Megszólalt Magyarország egyik legismertebb pilótája a kalocsai géprablásról: pontosan elmagyarázta, hogyan történhetett meg a példátlan eset – azonnali változásokra van szükség

A kalocsai eset után sokan rögtön azt kérdezik: akkor most bárki ellophat egy repülőgépet, és lehet belőle egy újabb szeptember 11.? Nem! A repülőgép-lopás ritka esemény, és a polgári repülés védelme nem egyetlen zárból vagy kerítésből áll. Több, egymásra épülő védelmi réteg működik: a repülőtér fizikai védelme, a repülőgéphez való hozzáférés korlátozása, a légiforgalmi és katonai felderítés, majd szükség esetén az állami beavatkozás – kezdte Facebook-bejegyzését az egyik legismertebb magyar pilóta, Szüle Zsolt.

repülőgép, Kalocsa, Cesna, pilóta — Szüle Zsolt pilóta a kalocsai géprablásról/Fotó: Tolna vármegyei rendőrség

A pilóta elmagyarázta, mi nem működhetett

Kalocsán az egyik első védelmi réteg nyilvánvalóan nem működött megfelelően. Egy illetéktelen ember hozzáfért egy repülőgéphez, el tudta indítani, és fel tudott vele szállni. Ezt nem kell dramatizálni, de bagatellizálni sem szerintem. A későbbi védelmi rétegek működtek: a gépet észlelték, a rendszer reagált, katonai készültségi gépek is emelkedtek, a rendőrség intézkedett, az elkövetőt elfogták. Ez jó hír. A rossz hír az, hogy az első vonalon volt egy rés! És most ezt a rést kell megtalálni – írja.

A rendőrség és a légügyi hatóság ezért ellenőrzéseket kezdeményezett, amelyek más repülőtereket is érinthetnek. Erre már hallani a pilótatársadalomban:

„Na, most majd kijönnek ellenőrizni.”
„Már megint minket vegzálnak.”
„Eddig sem volt ebből baj.”

Pontosan ez a hozzáállás a probléma. A repülésben ezt normalizációnak hívjuk. Valamit éveken keresztül rosszul vagy lazán csinálunk, nem történik semmi, ezért egy idő után azt hisszük, hogy az úgy jó.

Nyitva marad a gép. A kulcs ott van. A reptérre könnyű bejutni. Nincs érdemi kontroll.

„Úgysem jön be senki.”
„Úgysem viszi el senki.”
„Eddig sem történt semmi.”

Aztán egyszer megtörténik .

A biztonságot nem az bizonyítja, hogy tegnap még szerencsénk volt. Nem kell minden vidéki repülőteret Feriheggyé alakítani, vagy nem kell fegyveres őr minden Cessna mellé. De az nem elfogadható biztonsági kultúra, hogy egy repülőgép a mező szélén, nyitott ajtóval, gyakorlatilag szabad hozzáféréssel áll, és ezt azzal intézzük el, hogy: „Itt úgysem történik semmi.”

És ugyanez igaz a teljesen hétköznapi repülésekre is

Amikor lemegyünk Jakabszállásra ebédelni, besétálunk az étterembe, a gép pedig kint marad. Amikor egy rendezvényen utasokat repültetünk, nagy a forgalom, jönnek-mennek az emberek, és két utasfelvétel között nyitva hagyjuk a repülőgép ajtaját. Amikor csak „öt percre” elsétálunk a géptől mondjuk pisilni.

Attól, hogy mi ott vagyunk valahol a közelben, a repülőgép még lehet felügyelet nélkül. Az autónkat sem hagyjuk nyitva az utcán, ha beugrunk valahova. Általában. A kérdés ilyenkor is ugyanaz:

Ki tud odamenni a géphez?
Ki tud beszállni?
És mi akadályozza meg abban, hogy olyat tegyen, amihez nincs joga?

A security nem akkor kezdődik, amikor este bezárjuk a hangár ajtaját. A security minden alkalommal elkezdődik, amikor hátat fordítunk a repülőgépnek.

A repülőtéri rend és szabályok

És van itt még valami, amiről pilótaként meglepően keveset beszélünk.

Amikor leszállunk egy repülőtérre, az ott alkalmazandó repülőtér-rend és helyi szabályok ránk is vonatkoznak. Ha abban az szerepel, hogy a felügyelet nélkül hagyott repülőgépet be kell zárni, vagy más módon biztosítani kell az illetéktelen hozzáférés ellen, akkor attól a pillanattól kezdve ez már nem jó tanács.

Sajnos az egy betartandó szabály. Amikor mi elhagyjuk a gépet, már nekünk is fel kell tennünk a kérdést: megtettünk-e mindent azért, hogy a repülőgép biztonságban maradjon? Betartottuk-e az adott repülőtér szabályait? Megfeleltünk-e az alkalmazandó nemzeti és uniós repülésvédelmi követelményeknek?

Mert az, hogy egy szabályt nem ismerünk, önmagában nem jelenti azt, hogy nem kell betartanunk. Ez viszont rögtön felvet egy másik, sokkal érdekesebb kérdést: Miért nem ismerjük? Az oktatás hiányossága miatt?

Azért, mert a repülésvédelem a PPL (Privat pilota) -képzésben ugyan szerepel, de nem kap elegendő gyakorlati hangsúlyt, vagy az információátadás nem megfelelő? Esetleg a hatósági kommunikáció kevés? Netán a repülőtér nem teszi kellően hozzáférhetővé és érthetővé a saját szabályait? Vagy csak egyszerűen mi, pilóták nem készülünk fel kellő alapossággal abból, hogy milyen repülőtérre érkezünk? Valószínűleg ezekből több is szerepet játszik.

De ezt éppen egy ilyen esemény után kellene végiggondolni. Nem egymásra mutogatva, hanem azért, hogy a rendszer jobb legyen.

A repülőtérnek tudnia kell azt:

ki juthat és hogyan juthat be,
ki férhet hozzá a gépekhez,
mi történik üzemidőn kívül,
ki figyel fel egy rendellenes helyzetre, és egy ilyen helyzetben ki mit tesz akkor.

A repülőgép-tulajdonosnak és a pilótának pedig egyetlen egyszerű kérdést kell feltennie magának:

Ha otthagyom a gépemet, valóban megtettem mindent azért, hogy csak az férjen hozzá, akinek ehhez joga van?

Ha erre a válasz nem egyértelmű igen, akkor van mit javítani.

A másik kellemetlen kérdés a képzés. De legyünk őszinték: hány magánpilóta kapott valódi, használható security-képzést? Hányan beszéltek az oktatójukkal például arról, hogyan kell egy gépet biztonságosan hátrahagyni? Mi számít jogosulatlan hozzáférésnek? Mit kell tenni gyanús helyzetben? Hogyan épül fel egy kisrepülőtér repülésvédelme?

Őszintén, beleértve magamat hány pilóta nézi meg egyáltalán indulás előtt, hogy a célrepülőtér helyi szabályai mit írna elő, amellett, hogy pilotaként zárni kell a gépet? Ez az incidens most megmutatta, hogy ezen a területen van dolgunk.

Ezért nem az ellenőrzéstől kell tartani, hanem azon kellene gondolkodni: miért volt szükség arra, hogy most megnézzék? Mert a jó biztonsági kultúra nem akkor kezdődik, amikor valaki lebukik, hanem jóval előtte. És a legrosszabb mondat, amit most mondhatunk: „Eddig is így csináltuk.” … mert Kalocsa után már pontosan tudjuk: ez nem érv – írja végezetül Szüle Zsolt.