Amikor a nemzetközi híradások beszámoltak a Himalájában történt természeti katasztrófáról, a legtöbb európai olvasó hajlamos volt azt gondolni, hogy ez egy tőlünk távoli, egzotikus földrajzi környezet sajátos csapása. A valóságban azonban a fizika és a geológia törvényei nem tisztelik a határokat. Az Alpok jégtakarója és sziklaszerkezete ugyanattól a láthatatlan problémától szenved, mint a világ legmagasabb hegységrendszere: a drasztikus és megállíthatatlan melegedéstől.

A katasztrófák hátterében a magashegyi örök fagy birodalmának gyorsuló ütemű felolvadása áll. A köztudatban a gleccserek és a sziklák szilárd, mozdulatlan struktúraként élnek, ám a valóságban a fagypont alatti hőmérsékleten konzerválódott jég működik egyfajta kozmikus ragasztóként, amely egyben tartja a függőleges sziklafalakat és a rajtuk egyensúlyozó jégnyelveket.

A kőzetek repedéseibe beszivárgó olvadékvíz egy csúszós folyadék lesz a szikla és a jég között, ami megteremti a feltételeket ahhoz, hogy hirtelen leszakadjon.

Hogy ez a forgatókönyv mennyire reális Európában, azt az elmúlt időszak eseményei már bebizonyították. Olaszországban a Marmolada-gleccser egy hatalmas darabjának leszakadása, vagy a svájci Blatten falu melletti Birch-gleccser részleges összeomlása mind ugyanarra vezethető vissza. Svájcban mintegy húszmillió tonnányi jég és sziklatörmelék zúdult le óránkénti kétszáz kilométeres sebességgel a völgy felé. Bár ott a méregdrága, folyamatosan működő radaros és műholdas megfigyelőrendszereknek köszönhetően a hatóságok időben evakuálni tudták a lakosságot, a fizikai pusztítás mértéke jól mutatta, hogy az Alpok falvai állandó veszélyben vannak.