„Zója-Katona Márk, az ETO U19-es utánpótlás-válogatott jobbhátvédje a Diósgyőr elleni bajnokin kapott hatalmas rúgást a veséjére. Hazafelé a buszon nagyon rosszul lett, a miskolci kórházban életmentő műtétet végeztek rajta.”

Ennyi állt a sokkoló hírben 2024. október 12-én.

A brutális belemenés délután fél kettő körül történt, amikor a Zója-Katona család többi tagja Nagyszentjánoson Márk édesanyjának születésnapját ünnepelte…

Születésnapból majdnem tragédia

Nagyszentjános kétezer fős, csendes község Győr mellett, ahol az utcák rendezettek, a házak előtt gondozott kerteket találunk. A Zója-Katona család háza egyáltalán nem hivalkodó, de érződik rajta, hogy gondos kezek tartják rendben. A féléves németjuhászt elzárták, mert állítólag mindenkire ráugrik és szétcincálja a ruhákat. Zsolt, a házigazda ezt nem merte bevállalni, és mi sem bántuk, hogy végül nem kellett lyukas farmerben távoznunk, bár ez mostanában divatos viselet. A szobába belépve rögtön otthonos hangulat fogadott minket: a család már várt, az asztal pedig tele volt finomságokkal, a házi fánktól a sósrúdig.

„Miért nem robbant le az autóm, akkor nem tudtam volna elvinni Győrbe a csapatbuszhoz – kezdett bele az önmarcangolásba Zsolt, az édesapa. – Márknak nem is kellett volna játszania a meccsen, mivel beteg volt, alig edzett azon a héten. Az edzője a félidőben rákérdezett nála, hogy le akar-e jönni, de mivel imád futballozni, ez meg sem fordult a fejében. Szinte minden ellenfélnél az volt a taktika, hogy a 7-est ki kell iktatni, mert szabályosan nem tudták megállítani. Szerintem azon a meccsen is vadásztak rá…”

Az édesapának és az édesanyának is különösen rosszul esett, hogy a diósgyőriek nem voltak sportszerűek.

Megnyerték a meccset, aztán elkezdtek ünnepelni az öltözőben, verték a falat, miközben a fiunk haldoklott

– csuklott el Zsolt hangja.

„Brutális meccs volt, rengeteg szabálytalansággal. Nem értettük, hogy miért egy 17 éves gyereknek kellett vezetnie a mérkőzést, ami teljesen kicsúszott a kezéből, és azt sem, hogy miért nem volt orvos a pálya szélén. Amikor már nagy volt a baj, az edző és a sérülést okozó játékos bejött a kórházba, de mondtam nekik, hogy takarodjanak, meg ne lássam őket a közelünkben.”

„A meccs után Márk felhívott, mondta, hogy nincs jól – vette át a szót Szandra, az édesanya. – Már a lecserélése után rosszul érezte magát, két csapattársa vitte be az öltözőbe, és lefektette a padra. Márk először azt hitte, hogy csak beszorult a levegő a bordái közé, de egyre rosszabbra fordult az állapota, szédült, hányingere volt.”

A busz ugyan elindult a csapattal Győrbe, de Mezőkövesden meg kellett állni, és rögtön mentőt hívtak hozzá.

Amikor kaptuk a telefont, hogy hatalmas a baj, otthagytuk a születésnapi rendezvényt, autóba ültünk és száguldottunk Miskolcra. Miután megérkeztünk a sürgősségire, közölte az orvos, hogy azonnal meg kell műteni, majd hozzátette, ha félóra múlva kijönnek a műtőből, akkor a legrosszabb történt, ha három órát bent lesznek, akkor van remény. Senkinek nem kívánom azokat az órákat. A veséje annyira megsérült, hogy majdnem két liter vér volt a hasüregében, ha félórával később kerül szakemberek kezébe, elveszítjük

– sóhajtott hatalmasat Zsolt.

Pár perc után megérkezett Márk is, aki épp Győrben járt fogorvosi kezelésen. Lehuppant az édesanyja mellé a kanapéra, és első ránézésre egyáltalán nem látszott rajta, hogy az elmúlt másfél évben min ment keresztül.

„Mindenre tisztán emlékszem, arra is, hogy az ápolónők zokogva szaladtak segítségért, amikor meglátták, hogy mi történt. Miután a műtét után magamhoz tértem, nagyon fájt mindenem, meg voltam ijedve, mindenhonnan álltak ki a csövek, nem tudtam, hogy mi történt” – emlékszik vissza Márk.

Marco Rossi meze és a második esély

A fiatal futballista két napig volt az intenzíven, mélyaltatásban tartották, egy napra az ép veséje és több szerve is leállt, de aztán szerencsére stabilizálódott a helyzete. Az akkori barátnőjének a jelenléte erőt adott neki, míg Marco Rossi szövetségi kapitány küldött egy dedikált magyar válogatott mezt, Róth Antal, valamint Jeremiás Gergő pedig személyesen látogatta meg. Tizenegy napot töltött a miskolci kórházban, ahol az édesanyja végig mellette volt. Ezt követően otthon gyógyult, és rövid időn belül visszatért az iskolába, ami nagyon jót tett a lelkének. Eleinte havonta, aztán háromhavonta, most pedig már csak félévente kell kontrollra járnia.

„Nincs bennem harag senki iránt. Amikor a Diósgyőr jött Győrbe, az edzőjükkel hosszasan beszélgettem, érdeklődött az állapotomról, de a srácot, aki a sérülést okozta, nem merték elhozni. Ő üzenetben kért bocsánatot. Egy ideig reménykedtem, hogy esetleg egy vesével Ausztriában még focizhatok, de aztán rájöttem, hogy nem érdemes kockáztatni. Az ETO nem engedte el a kezemet, videóelemzőként és asszisztensedzőként dolgozom az utánpótlásban, az a vágyam, hogy egyszer vezetőedző legyek” – jelentette ki Márk.

Azóta leérettségizett, megszerezte a jogosítványt, és teljes életet él: kondizik, focizik a barátaival, pingpongozik. A fehérjebevitelre kell figyelnie, alkoholt pedig nem ihat, de az nem is hiányzik a 19 éves fiatalembernek, aki úgy érzi, hogy az első nagyon nehéz négy-öt hónap után feldolgozta az esetet, amiben pszichológus is segített neki.

„Lehet, hogy ő feldolgozta, de mi soha nem fogjuk, a szülők ezt mindig másképp élik meg – mondta szomorúan Zsolt, akitől megtudtuk, hogy tavaly közös tetoválást készíttettek Márkkal. – Magunkra varrattuk annak a napnak a dátumát, Márk második születésnapját – mutatott a mellkasára. – Jól néz ki, ugye? Csajozni is lehet vele” – nyitotta szét mosolyogva az ingét Márk.

A szülők amellett, hogy a fiuk életéért aggódtak, azt is sajnálják, hogy nem futhatott be a tehetségéhez mért karriert.

A Tottenham már komolyan figyelte őt, de több olasz klub is érdeklődött. Ha nincs ez a brutalitás, ma már 19 évesen stabil tagja lenne a bajnoki címvédő ETO-nak, de az is lehet, hogy külföldön játszana. Tuifel Péter, az egyik győri edző mondta róla, hogy az a legnagyobb különbség Kerkez Milos és Márk között, hogy Márk sokkal gyorsabb

– tudtuk meg az édesapától.

A pálya helyett most az oldalvonal mellett építi a jövőjét, és ugyanazért dolgozik, amiért gyerekként nap mint nap futballcipőt húzott: hogy egyszer a futballban a legmagasabb szintre jusson. Talán másképp, mint ahogy 17 évesen elképzelte, de ugyanazzal a hittel és lelkesedéssel.

Láttuk a család minden tagján, hogy hálásak a látogatásunkért, jólesett nekik kibeszélni magukból az elmúlt másfél év minden nehézségét, örömét és feszültségét. Mi pedig örültünk, hogy megismerhettük őket, és hogy kendőzetlen őszinteséggel megosztották velünk a történetüket.

Megvalósítom, amiről gyerekként álmodtam, csak éppen a másik oldalon

– búcsúzott tőlünk a kapuban Márk.

(Borítókép: Zója-Katona Márk. Fotó: Tövissi Bence / Index)