A szívhangrendelet körüli vita messze-messze túlmutat egy jogszabályi vitán. Hadd legyek személyes, talán így érthetőbb lesz.  A feleségem csaknem harmincéves volt, én öttel több, 2003-at írtunk. Házasságot az úgynevezett Bokros-csomag családnemtámogatásai idején kötöttünk, 1997-ben, mindketten a hitünket gyakorló, templomba járó magyarországi katolikus kisebbség tagjai voltunk akkoriban, s vagyunk most is, akikre a nevezett miniszter azt mondta: „Ezek a katolikusok annyira hülyék, hogy akkor is szülnek, ha nem támogatjuk őket.”

Nos valamikor, több mint húsz esztendővel ezelőtt, két nagyobb gyermekünket a nagyszülőkre hagyva egy októberi estén ott voltunk feleségemmel együtt a nőgyógyászati rendelőben. Minden pompásan ment az ultrahangon: „No, itt is van a szívhang!” – mondta a doktornő. Örültem a szívhangnak, de aztán átfutott a fejemen a panellakás mérete, az egy kereset és minden egyéb. „És itt a másik!” – szólt a vizsgálatot végző hölgy. „Mármint milyen másik?” „A másik szívhang. Itt bizony ketten vannak!” Az egyszólamú szívhang-gregoriánt felváltotta valami különös szívössz-hangzat. Atyavilág. Dupla öröm, dupla riadalom. Akkoriban gyereket vállalni tényleg őrültségnek hatott. És kettőt?

Egy lendülettel megdupláztuk a gyereklétszámot: két kicsi, magzatvízben úszkáló emberke, felszerelve az örök életre szóló szívvel, annak heves ritmusával, azzal a ritmussal, amellyel azonnal be is kopogtattak a kívülállók szívébe is. A két „Szívhangnak”, szívdöglesztő ikerlányainknak megvolt az érettségije, mindketten mosolygós, kedves jólelkek, kezdik az életüket nagy-nagy szívhanggal mint legfontosabb hozományukkal. Volt ezeknek a lányoknak a 2003-as esztendőben 53 789 társa, akiknek az édesanyja úgy döntött, hogy köszöni, nem kér a szívhangból. Ez azt jelenti ma, hogy ennyi érettségivel, szakmával, mosollyal, daccal, harccal, kudarcokkal, sírással együtt élni akaró, küzdő fiatallal van kevesebb idehaza, és ennyi fel nem dolgozott traumával több a lelkekben. Ez egy (!) magyar évfolyam. Akkor 1,8 élveszületés jutott egy abortuszra. Amiről nem szabad beszélni. Mintha nem lenne. Megannyi magyar lélek mélyéig rágja magát a szótlanná váló emlékezet. Egy, a liberálisok gondolkodásában csupán szöveteltávolításnak minősülő beavatkozás a nemzet és az emberiség szövetén rág lyukat, akár a moly. Egyet, kettőt, tízet, százat, hatmilliót. És igen. Egy abortusz valóban eltávolít egy szövetdarabot a nemzet, a nemzeti összetartozás szövetéből. Egy meg nem született gyermekkel mindannyian kevesebbek leszünk, szövetünk – a közösségi tartószövet szakítószilárdsága egyre gyengül. Mai állapotainkat nézve, a közbeszédet hallgatva, a kommentszekciókba bepillantva láthatjuk nemzetünk elkeserítő lelki állapotát. Mert ilyen is van. Ha elfogadjuk, ha nem, az erőszak mindennapjainkba való benyomulása szorosan összefügg az elvégzett hatmillió abortusz traumájával. Ezzel társadalmi szinten nagyon komolyan el kell kezdeni foglalkozni! Nézzük, mit is mondott erről Teréz anya a Nobel-békedíj átvételekor, 1979-ben: „A béke legnagyobb pusztítója ma az abortusz, mert az háború a gyermek ellen, az ártatlan gyermek közvetlen legyilkolása, gyilkosság, amit maga az anya végez el. […] Az abortuszban az anya nem szeretni tanul meg, hanem még a saját gyermekét is megöli, hogy megoldja vele a saját problémáit. És az abortusszal azt üzenjük az apának, hogy semmi felelősséget nem kell vállalnia a gyermekért, akit ő a világra segített. […] Bármely ország, amelyik elfogadja az abortuszt, a népét nem szeretetre tanítja, hanem arra, hogy bármi erőszakot használhatnak, hogy megszerezzék, amit akarnak. Ezért van az, hogy a szeretet és a béke legnagyobb pusztítója az abortusz.”

A „hány gyereke van?” kérdésre ikreink születése után öt évvel azt mondhattuk, hogy öt. Padlásunkon még ma is megvannak gyönyörűen méretre válogatott, kimosott, bedobozolt gyermekruháink, kitisztított cipőcskéink. Immár első unokánknak hordjuk le a játékokat, ruhácskákat. Ahogy mi kaptunk, mi is adtuk, adjuk. Gyermekeinket nem divatlapokból öltöztetjük, működik a baba-mama klub, a frissen szülő édesanyák családjának a komatálrendszer, saját ifjúsági közösségünk több mint kétszáz fős. Gyermekeink ezt látják. A szülők nagy szívét. Nem csak éneklik a Halott Pénzzel, tudják is: „Mindegy, hogy gazdag vagy szegény vagy, ha a szíved elég nagy!” Tapasztalják a nagy szíveket.

Az állam mindenkori vezetőinek olyan rendszereket kell építeniük, amelyben garantálva van az a minimális segítség, ami egy fiatal párnak szükséges, legyenek ezek szellemi, lelki javak és anyagi, vagyoni előnyök egyaránt. Amikor ez megvolt, el is indult a gyarapodás, s megváltoztak a számok. A 2011-es évben egy abortuszra már 2,3 élveszületés jutott, 2021-ben, tíz év támogatási rendszerbővítés után már 3,73, a Covid és a háborús sokk után tavaly már alig húszezer abortuszra 3,5 élveszületés jutott. Ez jó szám, annak ellenére, hogy a 72 017 születés mélypont. Minden elhallgattatott szívhang, minden élni akaró kis magzatember hiányzik. Nagyon. Ha a szívhangrendelet nyomán annak meghallgatása (sokak szerint ártani nem használ vagy használni nem árt), nyomán csupán egy gyermekkel több születik is, nagy siker. Egy új Egerszegi Krisztina, egy Teleki Pál, egy Márton Áron, egy remek pék, asztalos, varrónő vagy mozdonyvezető?

Nemzeti sorstragédiáink sorában az abortusz élre állt. Ez pedig mindannyiunk közös felelőssége, mert a rendszerváltoztatástól mindmáig nem sikerült a nemzeti minimum egy tételmondatában egyetérteni. Próbáljuk meg: „Legnagyobb közös értékünk, jövőnk a magyar gyermek, akit fogantatásától megillet a legteljesebb élet joga. Ennek szolgálata minden magyar polgár feladata, az államnak pedig első számú kötelessége.”

A jövőnkről is gondoskodni akaró kormányok nagy gondban lehetnek, hiszen az abortuszok számának csökkenésével nem nő jelentősen a születések száma. Azonban a szívhangrendelet bevezetése óta egyvalami ugrás­szerűen megnőtt. A kórházban megszült és ott hagyott gyermekek száma. Talán nem véletlen. A tendencia nyilvánvaló, s mára a kórházban hagyott gyermekek száma eléri az évi kétezret. Egy kisközségnyi embert! Ezért nagy bizonyos Hegedűs Zsolt felelőssége – aki édesanyja szíve alatt táncolt először – a megígért teljes körű társadalmi egyeztetéseken, mert ez nem egy politikai szkanderparti. Itt előttünk egy „nemzetnek sorsa áll!”: az életnek előznie kell a halált, a gyermeki szívdobbanás jogának a (vélt) női szabadság ügyét. Itt együtt kell győznünk, megannyi veszteség után.

A nagy nyomorúsággal és a nagy pénztárcával, a kedvezményekkel, juttatásokkal nem jár együtt automatikusan az elég nagy szív, a magzatot megtartó szív. Talán ebben segíthet egy kicsi szívhang meghallgatása, hátha abban a szívösszhangzattani pillanatban nagyot dobban, nagyobbat, mint amit az áldozatok gondolnak. Az igazi áldozatok: a magyar édesanyák.

A szerző teológus