennek tükrében érdemes vizsgálni az egyes állításokra vonatkozó egyetértési átlagokat az alábbi ábrán. 5-ös átlagok akkor születnének, ha egy állítással mindenki maradéktalanul egyetért, 1-es pedig akkor, ha mindenki teljes mértékben elutasítja azt. Gyakorlatban persze ilyen szélsőértékek nem születnek, sőt: szándékosan olyan állításokat fogalmaztunk meg, amelyek minimális szintű gondolkodást igényelnek, és a skála mindkét fele „legitim” véleménynek tekinthető. Ilyen állítások esetén egy 3,5-ös átlagpont már olyan állításnak minősül, amivel a válaszadók többsége valamilyen mértékben egyetért.

A fenti ábrán a függőleges szaggatott vonal jelzi a „semleges” átlagértékeket, így a vonalon kívül eső állítások azok, ahol az átlagos szintek inkább az egyetértés irányba mutatnak. Az állítások többsége ilyen: a 36 állításból mindössze 8 esetben (azaz az állítások 22 százalékában) nem érik el az átlagos értékelések a semlegességi szintet. Ez persze önmagában nem bizonyítja az egyetértési torzítást, hiszen lehetséges, hogy olyan állításokat fogalmaztunk meg, amelyekkel a magyarok (átlagosan) hajlamosak egyetérteni. Ha azonban az ábrán a lila és a naranccsásrga vonalakat összevetjük, már jól láthatóan kirajzolódik az egyetértési torzítás, ugyanis a két szegmens összege szinte kivétel nélkül meghaladja a 6-os értéket (azaz a válaszadók nagyobb mértékben értenek egyet az állításokkal, mint amennyire elutasítják az ellentétpárjukat). Az egyetlen kivétel ez alól az egyik egyszerű politikai állítás („Magyarország 10 éven belül háborúba sodródhat” vs. „Kizártnak tartom, hogy 10 éven belül háborúba sodródjunk”), ahol az átlagos egyetértési szintek összege épp kiadja a 6-ot. A 18 állításpárból továbbá 10 olyan van – azaz több mint az állítások fele – ahol a válaszadók a mindkét irányba megfogalmazott verzióval hajlamosak inkább egyetérteni (vagy legalábbis semleges véleményt képviselni).

Min múlik tehát az egyetértési torzítás megléte, illetve annak mértéke? Ennek megválaszolására első körben létrehoztunk egy, a torzítás mértékét számszerűsítő adatot. A fenti megközelítés alapján az egyetértési torzítás mértékének azt hívjuk, hogy a két állításverzió átlagos egyetértési szintjének összege milyen mértékben haladja meg a 6-ot. Emlékeztetőül: egyetértési torzítás hiányában az összegnek pontosan 6-ot kéne kiadnia (amennyire hajlamosak vagyunk egyetérteni egy állítással, olyan mértékben kellene elutasítanunk az ellentétjét). Abban az esetben pedig, ha a jelenség inverze állna fenn („elutasítási torzítás”), az összegnek nem kellene elérnie a 6-ot. Az alábbi ábrán az egyetértési torzítás így számolt összegét csoportosítottuk a téma jellege, az állítások bonyolultsága, egy főkomponens-elemzéssel előállított, az autoritások és többségi vélemények elfogadási hajlamát mérő változó, demográfiai és politikai jellemzők szerint.

Az átlagokból kitűnik, hogy kontextustól és válaszadói profiltól függetlenül a torzítás mértéke pozitív, azaz jelen van. Tematikus bontásban az általános elvi és erkölcsi jellegű kérdések esetén a legnagyobb, míg a komplexitási szempontot vizsgálva a leginkább bonyolult állítások esetén jelentkezik leginkább. Talán mindkét esetben a kognitív terhelés az, ami ezeket a különbségeket magyarázza. Míg mindennapi szokásaink és politikai kérdésekkel kapcsolatos véleményeink jelentős része nem igényel túl mély gondolkodást, az absztrakt szinten megfogalmazott elvi és erkölcsi kérdések gyakran igen. A komplexitás szempontja pedig magáért beszél: hosszabb, bonyolultabb állításokat megfelelően értékelni nagyobb erőfeszítéssel jár, mint egyszerű tőmondatokat, ezért a válaszadó hajlamosabb átadni magát a reflexszerű egyetértésnek.

Érdekes különbségek körvonalazódnak továbbá a válaszadói profilok szerinti bontásból is. Amennyire kevéssé meglepő, annyira markáns különbség figyelhető meg az autoritások és a többségi véleményekhez való viszony tekintetében. Az ezeket a véleményeket leginkább elfogadni hajlamos válaszadók azok, akik esetében legnagyobb mértékben jelentkezik az egyetértési torzítás is, azaz ők azok, akik leginkább hajlamosak szimultán egyetérteni egy állítással és annak ellenkezőjével. Kisebb mértékben, de szintén nem elhanyagolható a különbség iskolázottság szerinti bontásban: az egyetértési torzítás mértéke valamelyest csökken a magasabban iskolázott válaszadói csoportokban. Ezzel részben összefüggő, de jelen írás keretein túlmutató kérdés, hogy ettől milyen mértékben független hatás a pártpreferencia (pontosabban a 2026 áprilisában leadott szavazatra való visszaemlékezés): a Fidesz-szavazók és a Mi Hazánk-szavazók körében nagyobb mértékben van jelen az egyetértési torzítás, mint a Tisza-szavazók körében.

Mi ebből a tanulság? Semmiképp sem az, hogy közügyek lakossági megítélését nem is érdemes mérni, hiszen úgyis minden a megfogalmazáson, illetve annak irányán múlik. Az viszont igen, hogy a megfogalmazás maga igenis számít, és törekedni kell arra, hogy az csökkentse az egyetértési torzítás mértékét. Az állítás legyen minél egyszerűbb, ha lehet, sugallja az elutasítás mint válaszopció, legitim mivoltát (pl. „mennyire értesz egyet” helyett „mennyire értesz vagy nem értesz egyet”), illetve ha a kérdőív kapacitása engedi, akkor az ügy megítélését több kérdéssel/állítással kell tesztelni egy egyszerű egyetértési skála helyett.

Ami pedig a népszavazásokat illeti, a tanulság különösen aggasztó, noha egy több hónapos kampányt követő népszavazási kérdés sok szempontból nem feleltethető meg egy közvélemény-kutatásnak. Ezzel együtt sem túlzás kijelenteni, hogy amennyiben a kérdésfeltevés egyértelműen „egyetértek vs. nem értek egyet” séma szerint tárul a választók elé, és mindez egy igen komplikált megfogalmazásban, egy szintén komplikált a témában kerül elő, az „igen”-ek eleve helyzeti előnyből indulnak. Ami ugye – még ha ez a helyzeti előny csekély is – egy korunk demokratikus népakaratát legközvetlenebb módon kifejezni hivatott intézmény esetében legalábbis problematikus.

A szerző az Europion közvélemény-kutató intézet kutatási igazgatója; korábbi cikkei itt olvashatók.