Valamikor a nyolcvanas években, amikor még hazánk a szocialista béketábor langymeleg vizében áztatta megfáradt lábait, s a KGST nagyjából azt jelentette, hogy a kölcsönös gazdasági segítség jegyében a Szovjetunió kirabolta az országot, félig viccesen ezt úgy jellemeztük: Csopra van verve az ország. Záhony–Csop volt ugyanis a legjelentősebb keleti vasúti csomópont a szovjetek felé. (Csop a mai Ukrajnához tartozó település, magyarul egyébként Csap.) Ratkó József így írt, nem erről, de áthallásosan: Hordó az ország, csapra verve és nyitva.

A rendszerváltoztatás után sokáig úgy láttuk, a csapok továbbra is nyitva állnak, csak annyi változott, hogy ennek a hordóországnak a másik, nyugati felére helyezték át a berendezést. A baloldali kormányok alatt pedig egészen nagyra nyitották a szelepeket, kiárusítva az országot a nyugati nagytőkének, dőlt a lé kifelé, és dőlt persze befelé is, bár nem feltétlenül az egész nemzet zsebébe. 2010 után, az Orbán-kormányok megpróbálták ezt a csapot a lehető legjobban elzárni, visszavásárolták az elherdált állami vagyon egy jelentős részét, megadóztatták a nyugati multikat, hogy az óriási haszonból minél több maradjon idehaza. Ahogyan a volt kormányfő a választási kampányban elmondta, tizenötezermilliárd forintot sikerült a multicégektől és a bankoktól beszedni kormányzásuk tizenhat éve alatt. Sokszor volt az az érzésem, hogy a Fidesz-kormányokat ért uniós és amerikai támadások mögött valójában nem a migrációs, a gender- vagy a jogállamisági problémák álltak, hanem éppen ez.

Ezt csak erősíti, hogy a Tisza-kormány első száz napjában máris egy sor olyan intézkedést hozott, amellyel ellehetetlenítik, gyengítik a hazai vállalkozásokat, kizárják, akár törvényt szegve is a magyar nagyvállalatokat az uniós programokból, előnyösebb helyzetbe hozva a globális nagytőkét. Erről szól a különadók, a rezsicsökkentés tervezett eltörlése is. Ismét csapra verik az országot, gyengítve ezzel a magyar államot, elszegényítve az itt élő embereket.

Ezt ígérték? Nem hinném…