Néhány nappal a Tisza-kormány megalakulása előtt az alábbi rövid értékeléssel kezdtük az euróbevezetés realitásáról szóló írásunkat. „A 2026-os kormányváltás az egyik legkarakteresebb változást az Európai Unióval való viszonyunkban hozhatja. Ez a szimbolikus gesztusokon túl két nagy súlyú történésben csúcsosodhat ki: az uniós források visszaszerzésében és egy euróbevezetési gazdaságpolitikai program megalkotásában. Hogy milyen erejű sztorik ezek, azt jól mutatja, hogy a még hivatalba sem lépett új kormány szereplői néhány egyszerű jelzéssel is jelentősen csökkenteni tudták az országkockázatot, az államkötvényhozamok 1 százalékponttal csökkentek. Komoly tanulságai vannak ennek a gazdaságpolitikára nézve, de ennek taglalása helyett kanyarodjunk rá a közös európai pénz bevezetésének néhány fontos aspektusára.”

Közel négy hónappal később eljött az ideje ezeknek a gazdaságpolitikai tanulságoknak a számbavételére.

Az első eredmények ismertek: az uniós forrásokról megszületett a megállapodás, és a kormány kitart az euróbevezetési elkötelezettsége mellett. A piac ennek köszönhetően továbbra is támogató: a tovább csökkenő hozamok mellett 5000 milliárd forint áramlott be azóta is a külföldi befektetőktől a forint-állampapírpiacra, emellett sikeres devizakötvény-kibocsátással is sikerült enyhíteni az állam kínzó finanszírozási igényét. Elnézve a nemzetközi befektetői hangulatot, a kihulló költségvetési csontvázakat, és a külföld elfogyó türelmét az előző kormánnyal szemben, nem túlzás azt állítani, hogy

kormányváltás nélkül jó eséllyel az IMF lélegeztetőgépén lennénk.

Ahelyett azonban, hogy a gazdaságpolitika megnyíló mozgásterén örvendeznénk, nézzünk kicsit előre! Az, hogy az ország finanszírozói a magyar euróbevezetésre tettek, egyelőre tényleg nem több egy olyan fogadásnál, amit bármikor felülvizsgálhatnak. Ennek első nagy mérföldköveit ismerjük: a kormány épp most mutatta be idei költségvetési terveit, és két hónap múlva előáll a középtávú programjával. Előbbiben már le lett tolva a piac torkán egy 7,5%-os GDP-arányos hiány, utóbbiról csak azt tudjuk, hogy 2030-ra valószínűleg 3%-os hiány fog szerepelni egy táblázatban.

Az odáig vezető útról keveset tudunk. Amit tudunk, azt viszont inkább figyelmeztető jelzésnek hívnánk, mintsem biztató kezdetnek. Rakjuk össze:

• Magyar Péter miniszterelnök júliusban úgy fogalmazott, hogy „jövőre már jóval hat százalék alatt kell lenni a költségvetés hiányának”.
• Ez a szám finoman szólva sem ambiciózus: minimum 5,5-6% közé zéró kormányzati intézkedéssel is lesüllyed a deficit (bár a süllyedés szót ilyen számra nem szívesen használjuk). Ennyit jelent ugyanis a választás előtti pénzszórás megszűnése.
• A kormány egyetlen Fidesz-ígéretet sem vont vissza. Úgy is mondhatnánk, hogy egyelőre a Tisza a Fidesz programját hajtja végre, annak minden determinációjával. De valójában pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy nem az előző kormánypárt programját, hanem azon választási intézkedéseit hajtja végre, amelyeket elődje pénz híján már csak megígérni tudott, és a következő években válnak egyre súlyosabb teherré. (14. havi nyugdíj, anyák szja-mentessége, kamattámogatások stb.)
• Eközben a Tisza az állam rozoga pénzügyi helyzete ellenére saját választási fogadalmaiból is próbál néhányat teljesíteni. Ezek egyelőre csak néhány tized százalékponttal emelik a hiányt, de a változás iránya biztosan nem jó.
• Mindezt olyan kivételes helyzetben, amikor még a választási ciklus elején vagyunk, a kormány társadalmi támogatottsága pedig történelmileg is kimagasló. 2029-30 viszont újra választási időszak lesz, tehát a történelmi ismereteink és a politikai gazdaságtan minden szempontja alapján orrnehéz, az időszak elejére koncentráló költségvetési egyensúlyjavításra lenne szükség.
• Ehhez még tegyük hozzá, hogy a Tisza olyan óriási feladatokat fogalmazott meg saját maga számára, mint például a GDP 3%-ára tehető egészségügyi kiadásnövelés.

A cikkünk elején idézett írás végkövetkeztetése az volt, hogy az euróbevezetési projekt sikere nem csak azért lenne gazdaságtörténeti jelentőségű, mert a vége a forint leváltása, hanem azért is, mert ennyire feszes, konzisztens, elkötelezett gazdaságpolitika ilyen hosszú ideig sosem volt Magyarországon.

A fentiek azonban felvillantják annak az esélyét, hogy a nagy eurókonvergenciából nem lesz több, mint a szocialista kormányzatok idején látott, „mindig öt évre vagyunk az eurótól” típusú sodródás.

Ez ügyben nagyon korai lenne ítéletet hirdetni. A jól látható kockázatokról, a kormányzati elkötelezettség erejéről az ősszel már több sejtésünk lehet. Az idei 7,5%-os deficittervek láttán mindenesetre a Citi már meglehetősen szkeptikusan fogalmazott: szerintük a 2030-as évek közepéig nem reális a maastrichti célok elérése – ebből viszont csak egy 2040 felé közelítő euróbevezetés adódna. Mi a többi csatlakozó ország példájából kiindulva ennél optimistábbak voltunk, de ehhez néhány hónapon belül nagyot kellene gurítani.

Annyi baj legyen?

A 2020-as években olyan sodródást, mint amilyet a 2000-es években láttunk, Magyarország nem engedhet meg magának. Anélkül, hogy nagyon elmélyednénk a történelmi összehasonlítgatásokban, csak felsorolás szintjén jelezzük, mennyire más a helyzet:

• A változó világrendben felerősödő geopolitikai feszültségek miatt a globális kockázatiprémium-sokkok, a kockázatkerülő befektetői magatartás esélye jelentősen nagyobb.
• A fejlett államok egekbe emelkedő adóssága, illetve fegyelmezetlen költségvetési politikája egyre látványosabb kötvénypiaci feszültségforrás. Ilyen körülmények között a feltörekvő piacokon is könnyebben kialakulhatnak „finanszírozási lyukak”.
• A magyar államadósság ma lényegesen magasabb. Az ezredforduló után 52%-os adósságrátánál indult a kamu konvergencia-sztori, most ez közelíti a 80%-ot.
• Ennek megfelelően a finanszírozási helyzet is feszesebb. A lakosság mérlege tele van állampapírral, a devizaarányunk már nem nevezhető alacsonynak, ezért az intézményi forintpiac egyensúlya fontos. A bankok ugyan szorgos állampapírvásárlók, de azért a külföldi forintkötvénytulajdonosok hirtelen kiszeretése az országból jól látható turbulenciákat indíthat meg a hozamokban és a forintárfolyamban.

Félreértés ne essék: amíg kitart a bizalom az euró-sztoriban, még a nemzetközi környezet változékonysága mellett is könnyedén el lehet menedzselni a magyar adósságfinanszírozást.

És a fordítottja is többé-kevésbé igaz: támogató külső környezetben az 5-6 százalékos költségvetési hiányhoz is lehet elviselhető áron találni néhány ezer milliárd forintnyi extra pénzt. Ám ahhoz már nagy önbizalom kell, hogy ennek a helyzetnek a tartósságában higgyünk. Ha hirtelen 5 ezer milliárd forintnyi külföldi kötvénybefektetés kezdi el rosszul érezni magát Magyarországon, abból látványos mozgások jöhetnek. Mindebből egy kényelmetlen következtetés adódik:

Az euróvonatból nincs kiszállás.

Aki ebben kételkedik, az nézze meg, hogy mi történt Magyarországon négy évvel az uniós csatlakozásunk után, a pénzügyi válságban. Ma a befektetők nagy része nem is gondolja, hogy bárki le akarna szállni a vonatról. De októberben már jönnek a számok és az intézkedések. Ha 2027-re még bőven 5% feletti hiánytervvel futunk neki, az nem csak az érdemi intézkedések hiányát, hanem az elköteleződés megkérdőjelezését is jelentheti. Azt a matekot ugyanis, ami a következő választásokra fordulva, 2029-2030-ra is jelentős hiánylefaragással, érdemi (és néha elkerülhetetlenül népszerűtlen) intézkedésekkel számol, nehezen fogja bevenni egy jobb memóriájú befektető gyomra.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images