Sohasem szavaznék az AFD-re, de esetleges betiltását nemcsak Németország, hanem az egész európai közösség szempontjából súlyos hibának tartanám. Az Európai Unió presztízse saját polgárai és a világ előtt két pillérre épül: a jólétre és a szabadságra. Valaha élen járt a technikai-tudományos fejlődésben és a gazdasági versenyképességben is, de ezek a hajók már régen elmentek.

Napjainkban a jólét szintén leépülőben van, a szociális juttatások lefaragása a legtöbb tagállamban folyamatos.

De vannak, akiket valóban érdemes lenne nem be, csak letiltani a politizálástól, persze nem hatalmi szóval, hanem pártjuk öntisztulásával. Azokra a szociáldemokrata politikusokra gondolok, akik az 1991-es újraegyesítés óta a polgári pártok kegyének a megszerzéséért elárulták régi nyugati és potenciális keleti szavazóikat.

Az Alternative für Deutschland nevű párt eredetileg keményen liberális gazdaságpolitikával indult, a jómódú polgárság érdekeit akarta képviselni otthon a szegényebb németekkel és az EU-ban a szegényebb tagállamokkal szemben. A közös európai valutával, az euróval szembeni pénzügyi nacionalizmusa fokozatosan bővült általános német nacionalizmussá, a történelmi múlt megszépítésévé. („Hitler persze bűnös volt, de beszéljünk inkább Bismarckról, aki egyesítette a hazát” jellegű érveléssel.) A nacionalizmus felélesztése mellett vezetői ráéreztek arra, hogy az egykori keletnémet területek lakossága kiábrándult az elvtelen koalíciókban egymást váltó hatalmi pártokból, és másodrendű állampolgárnak érzik magukat.

Mindez egyértelműen visszavezethető 1991-re, amikor a szociáldemokrata SPD nem vállalta a keletnémet lakosság érdekeinek képviseletét. Bár ellenzékben volt, lényegében azonosult Kohl kancellár programjával, a keletnémet üzemek és munkahelyek ledarálásával. Mivel akkoriban egy német alapítványnak külsőztem, közelről láthattam, hogy nemcsak a menedzsereket, hanem a szociáldemokrata politikusokat, sőt a szakszervezeti vezetőket is nyugatról ejtőernyőzték keletre.

Kezdetben a Hitler előtti SPD emléke így is működött keleten. Szász-Anhalt tartományban, ahol ma az AFD utcahosszal vezet a szeptember 6-i választások előtt, az SPD a kilencvenes években még 35 százalék körül állt, innen küzdötte le magát 8 százalékra.

A szociáldemokraták, akik mégiscsak marxista pártnak indultak, a liberális elit tetszéséért küzdve nem vállalták a jellegzetes keleti érdekek és értékek képviseletét. Velük szemben az amúgy antikommunista AFD 1990-ben született listavezetője büszkén azonosul az NDK-s nosztalgiával.

Ami már régen nem a kommunizmusról, hanem egy sajátos keletnémet hazafiságról szól. Ez persze csalás és ámítás, az AFD liberális gazdaságpolitikája még rosszabb helyzetbe hozná a keletnémet munkanélkülieket és rosszul kereső dolgozókat.

A nacionalizmus és a csaló NDK-nosztalgia mellett a migráció kiváltotta szorongás az AFD egyik legerősebb fegyvere. Ez nehéz és összetett kérdés. Életveszélyben levő üldözöttek befogadása alapvető erkölcsi parancs. A német munkaerőpiacon érvényesülni tudó emberek befogadása gazdasági érdek. De a migránsok jelentős részét nem üldözte senki a régi hazájukban és nem végeznek hasznos munkát az újban. Ezt kimondani nem rasszizmus, hanem egyszerű tény. Amikor a kormány folyamatosan lefaragja a szociális kiadásokat, akkor sokakat bosszant, ha a Bundesagentur für Arbeit kimutatása szerint durván másfél millió bevándorlót tart el a német állam. (Ebben nincsenek benne az időlegesen munkanélkülivé vált német és EU-s polgárok.)

Sajnos az SPD is beállt abba az önpusztító ideológiába, mely szerint minden migráció jó és ellenzői legalábbis rasszisták. A tervezett és ellenőrzött bevándorlás segíti a gazdaságot, a szervezetlen migráció gyengíti a munkavállalói jogokat és roncsolja a társadalom szerkezetét. Ezért egyértelműen a globális nagytőke érdeke. Sajnos az SPD vezetői ezt nem merik megérteni.

Az AFD külpolitikájából leginkább az Oroszország felé való nyitást szokták kárhoztatni. Nem akarom részletesebben kinyitni ezt a témát. Elég annyi, hogy a nácizmus legnagyobb külpolitikai kalandja Szovjet-Oroszország megtámadása volt. Ebben 27 millió szovjet, 5,3 millió német és tőlünk közel fél millió magyar állampolgár pusztult el. De a Holokausztra is a német–orosz háború miatt kerülhetett sor a nácik megszállta Kelet-Európában.

(Remélhetőleg a tervezgetésükből nem lesz semmi, Moszkva és Washington továbbra is képes lesz fenntartani a békét Európában.)

Pedig az SPD-nek lenne hova visszatekintenie. Helmut Schmidt a nyugati Németország egyik legjobb kancellárja volt. Kormányzása alatt a párt 45 százalékon állt, most 12 százalékon. Schmidt 97 évet élt, 2015-ben halt meg, így a folyamatosan elmondott és leírt tanácsaira odafigyelhettek volna az SPD vezetői. Helmut Schmidt a NATO és az USA rendíthetetlen hívének, de nem vazallusának számított. Fiatal korában a Wehrmacht katonájaként a keleti fronton harcolt, részt vett Leningrád blokádjában is. Vaskeresztet kapott, nem a pincében bujkált. Később elment a Néva parti városba és megkövette a blokád áldozatait. Politikusként levonta a borzalmas háború egyetlen lehetséges tanulságát, Németországnak és Oroszországnak jó viszonyt kell fenntartania egymással. Amíg élt, minden Oroszország-ellenes szankciót elutasított.

Két másik kérdésben is egészen mást hirdetett, mint azóta romlásnak indult pártja. Az ő hivatali idejében is volt olajválság, a Közel-Keleten akkor is puskaporos volt a levegő. Ezért bővíteni akarta a nukleáris energia felhasználását, mert tudta, hogy az energiafüggetlenség a nemzetbiztonság egyik alapja. A bevándorlásról pedig azt vallotta, hogy az egészen eltérő kultúrájú országokból érkezők befogadása nem problémamentes. Hangsúlyozta, hogy nem a bevándorlók származásáról, hanem neveltetésére és szocializációjára gondol. Aki nem rasszista alapon korlátozná a migrációt, az ma is ezt vallja.

Schmidtnek voltak rossz döntései is, a liberális koalíciós partnernek engedve bevezetett szociális megszorításokat is. Nem sokra ment velük, a liberális párt így is elárulta és megbuktatta kancellárként. De a tekintélyét nem tudták megtörni, az őt megbuktató nímandok neveire ma senki sem emlékszik.

Különös paradoxon, hogy e három kérdésben (Oroszország, nukleáris energia, bevándorlás) az AFD álláspontja közelebb áll, mint a mai SPD-é. Ha ebben a három kulcskérdésben az SPD visszatérne elődei bölcs politikájához, akkor sikeresebben tudna harcolni az AFD vadliberális gazdaságpolitikája és veszélyes nacionalizmusa ellen.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.