EgyébSzerző: index 2026. 09. 01. 7 percnyi olvasás
De olyanra is van példa, aki az apja ellen indított polgárháborúban is kitartott a család mellett.
Szerves része egy tinédzser életének a saját jövőjét érő dilemmák. Manapság már nincs abban semmi különös, ha valakinek a gyermeke saját utat tapos ki magának, és egy olyan pályát választ, amely az egyik szülőhöz sem köthető, bár a családi vállalkozások esetén, ahogy régen, úgy ma is gyakran a leszármazottak „viszik tovább a boltot”.
Ez a sportolóknál sincs gyakran másképp, bár ebben az esetben nem forog kockán semmiféle vállalkozás túlélése, mégis, a szülő évtizedes tapasztalatai (és jobb esetben kapcsolatai) a sportéletben is aranyat érhetnek a gyermek számára.
A leghíresebb példák neve ismerősen csenghet még a sporttól távolabb álló emberek számára is. A négyszeres Formula–1-es világbajnok Max Verstappen édesapja, Jos maga is nyolc évig F1-es pilóta volt a 90-es években, míg a norvég Erling Haaland édesapjához, Alf-Ingéhez hasonlóan nemcsak az angol élvonalban szereplő Manchester Cityben futballozik, de a norvég válogatottnak is tagja.
De napestig lehetne sorolni a példákat, például az NBA-ben 16 évet lehúzó Dell Curry mindkét fia kosárlabdázó lett, a 38 éves Steph Curryt minden idők egyik legjobbjaként tartják számon, míg a két évvel fiatalabb Seth szintén bő egy évtizedes karriernek örvendhet a világ legjobb kosárbajnokságában.
Persze nem köti a sportág az embert, Yannick Noah korának egyik jobbnak számító teniszezői közé tartozott a 80-as években, nyolc Grand Slam-negyeddöntőt, egy elődöntőt és egy Roland Garros-sikert (1983) könyvelhet el magának. Fia, Joakim ennek ellenére a kosárlabdázás mellett tette le a voksát, ami a 211 centijével talán nem is mondható meglepetésnek. Centerként egészen az NBA-ig jutott, ahol 13 éves pályafutása során a Chicago Bullst, a New York Knickset és a Los Angeles Clipperst is megjárta.
Ugyan bajnoki címet nem nyert, háromszor választották be az év védekező csapatába, míg a 2013–2014-es szezon végén a legjobb védőnek járó díjat is kiérdemelte.
Ha már Chicago Bulls, a Michael Jordannel a hat bajnoki címet is nyerő franchise minden bizonnyal nem uralhatta volna le az egész NBA-t, ha nincs ott a legendás játékos oldalán Dennis Rodman, aki okkal érdemelte ki a „Féreg” becenevet. A lepattanózás terén kegyelmet nem ismerő, kétszer is az év legjobb védőjének megválasztott játékos, ahogy a pályán ellenfeleit, úgy pályán kívüli folyamatos balhéival saját csapatát is őrületbe kergette. Persze zsenije elvitathatatlan volt, a Detroittal kétszer, a Chicagóval háromszor ért fel a csúcsra.
Lánya, Trinity keze helyett inkább lábbal remekel a sportvilágban. A 24 éves futballista jelenleg a Washington Spiritet erősíti az észak-amerikai női labdarúgó-bajnokságban (NWSL). Pályafutása során 166 tétmeccsen 34 gólt szerzett támadóként, míg kora ellenére már 57 alkalommal húzta magára az amerikai válogatott mezét, amellyel 2024-ben olimpiai aranyérmet nyert.
Egy híres szülő árnyékából mindig nehéz kilépni, akár sportoló felmenőről van szó, akár nem. A világhírű énekes, Bruce Springsteen lánya például a lovaglásban találta meg azt, amit édesapja a zenében. Jessicát már fiatal kora óta elvarázsolta a lóversenyzés világa, végül díjugratóként vált ismerté, miután a 2021-es tokiói olimpián ezüstérmet nyert csapatversenyben amerikai színekben.
Az arisztokrácia körében évszázadok óta nagy népszerűségnek örvendő sportág Anna brit királyi hercegnő lányát, Zara Phillipset (később Tindall) is magával ragadta. Az anyja kérésére nemesi címmel nem rendelkező (nem akarta, hogy a hivatalos kötelezettségek megnehezítsék gyermekei életét) díjugrató több sikert is felmutathatott pályafutása során, világbajnokságokon három érmet (egyéniben 1 aranyat, míg csapatban 2 ezüstöt) szerzett, míg a 2012-es olimpián a brit válogatott tagjaként ezüstérmet szerzett a csapatszámban.
Magyar példa is akad a témában. Sinkó László Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész lánya, Andrea ritmikus gimnasztikában ért el sikereket, 1987-ben buzogánnyal és karikával az ötödik helyen végzett a világbajnokságon, míg az 1988-as szöuli olimpián összetettben hatodikként lett.
Egy másik ikonikus énekes, Rod Stewart fia is sportolóként futott be. Bár nem közelítette meg apja hírnevét – angol jégkorongozóként ezt talán nem is lehetett elvárni Liam Stewarttól. Ugyan a sportág krémjének számító NHL-be nem jutott el, fiatalként több éven keresztül játszott a nyugat-kanadai és északnyugat-amerikai hokicsapatokat felvonultató juniorbajnokságban, a Western Hockey League-ben. Későbbi éveiben végül hazatért Angliába, ahol 2016 óta rövidebb új-zélandi megszakításokkal vegyítve játszik folyamatosan.
Persze ritkább esetekben az egyik szülő – vagy a nemsokára bemutatott személy esetében dédszülő – hírneve nem a fülbemászó számok, vagy egyéb társadalomra pozitív hatással lévő tettek, hanem sok-sok emberéletet befolyásoló cselekedetek miatt járta be a nagyvilágot.
Ebben a hasonló helyzetben van Romano Floriani Mussolini, a fasiszta olasz diktátor, Benito Mussolini (1883-1945) dédunokája, aki ugyan a Cremonese színeiben már pályára lépett korábban az olasz élvonalban, a héten már nevelőklubja, a Lazio mezében kapott 71 percet a Serie A-ban.
A 23 éves jobbhátvéd már többször is találkozott a nevét érintő kérdésekkel: „Minél kevesebbet foglalkozunk ezzel, annál jobb” – nyilatkozta nem is egyszer.
Az talán csak az élet iróniája (és reméljük tényleg csak ennyi áll mögötte), hogy éppen annál a csapatnál nevelkedett, és kapott most néhány év kölcsönjáték után lehetőséget, amelynek ultráit, a „Irriducibilit” a világ egyik legszélsőjobbosabb szurkolói csoportjakémt tartják számon.
Nem úgy Al-Szaadi Kadhafi, aki futballista évei során számos előnyt élvezhetett édesapja, a Líbiát több mint 40 évig teljhatalommal irányító Moammer Kadhafi befolyásának köszönhetően.
Labdarúgóként közel egy évtizeden keresztül próbált sikeres karriert építeni, hét esztendő erejéig futballozott a Tripoliban székelő al-Ahliban és al-Ittihadban (nem összekeverendő a szaúdi, egyiptomi vagy egyéb névrokonokkal), majd 2003 és 2007 között – a 30-as évei közepén – több olasz csapatnál is szerencsét próbált, de míg a Perugiában és Udineseben egy-egy alkalommal kapott csak lehetőséget, addig a Sampdoriában már ennyi sem jött össze neki.
A líbiai válogatottban három alkalommal lépett pályára, természetesen csapatkapitányként, sőt, egy időben még az ország labdarúgó-szövetségének az élére is őt nevezték ki.
Ahogy oly sok embernek az észak-afrikai országban, úgy Al-Szaadi életét is megváltoztatta a 2011-es első líbiai polgárháború, amelyben természetesen apja oldalán, a kormányzati erők egyik speciális egységének vezetője lett, és több harcban is részt vett a felkelő csoportok elleni harcokban.
Apja halálának és rezsimjének bukása után Nigerbe menekült, ahonnan azonban 2014-ben kiadták az új líbiai hatóságoknak. A Kadhafi-rendszer során elkövetett bűncselekményekkel (köztük egy futballista törvénytelen bebörtönzéséért és meggyilkolásáért) és az arab tavasz során kirobbant felkelés leverésével vádolták meg. Ugyan több eljárást is indítottak ellene, végül csak alkohol birtoklásáért és fogyasztásért kapott pénzbírságot, továbbá egy év felfüggesztett börtönbüntetést.
A hírhedt diktátor fiát végül 2021-ben engedték szabadon hét év fogság után, majd Isztambulban telepedett le, máig kerülve a nyilvánosságot.
(Borítókép: Romano Floriani Mussolini az olasz labdarúgó-élvonalban (Serie A) szereplő Lazio edzésén 2026. július 29-én. Paolo Bruno/Getty Images )
Napi