Kevés olyan közpolitikai kérdés van, amelyről ennyire óvatosan kell beszélni, mint az időskori szegénységről. Aki egy egész élet munkája után kiszolgáltatottá válik, annak a helyzetét nem illik pusztán költségvetési táblázatok soraként kezelni, és ugyanilyen méltatlan volna az alacsony nyugdíj mögött automatikusan azt feltételezni, hogy az érintett „nem dolgozott eleget”, vagy maga tehet arról, hogy idős korára ilyen helyzetbe került. Ezért a 2027. január 1-jétől 120 ezer forintra emelkedő öregségi nyugdíjminimumot – amennyiben erről majd dönt az országgyűlés – mindenekelőtt szociális oldalról kell nézni. A jelenlegi 28 500 forintos összeg tarthatatlansága aligha szorul hosszabb magyarázatra, a kormány augusztus 27-i bejelentése szerint a minimum 2027-től 120 ezer forintra nő – amennyiben erről dönt az országgyűlés.

Ez jelentős és mondhatjuk, hogy indokolt lépés, de éppen egy ilyen nagy léptékű változás miatt kell feltenni egy második kérdést is: mi történik azokkal, akik hosszú, akár negyvenéves munkával szereztek ma 120–140 ezer forintos nyugdíjat? Mert a szolidaritás nem jelentheti a teljesítmény semmibevételét, és az egyik társadalmi igazságtalanság felszámolásával nem volna szerencsés egy másikat létrehozni. Sokan felteszik a kérdést, hogyan lehet valakinek ennyire alacsony a nyugdíja? Először is érdemes egy makacs tévhitet eloszlatni: az alacsony nyugdíj nem feltétlenül azt jelenti, hogy valaki nem dolgozott.

A magyar nyugdíjrendszer alapvetően két tényezőből számol: az elismert szolgálati időből és az életpálya során megszerzett, nyugdíjalapot képező keresetből. A Magyar Államkincstár szabályai szerint 15 év szolgálati idő esetén az átlagkereset 43 százaléka, 20 évnél 53 százaléka, 30 évnél 68 százaléka, 40 évnél pedig 80 százaléka képezi a nyugdíj összegét. Vagyis két ember akkor is egészen eltérő nyugdíjat kaphat, ha mindketten dolgoztak. A nagyon alacsony nyugdíj mögött lehet rövid vagy megszakított életpálya, tartósan alacsony kereset, részmunkaidő, őstermelői vagy vállalkozói múlt, illetve olyan kisadózói időszak is, amely alatt alacsony járulékalap után történt a befizetés. A minimálbérnél alacsonyabb járulékalap bizonyos jogviszonyokban ráadásul arányos szolgálati időt eredményez: az ember ténylegesen dolgozhatott egy évet, miközben a nyugdíj összegének kiszámításánál ennél rövidebb idő vehető figyelembe. Ott vannak továbbá azok, akiknek a pályája családi, gazdasági vagy történelmi okokból szakadt meg, és a külföldön is dolgozók egy része, akiknek a magyar ellátása csak az itthon megszerzett jogosultságot tükrözi. Illetve van még egy lényeges körülmény. A 28 500 forintos minimum sem valamiféle általános „mindenkinek járó minimálnyugdíj”. A teljes öregségi nyugdíjhoz legalább húsz év szolgálati idő szükséges. A 15–19 évvel megszerezhető résznyugdíjra a minimumszabály nem vonatkozik. Bizonyos esetekben tehát ma jogszerűen létezhet a nyugdíjminimumnál alacsonyabb öregségi résznyugdíj is.

Ez azért fontos, mert amikor azt mondjuk, hogy „emeljük fel a minimálnyugdíjat 120 ezer forintra”, a ténylegesen érintettek köre nem azonos automatikusan mindenkivel, akinek jelenleg 120 ezer forint alatti ellátása van.

Közel negyedmillió ember 120 ezer forint alatt

A KSH 2026. januári adatai megmutatják, milyen méretű társadalmi csoportról beszélünk. A KSH adataiból az következik, hogy közel 242 ezer ember kap 120 ezer forintnál kisebb saját jogú teljes ellátást. Ezek mögött a számok mögött emberek vannak, gyógyszerek, fűtésszámlák, élelmiszer, egyedül fenntartott lakások, sok esetben megromlott egészség és egyre kisebb lehetőség arra, hogy az érintett munkával egészítse ki a jövedelmét. Innen nézve a 120 ezer forintos minimum mellett nem nehéz érvelni.

De mi történik közvetlenül 120 ezer fölött? Itt kezdődik a probléma nehezebb része. 120 ezer forint alatt közel negyedmillió embert találunk, közvetlenül fölöttük, a 120–180 ezer forintos sávban csaknem félmillióan vannak. Ez az a félmillió ember, akiről egy minimumnyugdíj-reform során nem volna szabad megfeledkezni. Vegyünk két leegyszerűsített életpályát. Az egyik ember rövidebb szolgálati idővel és alacsony járulékalappal 70 ezer forintos nyugdíjat szerzett. A másik negyven éven keresztül dolgozott alacsony fizetésért, és 125 ezer forintos nyugdíjat szerzett. Ha az első ember ellátása 120 ezerre emelkedik, a másodiké pedig 125 ezer marad, akkor az addigi 55 ezer forintos különbségből ötezer forint marad. Az első embernek szüksége van a segítségre, ezen nincs mit vitatni. De a második ember kérdése is jogos: mit jelentett akkor az én további húsz év munkám és járulékfizetésem? Ez a kérdés nem irigység és nem a szegényebb nyugdíjas ellen irányul, hanem ez a társadalombiztosításba vetett bizalom kérdése.

A nyugdíj egyszerre szolidaritás és biztosítás

Itt találkozik a nyugdíjrendszer két eltérő logikája. Az egyik szerint egy civilizált társadalom nem engedheti, hogy idős emberek emberhez méltatlan jövedelemből éljenek. A másik szerint számítania kell annak is, hogy valaki húsz, harminc vagy negyvenöt éven keresztül dolgozott és fizetett járulékot. Mindkettő igaz. A probléma akkor keletkezik, amikor az egyik elvet a másik rovására próbáljuk érvényesíteni.

Nemzetközileg sem egyetlen megoldás létezik. Az OECD 2025-ös összehasonlítása szerint minden OECD-ország alkalmaz valamilyen célzott időskori jövedelmi védelmet, miközben az országok körülbelül fele a járulékalapú rendszerben külön minimális nyugdíjszintet is biztosít. A minimumot alkalmazó országokban ennek átlagos szintje az átlagkereset mintegy negyede. Magyarország eddigi minimuma ezzel szemben az OECD összehasonlításában a legalacsonyabbak között volt. A nemzetközi tapasztalat egyik tanulsága éppen az, hogy nem feltétlenül ugyanazzal az eszközzel kell kezelni az időskori szegénységet és a munkával megszerzett nyugdíjjogosultságot. Ez Magyarország számára is fontos gondolat lehet.

Mi lenne, ha egyszerűen minden sávot feljebb tolnánk? Első látásra ez tűnik a legegyszerűbb megoldásnak. Ha 120 ezerre emeljük az alsó határt, emeljük meg a 120–140 ezres nyugdíjakat is. Aztán a 140–160 ezreseket. És hogy ne keletkezzen újabb törés, a 160–180 ezreseket is. Csakhogy ekkor dominóhatás indul el. Miért ne kérdezhetné a 185 ezer forintos nyugdíjat kapó, negyvenöt évet dolgozó ember, hogy ő miért marad ki? És ha őt is korrigáljuk, ugyanez a kérdés megjelenik 200, majd 220 ezer forintnál. Egy szűk szociális beavatkozásból így könnyen általános, nagyarányú nyugdíjemelés lesz, ennek pedig komoly költségvetési ára van.

Már egy nagyon durva, pusztán szemléltető számítás is érzékelteti a nagyságrendet. Ha a KSH valamennyi 120 ezer alatti saját jogú ellátottját – a sávok középértékével számolva – 120 ezer forintra egészítenénk ki, az éves többlet nagyságrendileg 115 milliárd forint lenne. Ez nem a reform tényleges költségbecslése, hiszen a KSH kategóriája nem egyezik a jogosulti körrel, és a sávokon belüli pontos ellátásokat sem ismerjük. Arra azonban alkalmas, hogy érzékeltesse: már az alsó sáv rendezése is százmilliárdos nagyságrendű kérdés lehet, ha pedig további közel félmillió ember nyugdíját is érdemben korrigáljuk, a költség gyorsan tovább nő.

Van erre pénz?

Erre a kérdésre különösen óvatos választ kell adni, hiszen egy társadalomnak természetesen vannak olyan kiadásai, amelyek nem egyszerűen gazdasági megtérülés kérdései, az idősek emberhez méltó megélhetése ilyen. Ugyanakkor felelőtlenség volna úgy ígérni tartós, több százmilliárd forintos kiadásnövekedést, hogy közben nem beszélünk arról, miből és meddig finanszírozható. Magyarország 2026-os költségvetési helyzete jelenleg kifejezetten szűk mozgásteret enged, hiszen az eredeti költségvetési törvény még a GDP 3,7 százalékának megfelelő hiánnyal számolt. A kormányváltást követő „költségvetési átvilágítás szerint” azonban további intézkedések nélkül – a kormány szerint – a deficit akár a GDP 8,3 százalékát is elérhette volna. Ugyancsak a kormány kommunikációja szerint az azóta megtett intézkedések, „az uniós források megérkezése”, „egyes kiadások visszafogása” és „a finanszírozási környezet javulása” után a kormány a módosított 2026-os költségvetésben 7,5 százalékos GDP-arányos hiánycélt határoz meg. A Pénzügyminisztérium jelenlegi számítása szerint az államadósság GDP-arányos mértéke is 74,6 százalékról 77,5 százalékra emelkedhet.

Amennyiben a fentiek helytállóak, akkor ez nem olyan költségvetési helyzet, amelyben korlátlanul lehet új, tartós kiadásokat vállalni, ráadásul a nyugdíjrendszer már most is a költségvetés egyik legnagyobb tétele. A 2026-os eredeti költségvetés mintegy 7700 milliárd forintot irányzott elő nyugellátásokra és nyugdíjszerű ellátásokra. Már csak a 13. havi nyugdíj költségére 585 milliárd forintot terveztek.

Ez mutatja meg igazán a probléma léptékét. Néhány tízezer forint egyetlen nyugdíjas havi költségvetésében életbevágó különbség, ha azonban ugyanezt az összeget több százezer vagy kétmillió ember számára, minden hónapban és tartós jogosultságként kell biztosítani, abból százmilliárdos, majd könnyen ezermilliárdos állami kiadás lesz. Ezért veszélyes az egyszerű megoldás: ha 120 ezerre emeljük a minimumot, emeljük meg a 120–140 ezres sávot is; ha őket emeljük, jogosan jelentkezik a 140–160 ezres kör; aztán a 160–180 ezres. Végül pedig felteszi a kérdést az a negyven vagy negyvenöt évet dolgozó ember is, aki 185 vagy 200 ezer forintot kap: az én munkám miért ér relatíve kevesebbet? Így egy célzott szociális intézkedésből nagyon gyorsan általános és rendkívül költséges nyugdíjemelés válhat. A 7,5 százalékos idei hiány mellett erre egyszerűen nincs korlátlan költségvetési mozgástér, de ebből nem az következik, hogy a problémához nem szabad hozzányúlni, éppen ellenkezőleg. A kérdés az, hogyan lehet úgy segíteni a legszegényebb időseken, hogy közben ne borítsuk fel sem a nyugdíjrendszer belső arányait, sem az államháztartás egyensúlyát.

Akkor hogyan lehetne igazságos?

Ebben érdemes az elmúlt évek magyar nyugdíjpolitikájának tapasztalatait is megvizsgálni és nem kidobni az ablakon. Az előző kormány nyugdíjpolitikáját természetesen sok szempontból lehet vitatni – és a 28 500 forinton befagyott nyugdíjminimum éppen az egyik legkomolyabb kritikája lehet. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy a nyugdíjasok jövedelmi helyzetének javítását több, egymásra épülő eszközzel próbálta megoldani, nem pedig a teljes nyugdíjrendszer egyszeri, radikális átárazásával. Ennek egyik alapja a kiszámítható, inflációkövető éves nyugdíjemelés volt, miszerint ha az év közben ténylegesen kialakuló infláció meghaladta a januári emelés alapjául szolgáló várakozást, kiegészítő nyugdíjemelés következett. 2025-ben például a januári 3,2 százalékos emelést novemberben további 1,6 százalékos korrekció követte.

Más logikát képviselt a nyugdíjprémium: ez nem állandó kiadásként épült be minden nyugdíjba, hanem a gazdaság teljesítményéhez kötötte a többletjuttatást. Amennyiben a gazdasági növekedés lehetővé tette, a nyugdíjasok is részesedhettek annak eredményéből.

A harmadik elem a 13. havi nyugdíj visszaépítése volt, ami már jelentős, általános jövedelemkiegészítést jelentett, de fokozatosan vezették vissza a rendszerbe.

Végül ugyanezt a fokozatosságot látjuk a 14. havi nyugdíjnál is. A jogalkotó nem egyetlen év alatt vállalta magára egy újabb teljes havi nyugdíj költségét. 2026-ban annak egyheti, vagyis a havi ellátás 25 százalékának megfelelő része került kifizetésre, és a szabályozás szerint fokozatosan épülhet fel a teljes havi összeg.

Ennek a megközelítésnek van egy fontos, pártpolitikán túlmutató tanulsága: egy nyugdíjrendszerhez óvatosan kell hozzányúlni. A nyugdíj nem egyszeri támogatás, mert amit ma beépítünk az ellátásokba, azt jövőre, öt év múlva és – megfelelő indexálás mellett – évtizedek múlva is finanszírozni kell. Éppen ezért egy felelős nyugdíjpolitika nem ugorhat fejest minden társadalmilag indokoltnak látszó emelésbe, bármennyire csábító is politikailag. Ebből kiindulva a 120 ezer forintos minimum köré is többlépcsős magyar modellt kellene építeni.

Az első lépés legyen maga a 120 ezer forintos biztonsági küszöb, ennek szociális indokoltsága nehezen vitatható – az már más kérdés, hogy ekkora elmozdulást érdemes és lehet-e egyszerre meglépni. De ezzel egy időben létre kellene hozni egy fokozatosan kifutó korrekciós sávot a 120 ezer forint fölötti alacsony nyugdíjaknál. Nem újabb merev határokat érdemes húzni, hanem inkább olyan rendszert, amelyben a minimum közelében jelentősebb kiegészítés jár, majd annak összege a nyugdíj emelkedésével fokozatosan csökken. Így nem történhetne meg, hogy a 80 ezer forintos ellátás 120 ezerre emelkedik, miközben a 121 ezret kapó, esetleg negyven évet ledolgozó ember gyakorlatilag semmit nem kap.

A korrekció során ráadásul a szolgálati időt is figyelembe kellene venni. Ez különösen fontos lenne, hiszen más helyzetben van az, aki húsz év szolgálati idővel került a 120 ezer forintos szintre, és másban az, aki negyven vagy negyvenöt év munkájával kap 125–140 ezer forintot. Mindkettőjüknek szüksége lehet segítségre, de a társadalombiztosítás biztosítási elvéből következik, hogy a hosszabb munkának és járulékfizetésnek érzékelhető értéke maradjon. Én ezért egy három szempontból álló korrekciót tartanék méltányosnak: jövedelmi helyzet, szolgálati idő és fokozatosság.

A 120 ezer alattiak kapják meg a szükséges szociális védelmet, a közvetlenül fölötte lévők kapjanak csökkenő mértékű korrekciót – azzal együtt, hogy ez is kritikus, hiszen nem feltétlenül igazságos a kialakult nyugdíjak közötti olló mesterséges zárása, ha annak van indokoltsága. A hosszú, például 35–40 év feletti szolgálati idő pedig jelentsen további korrekciós tényezőt az alacsony nyugdíjak esetében, és mindezt nem feltétlenül kell egyetlen év alatt végrehajtani.

Éppen a 13. és a 14. havi nyugdíj fokozatos bevezetésének logikája mutatja, hogy lehet többéves pályában gondolkodni. Először a leginkább rászorulókat és a 120 ezer forint közvetlen környezetében lévőket lehetne rendezni, majd a gazdasági növekedés, az infláció, a költségvetési hiány és az államadósság alakulásának függvényében fokozatosan továbbvinni a korrekciót. Ez kevésbé látványos megoldás, mint egyetlen hatalmas nyugdíjemelést bejelenteni, de valószínűleg igazságosabb és fenntarthatóbb.

A korábbi magyar nyugdíjpolitika egyik megőrzendő tapasztalata éppen ez lehet: a nyugdíjasok helyzetén folyamatosan javítani kell, de úgy, hogy a következő évi nyugdíjat is legyen miből kifizetni. A szociális érzékenység és a költségvetési felelősség ugyanis nem egymás ellentétei, hanem egy hosszú távon működő nyugdíjrendszerben feltételezik egymást.