Az úgynevezett Fradiváros kapcsán írott cikkeimet többen átvették, azok széles visszhangot kaptak.

Mindkettő a normális metódus része: az újságíró – a rendelkezésére álló adatok, tények, az érintett szereplőknek küldött kérdéssorok nyomán, a legjobb tudása szerint – elkészít egy dolgozatot, amelyet publikál, ezt követően az anyag legfontosabb elemeit más sajtó- és médiatermékek is közlik. Az is e folyamat része természetesen – legalábbis részemről –, hogy az érintett felek és a közösségi média résztvevői kritika alá vetik a dolgozatot különféle tudásbeli, érzelmi, viszonyulásbeli attitűdök folytán.

Az sem zavar, ha – kisebb-nagyobb viták után – más meglátása igazolódik be, sőt kritizálnak az esszenciámért: ha olykor pufogva is, de meghajlok az érvek előtt, mi több, elismerem, ha a másik jobban látja; ha az adott kérdésben neki van igaza.

Azzal sincs problémám, ha érzékenyebb, megosztóbb témákban közismert emberek és a közösségimédia-platformok felhasználói – olykor tényeket nélkülöző, hovatovább zsigeri – gyűlölettel reflektálnak munkásságom aktuális darabjára.

Vállat rándítok továbbá akkor is, ha azt mondják: azért írsz a Fradivárosról, mert dózsás vagy.

A normál ügymenet részeként nem zavar semmi, egészen addig, amíg az általam közzétett tények, az írások állításai dokumentálhatók és megfeleltethetők a valóságnak.

És amíg a reakciók nem érik el a családomat.

Túl azon, hogy több, a Ferencvároshoz és a zöld-fehér klubhoz köthető-kötődő oldal közöl rólam – engedjék meg: szint alattinak mondható – szövegeket, a Grüne Jugend Ferencváros elnevezésű Facebook-site két személyes, a családtagjaimat érintő kommentet tett közzé a saját Facebook-oldalamon a szombati, a Belügyminisztérium hivatalos, írásos, az ügyben kulcsfontosságú válasza után megszülető cikkem után. Mindkét közlés fókuszában a 2021-ben elhunyt testvérem szerepel, minősíthetetlen stílusban és kontextusban, az egyiknél ráadásul egy másik családtagomat is bevonva az üzenetbe (az egyiket mellékelem).

Grüne Jugend Ferencváros: itt álljatok meg.

Egyebekben annyit: 1. napokig tűnődtem, fontos-e egy kvázi privát üggyel előhozakodni itt, a lapban, de mivel a széles nyilvánosság előtt zajlik mind a szakmám vonatkozó része, mind az azt kísérő reakciócsomag, úgy döntöttem (megerősítést nyerve a lap vezetésétől): fontos a köz tájékoztatása e kérdésben; 2. ezek az üzenetek csak megerősítenek abban, hogy folytassam a munkát.

Ugyanitt: szolidaritásom a hasonló atrocitássorozaton áteső Kele János futballszakírónak, a 24.hu főmunkatársának és a mellette kiálló szerkesztőségnek.

Van egy határ.

(Borítókép: A Groupama Aréna. Fotó: Papajcsik Péter / Index)