Az utolsó két elnöki évében, 1988 és 1990 között sajtófőnök voltam a Magyar Tudományos Akadémián. Megtisztelő állás volt. Ha kettesben voltunk, nyilván keresztnéven szólítottuk egymást, máskülönben „Elnök Úr” volt.

Bécsből jöttünk haza egyszer, autóval. Éppen elhagytuk a határt. Akkor mesélte, hogy egyszer, még a nyolcvanas évek elején, hívatta Kádár. Borús hangulatban volt, a dolgozószobájában ültek le.

– Azt mondják, hogy eladósodott az ország. Nagyon. És hogy reformok kellenek. Mások meg azt mondják, hogy a reformok elmoshatják a pártot. De ez az adósság: erről mindenki másképp beszél.

Nagy levegőt vett. Rágyújtott.

– Berend elvtárs, maga tanár. Magyarázza el értelmesen.

*

Elnökségi ülés napirendjén szerepelt a fiatal kutatók fizetéskiegészítése. Berend nagyon akarta. Láng főtitkár elmondta, hogy források vannak rá, indokolt is, a hozzászólók ellenezték, mondván, ne kényeztessük el őket. A vita vége az lett, hogy alakuljon bizottság, és térjenek vissza a dologra. Berend nagyon mérges volt, nem mutatta, de láttam az arcán. Az önfegyelmezés nagymestere volt.

– Ez a bizottságosdi mindig az ügy halála – jegyezte meg.

Két tudósító várt bennünket a terem előtt, akiket azért hívtam, mert biztosra vettük a jó eredményt. Nyújtották a mikrofont, amikor megláttak bennünket.

– Megbeszéltük – mondta Berend. – Meglesz a támogatás.

*

Az ő elnöksége idején indult el a „Megtaláltuk Petőfit” nevű őrült mozgalom, amelyben néhány megtévedt régész is részt vett. Iván is, nagy rábeszélésemre, fogadta őket, gyakorolhatta az önfegyelem képességét. Miután elmentek, egy szóban foglalta össze a véleményét. Sok hónappal később derült ki, hogy a burját Barguzin temetőjében talált csontváz egy zsidó nőé. Berend akkor már Amerikában volt, azért megírtam neki, azt az egy szót is, ami bizonyságot nyert.