Az elmúlt héten a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal elnökének a kinevezése kavart heves vitákat, miközben letelt az első száz nap az új kabinet hivatalba lépése óta. Úgy vélem, hogy érdemes ebben az összefüggésben elhelyezni Magyar Péter kormányának ezt a fontos döntését. Ez a bő három hónap türelmi idő egyébként abból a tapasztalatból fakad, hogy kell ennyi betanulási lehetőséget adni minden újonc politikai vezetésnek ahhoz, hogy a rutintalanságból fakadó baklövéseket kezelni tudja és nagyobb biztonsággal igazodjon el a folyó ügyek között. Nos, bizonyos tendenciák már kibontakoznak az áprilisban megválasztott kormányzat tevékenysége kapcsán, ezért ezekre érdemes lesz odafigyelni.

A politikai megalázás mindig revánshoz vezet

Nézzük tehát az NVVH ügyét, hiszen az egész történet szorosan kapcsolódik a Tisza Párt választási győzelméhez. Magyar Péter a kampányában hangsúlyosan beszélt az „elszámoltatás” kérdéséről, ami 1990, tehát a rendszerváltás óta visszatérő elem a hazai közéletben. Az első szabadon választott kormányt – Antall József kabinetjét – sokan bírálták azért, mert a véleményük szerint nem tett meg mindent a kommunizmus kiszolgálóival szembeni radikális leszámolás érdekében.

Később, már a XXI. században Keller László szocialista képviselő kapott először 2002 után kormánymegbízatást az elszámoltatás ügyében, amely a Fidesz–Kisgazda–KDNP-koalíció gazdasági tevékenységével szemben felmerülő gyanúk kivizsgálását szolgálta. A felfokozott várakozásokhoz képest kevés eredményt ért el, ahogy Papcsák Ferenc és Budai Gyula is ugyanígy járt évekkel később. Őket már 2010 után a Fidesz–KDNP bízta meg azzal, hogy a szocialista-liberális koalíció állítólagos gazdasági ügyeit derítsék ki. Pár napja Unger Annát jelölte ki a friss győztes hasonló feladatra, de most egy önálló, erre a célra létrehozott szervezet élén.

Miért áll elő immár rendszeresen az a helyzet, hogy az aktuális győztesek az előző kormányzati ciklusok elszámoltatásának szándékával kezdik működésüket?

Nos, a válaszadáshoz meg kell állnunk egy pillanatra. Először is fontos leszögezni, hogy egy jól működő társadalomnak fontos jellemzője, hogy a törvényes rendet betartja, az azt megszegőket felelősségre vonja. Nem huny szemet sem gazdasági, sem egyéb jellegű bűncselekmények felett, és nem rendelkeznek felmentéssel a jogszabályok alól sem a politikai, sem a gazdasági, sem a közéleti elit tagjai. Tehát természetes elvárás a törvények tisztelete, de nem természetes az a feltételezés, hogy az állam és a kormányok nem tudják ezt megoldani.

Közép-Európában – így Magyarországon is – a tragikus történelmi múlt, az előző század második felének pártállami, kommunista diktatúrája pedig különösen arra tanította az embereket, hogy a hatalommal vigyázni kell, az életünk és vagyonbiztonságunk bármikor veszélybe kerülhet. Az életben maradás fontosabb parancs, mint a törvények tisztelete. Aki betartotta a szabályokat, az elveszett, aki semmibe vette őket, az túlélte. Ennek a történelmi múltnak persze látjuk a jó oldalát is, hiszen az innen jövők erénye az, hogy nem a sémákban, az előre megadott klisékben gondolkoznak, hanem gyakran szokatlan, a szabályokon túlmutató, de éppen ezért sikeres utat választanak egy probléma megoldására.

A rendszerváltás óta minden szovjet megszállásból kiszabadult ország, így hazánk is sokat változott ezen a téren. Nálunk is, bár hullámzóan, de egyre erősebben jelenik meg az egyéni túlélés helyett a biztonságot és kiszámíthatóságot adó, közösen alkotott normák fontossága. Ezt hívjuk jogállamnak és alkotmányosságnak. E két szó tehát nem távoli filozófiai fogalmakat takar, hanem a hétköznapok sikerességének a záloga. Arra tanítanak, hogy senki nem letéteményese az igazság felismerésének, a helyes út kijelölésének. Minden vezető tévedhet és a nép is hozhat rossz döntést. Boldogulásunkat akkor tudjuk leginkább megtalálni, ha a politikai rendszerünk a szélsőséges, például a kétharmados parlamenti többséget biztosító kilengések helyett az egyensúlyra törekszik. A kisebbségi véleményt is figyelembe vevő módon, a jogállami normákat tiszteletben tartó közösen alkotott szabályainkat betartjuk, azon túl pedig a lehető legszélesebb szabadságot biztosítjuk mindenki számára.

Ezért is nagy hiba, hogy a Tisza-kormány első száz napjára rányomja a bélyegét a jogállami normák megsértése, az alkotmányosság zárójelbe tétele, a tiszteleten alapuló közéleti viselkedési szabályok és stílus negligálása. Ez történt például Sulyok Tamás köztársasági elnök személyre szabott jogalkotással történő eltávolításánál, az Orbán Viktorra kitalált, visszaható hatályú, a miniszterelnöki ciklust törvényellenesen korlátozó rendelkezéssel, és az ellenzéket sújtó képviselői mandátumszabályozással, amely jogellenesen limitálja annak hosszát.

„A múltat végképp eltörölni” rendkívül kártékony, bár történelmi hagyományokkal rendelkező felfogásáról már többször írtam. Mindig megemlítettem, hogy egy stabil és erős társadalom arra törekszik, hogy folyamatosan építsen a tradícióira és változtasson mindig ott, ahol a jó működés érdekében szükséges. Destruktív hatású az, ha egy kormány azzal érkezik a hivatalába, hogy amit elődeim véghezvittek, az mind rossz, amit mi fogunk csinálni, az pedig mind jó. Önmagában bajnak számít, ha fekete-fehér erkölcsi dimenziókat aggat magára egy kabinet. Ezt láttuk kiteljesedni 2010-ben a Fidesznél – „fülkeforradalom”, a Nemzeti Együttműködés Rendszere – és ezt tapasztaljuk most a Tisza kormányzásának első hónapjaiban is – „rendszerváltás”.

A Fidesz erkölcsileg igyekezett megsemmisíteni az ellenzéket – nemzetellenesek, idegen ügynökök, hazaárulók, a nemzeti vagyont kiárusítók stb. – a Tisza pedig szintén erkölcsi dimenzióban kívánja tönkretenni a politikai ellenfeleket – maffiatagok, hazaárulók, a moszkvai érdekek kiszolgálói, tolvajok stb. Ha morálisan saját magamat magasabb rendűnek tekintem, mint a riválisomat, akkor természetesen állandóan arra hivatkozom, hogy nem szabad neki semmit sem elhinni. „Még ő beszél, aki egy hazaáruló, tolvaj, gazember, börtönbe vele!”

Az NVVH nem állhat a jogállam felett

A demokratikus választási sikert forradalmi, rendszerváltásos dimenzióba helyezni azért nem célravezető, mert egyrészt nem igaz, másrészt pedig borzasztóan felkorbácsolja a várakozásokat. Azt is meg kell említenem – amiről már egy korábbi írásomban szóltam –, hogy az európai forradalmi hagyománynak lényegében két különböző, és homlokegyenest ellenkező gyökere létezik. Mindkettő a francia forradalomra vezethető vissza, amelyben 1789 az emberi jogokat, 1793 pedig a jogi normákat semmibe vevő, a népakaratra hivatkozó terrort jelenti. A marxizmus, leninizmus és sztálinizmus 1793-at választotta, így 1871, a párizsi kommün óta a kontinens baloldali politikai irányzatait ez a felfogás dominálta a létező szocializmus bukásáig. Ennek a tradíciónak szerves része a jogok másodlagosnak tekintése az állítólagos népakarat nevében, az elszámoltatás, a múlt rendszer eltörlése, a politika erkölcsi dimenzióinak hamis túlhangsúlyozása.

A magyar 1848-ra, 1956-ra, és az egész közép-európai rendszerváltás a másik hagyományra, az 1789-hez kapcsolódó jogkiterjesztésre épül. Itt az alkotmányosság, az emberi jogok tisztelete és a politika feletti jogi kontroll a meghatározó, amely nem a múlt megtagadására, nem az emberek és a társadalom alapvető, felülről történő átformálására, hanem a lassabb, ellentmondásosabb szerves fejlődésre épül. Ezért is nézem aggodalommal az NVVH létrehozását.

Ahogy már korábbi írásomban utaltam rá, nem látom indokoltnak azt, hogy megkettőzzék a bűnüldözés és igazságszolgáltatás intézményrendszerét Magyarországon. Létezik rendőrségünk, ügyészségünk és bíróságunk, miért kellene egy új szervezetet létrehozni olyan jogkörökkel, amelyekkel már mások rendelkeznek? Miért nincs bírói kontroll az új szervezet jó néhány döntése felett?

A társadalmat irritáló, gyanús esetek kivizsgálására én a létező szervezeti rendszeren belül hoztam volna létre egy olyan közös csoportot, amely rendőrök és ügyészek részvételével, szoros bírói felügyelettel az ismert jogállami garanciákkal jár el.

Magyar Péterék más utat választottak, és az újonnan létrehozott szervezet élére Unger Annát jelölték. A személyi döntés eredményeként jelentős indulatok szabadultak el a támogatóik körében, amelyek célkeresztjében a frissen megválasztott vezetőnő és a miniszterelnök állt leginkább. Rendkívül tanulságos, hogy lényegében két ok miatt támadják intenzíven Ungert. Egyrészt azért, mert azt mondta a meghallgatásán, hogy hat évbe is beletelhet, amíg jogerős ítéletek születhetnek a feltételezett visszaélések ügyében. Másrészt pedig ő működött közre opponensként Orbán Balázsnál, amikor volt politikai igazgató a doktoriját szerezte az ELTE-n, tehát részrehajló a Fidesz irányába.

Az első kérdéskörben teljesen igazat adok Unger Annának. A meghallgatása után ezt írtam egy bejegyzésben:

Helyes, hogy hűteni próbálta azokat az elvárásokat, amelyeket felelőtlenül korbácsoltak fel a kampányban Magyar Péterék. A felelősségre vonási és elszámoltatási ügyekben is elengedhetetlen ragaszkodni ahhoz a több évszázados büntetőjogi alapelvhez, miszerint inkább fusson száz bűnös, mintsem egyetlen ártatlant is elítéljenek. A közbeszédben gyakran repkednek a száz- és ezermilliárdos becslések, ám a hangulatkeltés és a sejtetés nem helyettesítheti a bizonyítékokat. A jogi eljárásokban kizárólag a makacs tények bírnak relevanciával, kivéve akkor, ha vissza szeretnénk térni a statáriális eljárásokhoz és a rosszemlékű népbíróságokhoz. Mivel a büntetőjogi szankciók emberi sorsokat pecsételnek meg, az igazságszolgáltatás nem engedhet a felfokozott társadalmi indulatoknak. Az intézményeknek a jogállami garanciák és a szigorú bizonyítási követelmények betartásával kell eljárniuk.

A másik esetet is az abszurditás kérdéskörébe tartozónak látom, hiszen mi mást várhatnánk el egy tisztességesen működő egyetemtől, mint azt, hogy a teljesítményt tekinti mércének, nem pedig a politikai hovatartozást.

Kormányozni nehezebb, mint indulatokat kelteni

A Tisza-kormány másodszor kerül látványosan konfliktusba a saját radikális támogatóival. Először a köztársasági elnök jelölése ügyében szabadultak el az indulatok, most pedig Unger Anna megválasztásánál. Számomra az igazi probléma a hivatal létrehozása, ehhez képest másodlagos kérdés a vezető személye. A korrupciógyanús ügyeket ki kell vizsgálni, a bűnösöket meg kell büntetni, de szigorúan a jogállami keretek között, nem a politikai leszámolás igényével, hanem a létező bűnüldöző és igazságszolgáltatási intézményrendszeren belül.

Ezeket a konfliktusokat nem dimenzionálnám túl, de mindkettő rávilágít arra a problémára, hogy milyen nehéz az átgondolatlanul felajzott szavazótábornak megfelelni, ha szeretnénk elmozdulni a kormányzás által megkívánt józanság és a politikai közép irányába. Tanulságos az is, hogy mindezek közben a hazai kulturális világban az utóbbi időben a közéletben általánossá vált indulatos, sértő és megalázó stílusban javasolják a magyar színházi élet jelentős alakjainak, hogy hallgassanak el örökre, üzenik meg, hogy kinek kell börtönbe menni, illetve a már elhunyt, kiemelkedő zongorista-karmester megítélése körül robban ki bizarr vita. Természetesen nincsenek tabuk és egy demokráciában minden vita tárgyává tehető, de nem mindegy, hogy hogyan. Ha a „múltat végképp eltörölni” vagy a „hallgassanak örökre”, illetve a „megmondom, hogy kinek kell börtönbe menni” felfogásban folytatjuk ezeket le, az csak romboló hatású lehet. Építkezni ugyanis az egymás iránti tiszteletből lehet.

Sikeressé válni, közben mérsékelni a társadalmi frusztrációt akkor tudjuk, ha tiszteljük az ellenfeleinket is. Ha nem elpusztítani, kiiktatni akarjuk őket, hanem előrevivő vitát kívánunk velük folytatni, és ki merjük azt is mondani, hogy igazuk van, amikor valóban így gondoljuk. Akkor jutunk majd előre, ha nem az elszámoltatás lesz a fő választási ígéret, ha nem ideiglenesen szabadlábon lévő gazembernek tekintjük a vitapartnerünket, hanem olyan valakinek, aki szintén a hazáját kívánja szolgálni, csak számunkra vitatható módon. A rendszerváltáskor így indultunk, ideje lenne újra elővenni azt a receptet, ami sikeressé tette hazánkat.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) elnökének jelölt Unger Anna Róza politológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karának docense a megválasztásáról tartott titkos szavazás előtt az Országgyűlés rendkívüli ülésén 2026. augusztus 28-án. Fotó: Hegedüs Róbert / MTI)