A madarak tudása az idei év egyik legerősebb és legfontosabb magyar verseskötete, ezért is tartottuk fontosnak, hogy nagyinterjút készítsünk Szijj Ferenccel. A költő, író és műfordító több mint négy évtizede publikál, a kortárs magyar irodalom meghatározó alkotója, munkásságát számos szakmai elismeréssel díjazták.

A Magvető Kiadó gondozásában megjelent legújabb kötete kapcsán az Indexnek egyebek mellett arról beszélt, hogy

• több évtizednyi versírás után is idegennek érzi magától a költőszerepet,
• a korábbi kultúrpolitikát ideológiailag vezérelt rendszernek tartotta, amely szerinte rombolta a kulturális életet.
• Az új kulturális politikát egyelőre bizalommal figyeli, de szerinte csak később derül ki, valóban új korszak kezdődött-e.
• Az oktatásban a lexikális irodalomtörténet helyett inkább az olvasás megszerettetését és az élményalapú tanítást erősítené.
• Új kötetében egy gyerekkori, abúzusként is értelmezhető élményt dolgozott fel töredékes, visszafogott formában.

Kényelmetlen költői szerep

Egy tavalyi Litera-interjúban azt mondta, hogy csak „félig-meddig” tartja magát költőnek, miközben a kortárs magyar irodalom az egyik legjelentősebb alkotójaként tartja számon. Nem gondolja, hogy ezt „félig-meddiget” senki sem hiszi el?

Hát, szerintem az se teljesen egyértelmű, hogy a kortárs magyar irodalom engem miként tart számon, de még a kortárs magyar irodalom se egyértelmű, mert valószínűleg több van belőle, vagy talán egy se, ha az időbeli egybeeséstől eltekintünk. Ami a „félig-meddiget” illeti, ez egy ilyen billegő állapot. Magyar szakos voltam, kitanultam az irodalmat, régóta dolgozom ezen a területen, és érdekel a költészet minden finomsága. Viszont

A tanárszerep is kényelmetlen volt, amikor rövid ideig tanítottam. Egyébként nyilvánvalóan magának a költészetnek a szerepe is megváltozott az utóbbi évtizedekben, úgyhogy ma már minden költő másképp költő. Jó, lehet, hogy ez egy kicsit régen is így volt. De a költészet akkor is más lett.

Egyszer azt is mondta, hogy a költészet „megfoghatatlan, légies, éteri dolog”, amely nehezen köthető a valódi élet problémáihoz. Mégis több mint negyven éve ennek szenteli az életét. Mennyire érez ebben ellentmondást?

Egyáltalán nem érzek ebben ellentmondást. A felsőbb matematikának sincs sok köze a valódi élet problémáihoz, mégis művelik, egyrészt mert önmagában is izgalmas, másrészt közvetve hasznos a többi tudomány számára. A költészet is ilyen. Közvetlenül talán nem kapcsolódik a hétköznapi élethez, mégis valamiképp, végső soron az életről szól. Csak ezt nehezen megragadható módon teszi. Az a költészet, amely könnyen megragadható módon kapcsolódik az élethez, számomra egy kicsit gyanús. Vagy amelyik különféle eszközöket alkalmaz, hogy vonzóbb legyen: rím, időmérték, retorikai fogások, mint például az ismétlés. De persze ez a fajta költészet is lehet nagyszerű.

Akkor mitől vers a vers, mitől költő a költő?

A vers számomra a költői képtől és a költői gondolattól vers, ahol azonban a költői gondolat nem azonos a vers vagy a versmondat értelmével, mondanivalójával vagy valami életigazsággal. A költői gondolatot a költői képpel együtt értelmezni kell a vers egészével összefüggésben, és a verset meg a kötettel meg még sok mindennel összefüggésben. És a nagy összefüggésben szerepet játszik a forma is, a mondat, a mondatritmus stb. Van egy hangzása a versnek, azt azért ne tagadjuk. Bonyolult dolog ez. A költő pedig egyszerűen attól költő, hogy verseket ír, de így aztán ő is elég bonyolult.

Volt olyan időszak, amikor az írók és költők a közéletben is irányt mutattak. Ha megszólaltak, figyeltek rájuk. Ez a szerep mára eltűnt volna?

Ugye valaki vagy az írói munkásságának részeként szólal meg közéleti kérdésekben, vagy nem részeként. Utóbbi esetben az író vagy költő mint hírneves magánember szólal meg, és vagy figyelnek rá, vagy nem. Előbbi eset ma már elég ritka. Írói munkássága részeként utoljára talán Petri György szólalt meg közügyekben jelentősebb irodalmi érvénnyel és relatíve nagy hatással, de nem akart irányt mutatni. Lehet, hogy születtek azóta is irodalmi művek közügyi referenciával, de nekem ebben a vonatkozásban az Örökhétfő volt a legnagyobb élményem.

Ha már szóba hozta Petri Györgyöt, mit gondol arról, hogy a hagyatéka a Kertész Imre Intézethez került? Sokan éppen politikai okokból tartják ezt ellentmondásosnak.

Nem ismerem ennek az ügynek a történetét, de most a politikai változásokkal talán a Kertész Imre Intézet is megváltozik, kikerül Schmidt Mária igazgatása alól, és rendes, politikamentes irodalmi intézet lesz, bár nem tudom, miért kell a Petőfi Irodalmi Múzeum mellé egy másik intézmény, ami hagyatékokat kezel.

Mikor válik egy szöveg verssé, jó verssé?

Alapvetően bármi lehet vers. Az első kötetemben Konkrét utazás címmel egyszerűen lejegyeztem a metró hangosbemondójának a szövegét a Felszabadulás tértől, aminek a közelében akkoriban dolgoztam, a Dózsa György útig, ahol laktam. Nem állítom, hogy jó vers, de vers, és aki ismerte hozzá a tényeket, az tudta értelmezni. Hogy mitől jó egy vers, az nehéz ügy, nem hinném, hogy általánosságban meg lehetne mondani. Mindenesetre szerintem ennek megítélési képességét meg kéne próbálni valahogy tanítani, tehát például megmutatni az iskolában, hogy egy-egy korban hogyan nézett ki konkrétan egy rossz vers. És ha már itt tartunk, a történelemoktatásban is jó lenne megmutatni, hogy milyen lehetőségek és milyen kényszerpályák voltak az aktuális szereplők előtt, és mit rontottak el, mit csináltak jól.

Lannert Judit oktatási és gyermekügyi miniszter nemrég jelentette be, hogy átalakítják a magyar nyelv és irodalom érettségit, valamint az új Nemzeti Alaptanterv előkészítésével együtt a teljes tartalmi szabályozást is felülvizsgálják. Azt is közölte, hogy Takaró Mihálynak már nincs befolyása az oktatás irányítására. Mintha változna a szemlélet.

Nem értek az oktatásügyhöz, de az valahogy nem elég szerintem, hogy az iskolában az irodalommal és a történelemmel leginkább jó hazafiakat akarunk nevelni, hogy úgy menjenek ki a diákok az általános vagy középiskolából, hogy hűha, magyarnak lenni a legjobb a világon, mi találtuk fel a legtöbb találmányt, és mi írtuk a legszebb verseket. Ennél

Vagy hogy a hazafiúi közösségnek miben van felelőssége a dolgok alakulásában. Az ilyen közösségi felelősség elég nehezen megragadható, akárcsak ugye a versek végső értelme, de szerintem vizsgálható.

Ha már következmények: 2020-ban visszautasította a Térey-ösztöndíjat, mert úgy gondolta, hogy konstrukció vállalhatatlan. Hat év telt el azóta. Mennyire igazolódtak be a félelmei?

Nem a megítélt ösztöndíjat utasítottam vissza, hanem azt kértem a Szépírók Társaságától, hogy engem ne terjesszenek fel, aztán írtam egy haragos cikket arról, hogy miért rossz a konstrukció, és miért nem lett volna szabad ebbe a csapdába belemászni. Ugye az írószervezetek állítottak össze egy listát, amelyből később valakik kiválasztották a támogatottakat, de addigra már rég világossá vált, hogy ez a kultúrpolitika csak a számára ideológiailag elfogadható kultúrát akarta finanszírozni, a számára nem elfogadhatónak meg vagy odadobott egy kis maradékot, vagy még azt se.

Ezért úgy gondoltam, hogy az írószervezeteknek kivétel nélkül meg kellett volna szakítaniuk az együttműködést a kormányzattal, a kormányzat által elfoglalt Nemzeti Kulturális Alappalés a PIM-ből ránk szabadult, vállalhatatlan dolgokat beszélő és intéző emberrel. Saját lábra kellett volna állni.

Egy olyan országban, ahol a sokak szerint a kultúra önmagában nem képes fenntartani magát, mennyire reális a saját lábra állás?

Azt gondolnám, egy írószervezetnek nem az a legfontosabb feladata, hogy pénzt kérjen programokra, aztán várja, hogy vagy kap valamennyit, vagy nem. Arra valószínűleg a tagsági díjakból is futná, hogy megszólaljon az irodalmat vagy akár az országot érintő fontos ügyekben: adott esetben tiltakozzon, széles körű petíciót kezdeményezzen. Ezekhez nincs szükség állami pénzre.

A Szépírók Társasága vagy a Magyar Írószövetség kiállt az írói mellett, amikor szükség volt rá?

A Magyar Írószövetségről nem tudok nyilatkozni, annak már régóta nem vagyok tagja, nem figyeltem, mikor mit mond. A Szépírók Társasága ebből a szempontból – amennyire tudom – korrektül igyekezett viselkedni, amikor meg kellett szólalnia, megszólalt. Nekem kissé hiányzott a megszólalások mögül a fedezet a fentebb vázolt értelemben.

Ha ma ajánlanának fel egy Térey-ösztöndíjhoz hasonló állami támogatást, hogyan döntene?

Egy hasonlóba ma se szívesen mennék bele, mert ahogy említettem, a kiválasztási folyamattal is bajom volt. Egy ösztöndíjhoz pályázat kell és független testület, ami döntést hoz. A pályázat meg ugyebár egy tervezett munkáról szól, és ha az tetszik a testületnek, akkor adjon annyi pénzt, hogy azt a munkát meg lehessen csinálni. Mondjuk versekre elég nehéz tervet írni.

Azon kellene dolgozni, hogy a gyerekek olvassanak

2026. április 12-e óta már egy másik politikai helyzetben van az ország. Megalakult az irodalmi szakszervezet, Berg Judit személyében külön irodalomért felelős helyettes államtitkár dolgozik. Valóban új korszak kezdődött, vagy egyelőre csak új intézmények születtek?

Ahhoz képest, ami korábban volt, mindenképpen új korszakról beszélhetünk, de hogy ez a korszak milyen lesz, azt majd a jövő dönti el. Én egyelőre bizalommal vagyok a jelenlegi kormány és az új kulturális politika iránt, bár engem az irodalomszerveződési folyamatok már annyira nem érintenek, elvagyok magamban. De a nálam fiatalabbaknak, illetve a pályakezdőknek nagyon nem mindegy, hogy milyen körülmények között kell alkotniuk. Például hogy milyen a közösségi hangulat az irodalmi életben – és itt a kilencvenes évek elejének felszabadult, pezsgő hangulata lebeg a szemem előtt: JAK-táborok, induló folyóiratok, felolvasóestek satöbbi.

Mit gondol a létrejött irodalmi szakszervezetről? Belépett már, vagy gondolkodik rajta?

Előbb szeretném elolvasni az alapító okiratot. Nem ismerem pontosan, milyen feladatokat vállal, és miben lesz más, mint a már működő szervezetek. De gondolkodom rajta, hogy belépek, csak nem tudom, hol kell.

Az alapítók írói életpályamodell kialakítását is célul tűzték ki. Megvalósítható ez?

Nem tudom, hogyan képzelik, de az biztosnak látszik számomra, hogy ha egy szakszervezet állami pénzt fogad el, sokkal nehezebben tudja a tagok érdekeit képviselni az állam ellen, ha úgy alakul a dolog. Egyébként meg honnan lenne rá pénz? Amúgy meg egy írói életpálya leginkább művekből áll, azokat meg nem tudom, hogyan lehetne előre modellezni.

Ön szerint lehet-e erős állami kultúrpolitikát folytatni úgy, hogy közben az irodalom szabad maradjon.

Lehet, de ehhez intézményesen független testületekre van szükség, például egy kormánytól és ideológiai rögeszméktől független Nemzeti Kulturális Alapra. Ne azon múljon minden, hogy éppen kik az irányítói vagy a tagjai egy testületnek, a rendszernek kell garantálnia a szakmai döntések szabadságát. Nem tudom, hogy ennek mi a tökéletes formája, de abban biztos vagyok, hogy lehet hozzá közelíteni.

De mitől lesz valóban független egy olyan testület, amelynek a működését végső soron mégis az állam finanszírozza?

Hát attól, hogy a testület azonnal lemond testületileg, amint az állam bele akar szólni valamibe, és senki nem vállalja, hogy a testületi tagok helyébe lépjen. Ez lenne az ideális eset. A valóságos eset nyilván nem ilyen szép, de azzal én nem szeretnék foglalkozni. A nyolcvanas évek elején szegedi egyetemistaként én is részt vettem abban a tervezgetésben, ami egy jövőbeli hallgatói képviseleti rendszerről szólt. Aztán a rendszerváltás után létrejött Szegeden is a HÖK, amely nem tudom, hogyan működött, mindenesetre az egyik elnöke tizenkét évig maradt a pozíciójában, és közben szorgalmasan üzletelt. Úgyhogy én szervezeti kérdésekről nem akarok gondolkodni, de el tudom képzelni, hogy vannak megoldások, amelyek közelebb visznek egy ilyen testületet a függetlenséghez.

Most sokan azt várják, hogy a kormányváltással minden megoldódik a magyar kulturális életben. Ön mennyire hisz abban, hogy egy politikai fordulat önmagában meg tudja változtatni egy ország kulturális állapotát?

Egy politikai fordulat önmagában is sokat jelenthet, de a kulturális állapot változása hosszú időt vesz igénybe. Az ország mentális állapotának javulása pedig még több időt. Ebben a tekintetben az se mindegy, hogy a sokat szereplő politikusok milyen viselkedési mintát adnak.

Ha most leülhetne beszélgetni Berg Judittal, az irodalomért felelős helyettes államtitkárral, mi lenne az első dolog, amiről azt mondaná: ezen sürgősen változtatni kell?

A legsürgősebben azon kellene dolgozni, hogy a gyerekek olvassanak. Lehet, hogy nem az olvasásé a jövő, hanem valahogy más úton fognak az emberek információkhoz vagy gondolati, képi, érzelmi élményekhez jutni, de akkor is meg kell hozni a gyerekek kedvét az olvasáshoz, hogy meglegyen ez a lehetőségük is, meg hogy erre ráépülhessenek más fontos dolgok.

Kukorelly Endre régóta mondogatja, hogy kortárs irodalmat kell a gyerekekkel olvastatni. Én ezt támogatom, bár mint korábban mondtam, a kortárs magyar irodalom elég nehezen körülhatárolható dolog. De lehet, hogy egy írót, gyerekkönyvek szerzőjét nem kell győzködni az olvasás fontosságáról.

Ha nem az irodalomtörténet kronologikus végigtanítása volna a középpontban, ön mit adna helyette egy középiskolásnak?

Mondjuk válasszanak ki egy kortárs művet, és foglalkozzanak azzal fél éven keresztül. Lehet dramatizálni, parodizálni, megfilmesíteni, képregényt rajzolni. Hívják oda az írót, hadd lássanak a diákok egy elő írót, nem csak halottakat fényképen. Nézzenek utána az irodalomtörténeti, társadalomtörténeti és mindenféle kontextusnak. Utazzanak el a helyszínre. A gyermekeim úgy végezték el a középiskolát, illetve az egyik még végzi, hogy egyszer sem vitte el őket az iskola Aquincumba. Jó, ez történelemoktatási téma, de biztos vannak regényhelyszínek is, amiket érdemes lenne látni. Ilyenekre gondolok. De az ilyen élményalapú oktatásra már Kőhalmi Ferenc is dolgozott ki koncepciót. Egyszer, a 2010-es években találkoztam vele egy társaságban, mutatott erről egy vastag paksamétát. Szóval talán nem annyira eretnek gondolat.

Amit nem lehet elmesélni

Több kritika az eddigi legszemélyesebb kötetének nevezte A madarak tudását. Mit gondol arról, amikor az olvasó az egyes szám első személy miatt erősen önéletrajzi szövegként kezdi olvasni ezeket a verseket?

Ez a személyesség is elég bonyulult dolog. A versek nagy része elképzelt helyzeteket, meglátásokat, félelmeket, fóbiákat, satöbbiket ír le. A kötet közepébe beleszövődő ciklus ugyan közelebb áll a valósághoz, de azt is átszínezi a képzelet. Az eredeti elképzelésem szerint a kettő nagyon áttételesen értelmezi egymást. A valóságban is így működik az emlékezés. Ha hosszú idő távlatából gondolunk vissza valamire – de talán nem is kell olyan hosszú idő –, a képzelet, a félelmek vagy az álomszerű elemek óhatatlanul megjelennek, és jelentéses viszonyba kerülnek szinte mindennel, tényekkel, emlékekkel, kitalált dolgokkal. És ehhez jön, hogy maga a költői én se úgy személyes, ahogy egy rendőrségi vallomás.

A kötet közepén olvasható címtelen négysorosok egészen más hangon szólalnak meg. Kiszolgáltatottságról, határátlépésekről, akár bántalmazásként is olvasható helyzetekről beszélnek. Ezeket konkrét történetek indították el, vagy inkább azt kereste, hogyan lehet nyelvet találni az ilyen tapasztalatokhoz?

Igen, volt egy ilyen történet, amely a gyerekkorom óta betokosodva élt bennem, egy konszenzusosnak látszó, de mégis abúzusnak minősíthető homoerotikus epizód. Amikor születgettek a négysoros versek, arra gondoltam, hogy talán ebben a formában ezt is meg lehetne írni. Nem úgy, hogy történetként mesélem el, inkább csak töredékes emlékképekkel, mai reflexiókkal teszem megfoghatóvá. Amúgy nem is igen emlékszem többre ezeknél a töredékeknél.

Amikor egy ennyire személyes tapasztalatból vers lesz, honnan tudja, meddig lehet közel menni hozzá úgy, hogy közben ne egyszerű önéletrajzi vallomás szülessen?

Nem tudom, az egyszerű önéletrajzi vallomás is lehet jó vers, de ebben az esetben a többi négysoros vers nagyban befolyásolta a formát és vele együtt a közelséget is: hogy akkor itt a töredékes felidézésre nyílhat mód, vagyis nem hoz létre a narráció egy jobban körüljárható, számonkérhető beszélőt, de mégis megvan a személyesség mögöttese abban a bizonytalan értelemben, amiről korábban már szó volt.

Miért maradtak el a címek?

Mert ez néma történet. Olyan történet, amelyet igazából nem lehet elmesélni.

Mégis megtette.

Jó, persze el lehetne mesélni, lehetne nagyobb feneket keríteni a dolognak, de ami igazából megtörtént, az bizonyos szempontból annyira éteri volt, annyira néma, szinte pantomimszerű, annyira futólagos, hogy úgy gondoltam, ennél több nem kell ahhoz, hogy túllegyek rajta, és az olvasó is értse, miről van szó. Hogy aztán belássa, tágabb értelmezésben nem magáról erről az epizódról van szó. Meg talán egy kicsit hagyni is kell a dolgokat úgy, ahogy vannak. Emlékezni, fényképezni, rajzolni is óvatosan kell. Igyekeztem békén hagyni azt a másik embert is, aki szerepel a dologban.

Miért most érezte úgy, hogy ezt meg kell írnia?

A kötet négysorosai – megint azt kell mondanom: bizonyos szempontból – időn kívüli dolgokat próbálnak hol viszonylag könnyedén, helyenként már-már viccesen, hol komolyabban, az élet természetes abszurditását és tragikumát felidézve megfogalmazni, ahol az időn kívüliség persze harc az öregséggel meg az elmúlással meg a kapcsolódó bajokkal. És hát „ez” is egy ilyen időn kívüli dolog volt, ma meg már pláne az, ezért jól a többi közé lehetett fűzni.

Számomra az egyik legerősebb tapasztalat a kötetben, hogy gyerekként sokszor még azt sem tudjuk, mi történik velünk. A költészet segíthet utólag nevet adni ezeknek az élményeknek?

Felnőttként is gyakran történik velünk olyasmi, amit csak később értünk meg – vagy még akkor sem. Költészeti szempontból éppen ezek az érdekes helyzetek. Megpróbálni megfogalmazni valamit, aminek nincs egyértelmű jelentése. Nem végleges választ keresni, hanem együtt élni ezzel a bizonytalansággal. Sok finom megfogalmazási lehetőség adódik egy ilyen helyzetből.

Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a gyerekkor elsősorban esendőségként és kudarcélményként él önben. A madarak tudásában viszont mintha már nem az események kerülnének a központba, hanem az emlékezés működése válik fontossá.

Na igen, a gyerekkor tele van félelmekkel, kisebbrendűségi érzésekkel, kudarcokkal, hogy bizonyos dolgokat nem tudunk megcsinálni. Ebben a kötetben ilyen érzéseket és helyzeteket fogalmazok át egy józanabb tudattal, amely a józanság miatt tisztában van vele, hogy minden megtörténhet, minden lehetséges, úgyhogy nem kell kordában tartani a képzeletet. A működés pedig olyan, hogy felvillannak különböző emlékek, képek, ötletek, asszociációk, nem biztos, hogy belepasszolnak egy összefüggő történetbe vagy gondolati ívbe, de talán érdekesek, és talán együtt kiadnak valami képet arról, hogy milyen a világ és milyen ebben a világban az ember.

(Borítókép: Szijj Ferenc 2026. augusztus 6-án. Fotó: Kertész Renáta / Index)