A halászsapkás alak türelmesen megvárta, amíg a járőrpáros a felújításra váró üzlethelyiség bejáratához ért, majd a távirányítójával működésbe hozta a bombát. A robbanás hangja fülsiketítően hasított a szeptemberi éjszaka csendjébe, a szögekkel megpakolt szerkezet kis híján halálos sebet ejtett Andirkó Szabina törzsőrmesteren és a társán, Vantara Lászlón. A rendőrökben örökre kitörölhetetlen emléket hagyott a detonáció, a testükön pedig soha el nem múló sérüléseket. László azóta már leszerelt, Szabina azonban maradt a testületnél, s most, tíz év múltán felelevenítette a Blikknek a legrosszabb rémálomba illő pillanatokat.

• 2016-ban pokolgép robbant a Teréz körúton, súlyosan megsebesítve két rendőrt
• Andirkó Szabina maradandó sérüléseket szenvedett, de később visszatért a rendőrséghez
• Az elkövetőt három hét után elfogták, majd életfogytiglanra ítélték

– Hogyan emlékszik vissza a robbantás napjára?

– Az éjszakás szolgálatot kezdtük meg Lacival 18 órakor. Választhattunk, hogy a Fradi–Újpest meccsre menjünk biztosítani, de mi inkább a járőrszolgálat mellett döntöttünk. A Blaha Lujza tér és a Nyugati pályaudvar között sétáltunk, intézkedés alá vontunk embereket, ruházatot vizsgáltunk át. Ahogy sétáltunk a Teréz körúton, felfigyeltem egy szoláriumra, és viccesen megjegyeztem, hogy a nyitvatartása miatt egyszer szeretnék ide eljönni. Erre az utolsó mozzanatra emlékszem, majd megtörtént a robbanás. Laci egy lépéssel előttem járt, én lemaradtam mögötte, mégis az ő teste kapta a legtöbb szöget, amiket sikerült jól kiszedni. Én ugyan kevesebb szöget kaptam, de olyan szerveket értek el, amik miatt – sajnos – maradandó károsodást szenvedtem.

– Mi történt ezután?

- A detonáció után T-alakban feküdtünk Lacival, aki azt hitte, egy ütőér sérült meg. A szép szőke hajam vörössé vált a vértől, hiszen valójában nem egy ütőér pattant el, hanem egy 80 milliméteres szög állt bele a kisagyamba. Miután a nagy porfelhő elszállt, megszólított, hogy jól vagyok-e, és rázta az egyik felkaromat. Elkezdtem neki makogni, de éreztem, hogy a nyakamnál nagyon folyik valami. Kiderült, hogy vér, majd Laci a szövetsapkát odatette a nyaki ütőeremhez. Kommunikáltunk még pár szót, majd lerádiózta Laci, hogy baleset történt velünk. A mentősök nagyon rövid időn belül kijöttek és a kollégák is, akik kordont álltak nekünk. Miután beraktak a mentőbe, kaptam egy lélegeztetőgépet, és ott szakadt meg minden. A műtét 5–6 órát vett igénybe, közben rengetegen jöttek meglátogatni, és vért is kezdtek nekem gyűjteni, de szerencsére erre nem volt végül szükség. Amikor a kórteremben magamhoz tértem, egy mondat hagyta el a számat: azt mondtam édesanyámnak, szeretném, ha minden rendőrnek venne csokoládét.

– Mire gondolt, mi történt Önökkel?

– Nem gondoltam semmit. Tudtam, hogy a világban sok rossz van, de nem gondoltam, hogy egyszer velem is megtörténik egy ilyen rossz dolog. Amikor a mentőbe beraktak, elvesztettem az eszméletem, és később arra gondoltam, talán ilyen lehet meghalni. Mintha csak aludnál mélyen, nagyon mélyen.

– Milyen sérüléseket szenvedett, s azóta milyen az állapota?

– Lacinak mindkét dobhártyája átszakadt. Nekem az egyik, illetve a jobb fülem sérült. A fülemben lévő hallócsontocskákból három eltört, azóta keveset hallok a jobb fülemre. A kisagyamba repülő szög miatt újra kellett tanulom írni és beszélni. Ez nagyon nehéz volt. A jobb vádlim kettényílt, az izmot – sajnos – el kellett belőle távolítani annyira elroncsolódott. A sarokcsontomból is ki kellett szedni egy darabkát.

– Milyen gyakran gondol még a történtekre?

– Napi szinten gondolok erre a merényletre. Rémálmok szerencsére nem gyötörnek. Egyszer volt talán, hogy rosszat álmodtam, de hogy ezzel összefügg-e, nem tudom.

– Annak idején hogyan fogadta a hírt, hogy három hét után elkapták a robbantót?

– Örömmel fogadtam. Figyelemmel kísértük, hogy a kollégák 0–24-ben mennyit dolgoznak, és biztos voltam benne, hogy azt fogják el, aki valóban elkövette ezt a merényletet. Mint rendőr, nagyon örültem neki, és kicsit meg is nyugodott a lelkem, hogy megvan.

– Volt, hogy a vádlott lefeküdt a padra, vagy éppen mutogatott a bíróságon. Milyen érzés volt vele találkozni?

– Érzelemmentesen tudtam ránézni, nem gondoltam semmire, csak végighallgattuk a tárgyalást.

– Mi a véleménye arról, hogy máig ártatlannak vallja magát?

– Nem véletlenül ő ül börtönben. Én bízom a kollégáimban, akik 0–24-ben dolgoztak azért, hogy elfogják. Biztos vagyok benne, hogy jó munkát végeztek. Teljes mértékben nyugodt vagyok, hogy ő ott van.

– Mit üzenne neki?

- Nem üzennék neki semmit.

Ez is érdekelheti

– Nyolc hónappal a merénylet után tért vissza szolgálatba. Hogyan telt a felépülése?

– A merénylethez képest gyors volt a felépülésem. Ami nagyon mély nyomot hagyott bennem, hogy a koponyasérültek zárt osztályán voltam bezárva tolószékben a rehabilitációs intézetbe. Nagyon kellemetlen volt a szituáció, amikor elkezdtek megtanítani újra beszélni és írni. Akkor teljesen gyereknek éreztem magam. Az a látvány, ami ott volt… Nehéz volt ott lenni, és nagyon vártam, hogy onnan kijöhessek.

– Mi történt azóta az elmúlt tíz évben?

– 2019-ig dolgoztam a közrendvédelmi főosztályon irodai beosztásban. Aztán megszületett az első kislányom, időközben elköltöztünk vidékre. 2022-ben jöttem Sátoraljaújhelyre dolgozni a bűnügyi osztályra bűnmegelőzési előadóként. 2024 áprilisában újra hazamentem, és megszületett a második kislányom. Most szeptembertől fogok elkezdeni újra dolgozni, és a rendkívüli halálesetekkel foglalkozom majd.

– Milyen a kapcsolata a járőrtársával, aki szintén megsérült a robbantásban?

– Miután visszatértünk a felépülésünkből, Lacival mindketten irodai munkát kezdtünk el végezni. Családi okokból elköltözött, innentől kezdve valamelyest megszakadt a kapcsolatunk. Egyébként 2016 júliusától dolgoztunk együtt, és csak a későbbiekben derült ki, hogy az ő családjának nagy része is békéscsabai, és a nagymamája nem messze lakik az én anyukámtól. Sőt, a nagybátyjaink gyerekkori barátai egymásnak.

– Honnan jött, hogy rendőrnek álljon?

– 2008-ig határőr volt a nővérem, azóta pedig rendőrként szolgál. Innen tetszett meg ez a hivatás. Úgy gondolom, ez egy nagyon vagány dolog, bátornak kell lenni, és szeretek az embereknek segíteni.

– Előfordult esetleg máskor is a szolgálata során, hogy támadás érte?

– 2012-ben Óbudán drogos emberhez küldtek minket csendháborítás miatt. Bárddal érkezett hozzánk az elkövető, és én az 53 kilómmal annyit tudtam tenni, hogy ráültem a mellkasára, majd a combjaimmal szétveszítettem a kezét, az akkori társam segített elvenni a kezéből a bárdot, így tudtuk megelőzni a nagyobb bajt.

– Miért tért vissza a robbantás után a szolgálatba?

– Azt gondolom, azt a rengeteg segítséget és szeretetet, amit kaptam a robbanás után a felépülésemhez, vissza kell adjam, és másképp nem feltétlen tudom megtenni.

– Szükség volt pszichológusi segítségre?

– Lett volna rá lehetőség, de nem éltem vele. Az segített nagyon sokat, hogy a barátaimnak, családtagjaimnak kibeszélhettem magamból a történteket.

– A családja hogyan fogadta a támadását? Beszélnek még róla?

– Édesanyámat viselhette meg a legjobban lelkileg. Egy gyerek elvesztése szinte elviselhetetlen érzés lehet, és fennállt ennek a lehetősége. Tíz év elteltével a családban már nem igazán szoktunk erről beszélgetni. Vannak új kollégák, akik esetleg nem tudják pontosan a részleteket, és nagyon kíváncsiak rá, akkor szoktam róla beszélni. De alapvetően nem igazán jön már szóba.

– Ha újrakezdhetné azt a napot, inkább menne meccset biztosítani?

– Nem. Ha újrakezdhetném azt a napot, ugyanígy csinálnék mindent. Nem követtünk el sem szakmailag, sem emberileg emberi hibát, mulasztást. Azt gondolom, ez így volt megírva, és nagy szerencsénk volt, hogy túléltük.

– Mit gondol, miért Önök lettek a célpontok?

– Nem a személyünk ellen szólt ez az egész merénylet, hiszen nem ismertük őt, és ő sem minket. Ahogy kiderült, ő fegyvert szeretett volna szerezni, ami – hála a jó Istennek – nem sikerült neki.

– Gyakran gondol még a merényletre?

– A merényletből a régi jelvényszámom maradt meg emléktárgyként, a felszerelésem többi részét a vérszennyeződések miatt meg kellett semmisíteni. Ezt őrzöm azóta, nekem ez egy emlék, amit soha nem fogok tudni elfelejteni…