– Mi lepte meg jobban? Az, hogy a magyar női röplabda-válogatott mind az öt meccsét elveszítette vagy az a túlzó várakozás, amelyet az Eb előtt rápakoltak erre a csapatra, s amely a meccsek során az indokolatlan sikerkommunikációban tükröződött vissza?
– Bánt, hogy ennyire rosszul szerepelt a magyar csapat, mert – és ezt ki kell mondani – a törökországi produkció tényleg gyenge volt – mondta lapunknak Nyári Sándor. – A világranglistán mögöttünk rangsorolt Lettország ellen mindenképpen nyerni kellett volna. Ugyanakkor a magyar keretben mindössze három olyan játékos volt, akiket rutinosnak lehetett nevezni: Németh Anett, Bozóki-Szedmák Réka és Petrenkó Brigitta. A szakmai vezetés rájuk építette fel az elképzeléseit, miközben kimentünk az Eb-re egy nagyon tehetséges, de a felnőtt mezőnyben teljesen tapasztalatlan, utánpótláskorú játékosokkal. Ez merész húzás volt, s nem jött be. Azt gondolom, az olasz szövetségi kapitány nem véletlenül döntött így. Jól tudta, ha kudarc lesz a vége, máris megvan a magyarázat: miénk Európa legfiatalabb csapata, most ebben ennyi volt, amúgy a jövőt építjük. Fel kell tennünk a kérdést: hol vannak, hová lettek az elmúlt két-három év húzóemberei, akik a mögöttünk lévő időszakban a hátukon vitték ezt a válogatottat? 17-20 éves korú játékosokkal nekimenni egy ilyen Európa-bajnokságnak nagy felelőtlenségnek bizonyult. 

Nyári Sándor feltette a sportágat érintő legfontosabb kérdést

– Amikor nézte a magyarok meccseit, mi volt az első gondolata?
– A lengyelek és a törökök ellen akadtak szép megmozdulásaink, látszott, hogy a játékosok élvezik, amit csinálnak, persze a vége itt is kétszer 0-3 lett, de ezt senki sem kérhette rajtuk számon, mert az ellenfelek sokkal erősebbek voltak. Utána jött az a meccs, amelyen a németek ellen küzdöttünk. Itt nem néztünk ki jól, ráadásul a német csapat ellen egy jól felkészített magyar válogatottnak nem kellett volna 3-0-ra, bántóan simán kikapnia. Nyomát sem láttam annak a felszabadultságnak, ami az első két mérkőzésen jellemezte a csapatot. 

Ez utóbbi kijelentésem nem csak a röplabdára vonatkozik.

– Néhányan azt mondták, hogy az első két meccsre nem lett volna szabad akkora energiát beletenniük a magyaroknak, hiszen azt mindenki tudta, hogy sem a lengyel, sem a török csapat nem verhető meg. Egyetért ezzel?
– Nem, mert egy edző soha nem mondhatja azt a játékosainak, hogy ne küzdjenek, hogy adják fel a mérkőzést. S ez akkor is igaz, ha a magyarok csodavadászásra indultak Isztambulba. Én biztosan nem mertem volna azt mondani, hogy ne adjanak bele mindent. 

– Ezek után érdemes továbbra is a magyar szövetségnek alkalmaznia az olasz Alessandro Chiappinit szövetségi kapitánynak?
– Mivel öt meccset akkor is el tudunk veszíteni, ha én vagy ön ül a kispadon, nem feltétlenül látom indokoltnak az olasz mester további foglalkoztatását. A viccet félretéve: a magyar röplabdának vannak fiatal és középkorú magyar edzői, akik sikeresek. Bár nem hatalmaztak fel, de azért mondok pár nevet: Hollósy László, Kántor Sándor, Tóth Gábor vagy éppen Dávid Zoltán. Hollósy – bár sosem volt könnyű ember, dolgoztam vele együtt a BSE-ben – német bajnokot csinált egy senki által semmire nem tartott csapatból a Bundesligában. Kántor Sándor? Az a tapasztalat, amelyet ő Olaszországban utánpótlásedzőként magára szedett, aranyat érhetne. Tóth Gábor? Svédország válogatottjának kispadján ül – másodedzőként. Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy nem igaz az a kijelentés, hogy ennek a sportágnak nincsenek tehetséges magyar szakemberei. 

Ezek fontos kérdések. Értem én, hogy ma az a sikk, ha egy válogatott kispadján külföldi edző ül, csak éppen egy olyan csapatnál, mint a magyar, rengeteget számítana, ha az öltözőben vagy az időkéréseknél a játékosok anyanyelvén szólalna meg a szereplésért felelős szakember. Ez – mondhat bárki bármit – kulcskérdés. Mert egyetlen tolmács, egyetlen magyar másodedző sem tudja azt helyettesíteni, amit egy magyar anyanyelvű edző krízishelyzetben képes megtenni. 

– Le kellene mondania az olasz szövetségi kapitánynak, Alessandro Chiappininek?
– Két Európa-bajnokságon ült a magyar válogatott kispadján, ezen a két Eb-n játszottunk tíz meccset és az összeset elveszítettük. Fel kellett volna ajánlania a távozását a mostani Európa-bajnokság után. Aztán erre a szövetség mondhatta volna, hogy nem fogadja el, ez is egy döntés. Ám mindezen már túl vagyunk. 

– Jó ötlet volt az Eb előtt és alatt folyamatosan azt emlegetni, hogy a magyar női válogatott miként juthat el a 2027-es világbajnokságra?
– Nézze, erre valóban volt némi esély, de amikor a tévében néztem a magyarok meccseit, nem tudtam, hogy hol vagyok. Állandóan a vb-ről beszéltek, hogy így juthatunk ki, meg úgy, miközben az Eb-n kellett volna jól szerepelni. Nekünk nem a világbajnokságról kellene álmodozni, hanem először Európában kellene fejlődni, bemenni a kontinens legjobb tizenkét csapata közé. Ettől most nagyon messze voltunk. 2001-ben, amikor a férfi válogatottal – máig utoljára – bejutottunk az Eb tizenkettes döntőjébe, egyszer sem beszéltünk arról, hogy mi lenne, ha kijutnánk a világbajnokságra. Eszünkbe sem jutott ilyesmi. 

Egy komoly feladónk volt ezen az Eb-n, játszottunk teljesen reménytelen szetteket. Kell ilyenkor vb-szereplésről beszélni? Lehet, de nem érdemes.

– A játékosoknak mekkora a felelősségük ebben a kudarcban?
– A felelősséget levette róluk az olasz szövetségi kapitány akkor, amikor ezeket a fiatal röplabdázókat vitte ki az Eb-re. Nem lehetett az sem kis teher, hogy Magyarország időtlen idők óta nem nyert meccset az Eb-k történeténében. (Legutóbb 2021 augusztus 20-án vertük meg 3-2-re Szlovákiát, azóta tizenötnél tart az Eb-vereség számlálónk – a szerk.) Ettől a gárdától sokkal többet nem lehetett elvárni, a játékosok tették a dolgukat, néha mosolyogtak, miközben nagy trauma érte őket. Jó lenne tudni, hogy az öltözőben egy-egy vereség után mi volt a reakciójuk? Belerúgtak-e mérgükben a sporttáskájukba vagy azt mondták, hogy ez van, s azon merengtek, hogy egyáltalán odavalóak-e az Eb mezőnyébe. Ez egy nagyon fontos és megválaszolandó kérdés. 

Talán egyszer majd megtudjuk rá a választ. Azt viszont szeretném hozzátenni – és ezzel nem mentem fel a csapatot –, hogy azoktól a játékosoktól, akik az év nagy részében a klubcsapataikban még epizódszerepeket sem kapnak, azaz többnyire a cseresarokban állnak, nem lehet elvárni, hogy egy Eb-n a hátukra vegyék a válogatottat. Amíg ebben a kérdésben nem lesz változás, teljesen felesleges bármiben is reménykedni.

– Ugyanakkor sokak szemében visszatetsző dolog volt, amikor a törököktől elszenvedett vereség után a csarnokban a magyarok szelfizni kezdtek az ellenfél legjobb játékosaival. Mit gondol erről?
– Azt, hogy ezeket a fényképeket nem ott és nem akkor, nem a kamerák kereszttüzében kellett volna elkészíteni. Hanem a folyosón vagy a csarnok előtt, ha már mindenképpen arra vágytunk, hogy legyen közös fotográfia. 

Ne csináljunk már úgy, mint egy amatőr turistacsoport, amely kimegy Isztambulba és mindenre rácsodálkozunk. Mert ennek azért – sajnos – volt egy ilyen üzenete, még akkor is, ha a játékosok fejében ez biztosan nem futott át. Mintha meseországban lettünk volna, miközben a mese helyett rémtörténetek peregtek a könyvben. Arról nem is szólva, hogy a kubai születésű török játékos, Vargas, azok után, hogy velünk szelfizett, az interjúzónában úgy hagyta ott a török újságírókat, mint Szent Pál az oláhokat. Ennek tudatában még dermesztőbb ez az egész. 

– Ezek után mi a röplabda jövője Magyarországon?
– A sportág húzóágazata akkor is a női válogatott, ha az ő szereplésük nem volt sikeres. A férfi nemzeti csapat még itt sem tart, azaz számukra az Eb-szereplés is álom. Azzal, hogy az idei Európa-ligában harmadikok lettünk, a női válogatott ott van a 2028-as Eb-n. Van két évünk, minél többet kellene játszania a nemzeti csapatnak. Lekötni meccseket a szlovákokkal, a szlovénokkal, a szerbekkel, a románokkal. 

Annak idején Kántor Sándor mindig azt mondta: jó edzeni, de még jobb meccseket játszani. Lehet, hogy elvernek bennünket, de a fejlődés másképpen nehezen képzelhető el. Ez a jövő útja, nincs más megoldás. Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy ez a magyar női röplabda-válogatott tele van tehetséges fiatal játékosokkal. Nem rajtuk múlik, hogy merre tartanak, nem rajtuk múlik az sem, hogy mi lesz velük, ez csak menedzselés és a további szakmai munka kérdése. A kudarc ellenére ez a nemzeti csapat a sportág nagy értéke és a magyar sporté is.