Tudni lehet-e manapság, hogy mi történik a Hormuzi-szorosban? A nemzetközi sajtó egyre kevesebb lelkesedéssel foglalkozik a témával, éppen azért, mert egyetlen konkrétumot se lehet leírni róla. A szoros iráni ellenőrzés alatt áll, vagy amerikaiak figyelik a hajókat, fizetni kell-e vagy sem, rakéták repkednek vagy sem, átjutnak-e a hajók vagy sem, ezek mind teljesen esetlegesek. Aki a helyszínen van, az sem tudja, mi történik, ő is ugyanazokból az anyagokból dolgozik. Az a hajó, amely ott úszik lassan, az talán a valóság, de ez nem ilyen egyszerű. A szemünk becsaphat, a hivatalos nyilatkozatokat pedig ma már nem érdekli a valóság.

Ez a fajta politizálás nem Donald Trump találmánya, de ő egyértelműen profi benne. Nincs fölötte senki, aki korlátozná, tehát azt mond, amit akar, és mások majd reagálnak. Ami azt illeti, működik a módszer, felsorolni is nehéz azokat az országokat, amelyeket az Egyesült Államok el akar foglalni, de aztán mégsem. De ezek az államok elméletileg veszélyben vannak, jönnek a Blackhawkok és zúdul a rakétazápor, gondolja a Hollywoodon szocializálódott átlagember. De a valóság mindig árnyaltabb.

Ez a politikai technika pedig terjed. A mostani világban egyes politikusok letértek arról az útról, amikor irányítanak, vezetik a nemzetet egy bizonyos irányban, célokat akarnak elérni. A modern doktrína követői már csak eljátsszák a politikust, a vezetőt, az irányítót. Valójában kiléptek a régi rendszerből, nem tudják, mivel jár egy-egy döntés, azt az adminisztráció elintézi. A lényeg a show. A színes videók a közösségi oldalakon. A rengeteg elérés, a lájkok, a megosztások. Ha valaki tényező tud lenni a közösségi médiában, akkor az a hit alakul ki benne, hogy az üzenetet átadta, népszerű, következésképp jól végzi a dolgát. A valóságban azonban csak egy sajátos narratívát dobott oda az ezerfejű szörnyeteg elé, amelynek egy része ujjong, mert ujjongani szokott ilyen helyzetben, a másik utálkozik, mert ő meg ahhoz szokott hozzá, de mivel egyik se avatott szakértője az adott kérdésnek, ezek csak impulzusok, mikroérzelmek.

Az olló pedig tágra nyílik a vezetőt eljátszó színész és a valódi munkát végző stáb között. A szakértőknek maguknak is döntéseket kell hozniuk, hogy az ország ne álljon le, a showman pedig az eredményeket a nép elé tárja, embereivel sajtóra alkalmas állapotba gyúrja, így ő döntéshozóból visszaminősíti magát influenszerré. Persze különleges influenszer ő, hiszen választott képviselő, hivatalosan alkalmasint miniszterelnök, de teljesen mással foglalkozik, mint elődei. Ezt fiatalosnak és unortodoxnak nevezi, de egyszerűen a munkát akarja másra tolni, ő nem alkalmas az irányításra. Mivel influenszer, tehát hatással van az emberekre, a stílusát is sokan átveszik, lám, az ország első embere így beszél, miért ne beszélhetne akkor mindenki így? A jellegzetes szófordulatok, gúnyolódós stílus, a személyeskedő pimaszkodás teret nyer. Először a közösségi médiában, ahol arctalanul-névtelenül mindenki lehet alpári, az is, aki a való életben tisztelettudó. Majd az utcai beszélgetésekben is előjön a polgárjogot nyert gúnyolódás, s hirtelen azt vesszük észre, hogy édes hazánk utcáin mindenki Magyar Pétert játszik. Pontosabban azt az influenszert utánozzák, akit a miniszterelnök ad elő. Mert ne feledjük, Magyar Péter vagy Donald Trump se feltétlenül ilyen a mindennapi életben, ők csak játszanak, mert ez tűnik jelenleg a leghatékonyabbnak. Természetesen van egy hatalmas különbség a kettő között: utóbbi a világ leghatalmasabb katonai és gazdasági központjának első embere, előbbi viszont épp most árusítja ki a közép-európai térség egyik feltörekvő államának családi örökségét. Vagyis Trump tud mire építeni. Magyar Péter számára az építkezés az fotólehetőség.