Az edinburgh-i laboratóriumok akváriumaiban úszkáló zebradániók (Danio rerio vagy Brachydanio rerio) első ránézésre inkább tűnnek a Némó nyomában egyik el nem készült folytatásának mellékszereplőinek, mint egy súlyos neurológiai betegség elleni küzdelem főszereplőinek. A néhány centiméteres, áttetsző halak idegrendszere azonban rendelkezik egy olyan képességgel, amely az emberénél jóval fejlettebb: képes meglepően hatékonyan helyreállítani az idegrostokat körülvevő mielint.

A University of Edinburgh kutatói ezt a tulajdonságot használják fel annak megértésére, hogyan lehetne megállítani vagy akár visszafordítani a sclerosis multiplexben, vagyis  SM-ben kialakuló idegkárosodást. Az idén megjelent eredményeik arra utalnak, hogy a betegség kezelésében létezhet egy eddig alig kihasznált beavatkozási pont. 

Éppen akkor, amikor a tudomány közelebb kerülhet ehhez, a brit kutatók egy másik problémával szembesülnek: brexit után sokkal nehezebb Európa legjobb tudósait Edinburgh-ba csábítani, ráadásul az engedélyeztetési szabályok sem kedveznek a kilépés után.

Az egyik legalattomosabb betegség gyógyírjai

Az SM lényege leegyszerűsítve az, hogy az immunrendszer megtámadja az idegsejtek nyúlványait körülvevő mielinhüvelyt, ami egy zsíros réteg. Nagyjából úgy működik, mint az elektromos vezeték szigetelése: nélküle az idegi jelek továbbítása lelassul és bizonytalanná válik, később pedig maga az idegrost is maradandóan károsodhat. A modern SM-gyógyszerek sokat fejlődtek abban, hogy megelőzzék az immunrendszer „kamikaze” támadásait és lassítsák a betegséget. Arra azonban továbbra sincs jóváhagyott kezelés, amely megbízhatóan helyreállítaná a már sérült mielint. Világszerte mintegy 2,9 millió ember él  SM-sel; Skóciában pedig különösen gyakori a betegség. 

A skót kormány augusztusban közzétett adatai szerint 2026 májusában 18 048 SM-sel vagy klinikailag izolált szindrómával diagnosztizált ember szerepelt a háziorvosi nyilvántartásokban, Magyarországon mintegy 10 ezer beteget tartanak nyilván.

A David Lyons és Anna Williams által vezetett edinburgh-i kutatócsoport idén februárban a Science folyóiratban közölt kutatási eredményei azért fontosak, mert némileg átírják azt, ahogyan a mielin károsodásáról eddig gondolkodtak. A kutatók zebradániókon és egereken élőben figyelték meg, mi történik a mielinhüvellyel a demielinizáció legkorábbi szakaszában. A sérült mielin először gyakran megduzzad – ám kiderült, hogy ez nem feltétlenül egy visszafordíthatatlan folyamat kezdete. Egyes mielinhüvelyek képesek összehúzódni, átrendeződni és túlélni a sérülést. Ugyanezt a jelenséget emberi SM-szövetben is megfigyelték, különösen az aktív léziók környezetében. A kutatás azt is kimutatta, hogy a fokozott idegsejt-aktivitás súlyosbíthatja a károsodást, míg annak mérséklése zebradánióban és egérben csökkentette a mielin duzzadását.

Ez aprónak tűnő, de annál jelentősebb változást hozhat a gyógymód kutatásában, mert az SM regeneratív terápiáinak kutatása eddig nagyrészt abból indult ki, hogy az elveszett mielint újra kell építeni. Az edinburgh-i eredmények felvetnek egy korábbi beavatkozási lehetőséget: 

nem mindig kell megvárni, amíg a szigetelés teljesen eltűnik.

Ha sikerül megtalálni azokat a molekuláris mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a sérült mielin helyreálljon, gyógyszerekkel esetleg meg lehetne menteni a hüvelyt még a pusztulása előtt. Ez természetesen még nem gyógymód, mert a kutatók nem tudják, milyen hosszú ez a terápiás időablak, mennyire működik ugyanez élő betegekben, és hogy a helyreállt mielin hosszú távon ugyanolyan jól védi-e az idegrostot. De új célpontot kínál ott, ahol jelenleg kevés kezelési lehetőség van.

A zebradánió itt nem pusztán kényelmes laborállatok: embriói átlátszóak, gyorsan fejlődnek, a kutatók pedig fluoreszcens jelölésekkel valós időben figyelhetik az egyes sejtek és mielinhüvelyek viselkedését. Nagy számban tarthatók, ezért különösen alkalmasak gyógyszerek tömeges szűrésére is. Lyons laboratóriuma részben ezért használja őket: ugyanazt a folyamatot, amelyet egy emlős agyában nehéz lenne folyamatosan követni, a halban szinte végig lehet nézni. Az SM Society közel 2 millió fonttal finanszírozza az edinburgh-i központ új kutatási programját, amelyben több száz gyógyszert tesztelnek zebradániókon. A legígéretesebb szereket ezután egerekben vizsgálják tovább, mielőtt bármelyik eljuthatna emberi klinikai vizsgálatokig.

Mélyen hálóz be mindent a brexit-hiba

Ehhez azonban nemcsak halak és pénz kellenek, hanem emberek is: és ezen a ponton válik egy neurológiai kutatás a brexit újabb kórtünetévé. Lyons a Politicónak úgy fogalmazott: tíz éve, ha Németországban dolgozott egy kiváló fiatal tudós, aki Edinburgh-ban akart csatlakozni egy  SM-projekthez, ennek kevés adminisztratív akadálya volt. Ma ugyanez rendkívül nehéz és „rendkívül költséges”. Az EU-s szabad mozgás megszűnésével az európai kutatókra is a brit bevándorlási rendszer szabályai vonatkoznak.

Egy szokásos képzett kutatóknak, dolgozóknak szánt (Skilled Worker) vízum díja jelenleg 819 és 1865 font (350-795 ezer forint) között lehet, amihez a legtöbb esetben évente 1035 fontos egészségügyi hozzájárulás társul.

Egy jól fizetett bankárnak ez kellemetlenség, de egy harmincas éveiben járó posztdoktori kutatónak, aki családostul kellene országot váltani néhány évre, már kizáró szempont. A Royal Society 18 vezető tudományos országot összehasonlító 2025-ös elemzése szerint a brit bevándorlás kezdeti költsége bizonyos vízumkategóriákban kilencszerese volt a vizsgált országok átlagának – ha pedig az Egyesült Királyságot kivették az átlagból, akár 22-szerese. Egy négytagú család ötéves Skilled Worker vízuma egy PhD-szintű állásnál akár 24 711 fontba is kerülhetett. A brit tudomány egyik hagyományos versenyelőnye az volt, hogy a világ legjobb emberei természetes európai csomópontként tekintettek Oxfordra, Cambridge-re, Londonra vagy Edinburgh-ra. A kérdés nem az, hogy ezek az egyetemek hirtelen rosszabbak lettek-e. Hanem az, hogy ugyanaz a kutató München, Amszterdam vagy Koppenhága helyett miért vállalna több ezer fontnyi költséget és jóval több adminisztrációt.

A helyzet paradoxona, hogy az EU és Nagy-Britannia a kutatásfinanszírozás területén már nagyrészt kijavította a brexit okozta törést.

Az Egyesült Királyság 2024 elejétől ismét társult tagja a Horizon Europe kutatási programnak. A brit intézmények ugyanolyan finanszírozási feltételekkel pályázhatnak, mint más társult országok, és brit kutatók ismét vezethetnek nemzetközi konzorciumokat. A rendszerből való többéves kiszakadás hatása azonban jól látható a brit kormány saját adataiban. A brit részesedés az uniós kutatási finanszírozásból a 2016-os népszavazás környékétől csökkenni kezdett, majd a Horizon Europe első éveiben tovább esett. 2024-ben már erős visszapattanás következett: a brit részesedés a Horizon-finanszírozásból 5,8 százalékról 9,3 százalékra nőtt. A kormány jelentése ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a teljesítmény még mindig elmarad a Brexit előtti csúcsoktól.

Persze, ott vannak az uniós szabályok is

A kutatók mozgásának nehezebbé válása csak az egyik olyan súrlódás, amelyet a Brexit beépített a brit tudomány működésébe. Ha az edinburgh-i kísérletekből egyszer valóban gyógyszerjelölt születik, a következő törésvonal már a klinikai fejlesztésnél jelenik meg. Az EU-ban egy több országra kiterjedő klinikai vizsgálatot a közös Clinical Trials Information Systemen keresztül lehet engedélyeztetni, akár 30 EU- és EGT-országra kiterjedően. Nagy-Britannia ebből a rendszerből kimaradt: egy Edinburgh-ban és több uniós országban egyszerre futó vizsgálathoz külön brit és uniós szabályozási eljárásra van szükség.

Ugyanez érvényes a gyógyszerek piacra vitelére is, ami a zebradánióknak hála kikísérletezett kutatásokat is veszélyezteti.

Az Európai Gyógyszerügynökség központi eljárása az egész uniós piacot megnyithatja egy készítmény előtt, míg Nagy-Britanniában külön az MHRA engedélyére van szükség.

London mindezt nem pusztán veszteségként kezeli, a brit kormány a szabályozási önállóságot versenyelőnnyé próbálja alakítani: 2026 tavaszán új klinikai vizsgálati rendszer lépett életbe, amely egyes alacsonyabb kockázatú kutatásoknál egyszerűbb eljárást tesz lehetővé, az MHRA pedig más nagy gyógyszerhatóságok, köztük az EMA és az amerikai FDA döntéseire is támaszkodhat saját engedélyezése során. Nagy-Britannia így egy kisebb, de potenciálisan gyorsabb és rugalmasabb rendszerrel próbálja ellensúlyozni az előnyt, amit az EU mérete kínál. Egy gyógyszerfejlesztő számára a választás ezért nem egyszerűen több vagy kevesebb bürokráciáról szól: az egyik oldalon gyorsabb döntések és nagyobb szabályozási szabadság állhat, a másikon egyetlen infrastruktúrával elérhető, több százmilliós piac és jóval nagyobb betegpopuláció.

A zebradániók mindebből természetesen semmit sem érzékelnek: a mielinjük sérülés után ugyanúgy megduzzad, majd bizonyos esetekben helyreáll, függetlenül attól, hogy London és Brüsszel milyen szabályokat ír az emberek mozgására vagy a gyógyszerek engedélyezésére. Ha az edinburgh-i kutatóknak sikerül kideríteniük, hogyan lehet ezt a regenerációs képességet gyógyszeresen kihasználni az emberi idegrendszerben, az SM kezelésében valóban új lehetőség nyílhat.

A brexit költsége azonban éppen az ilyen hosszú, bizonytalan kutatási láncokban válik nehezen mérhetővé: először drágább odacsábítani a megfelelő kutatót, később külön rendszerekben kell megszervezni a klinikai vizsgálatokat, végül pedig két külön szabályozói kapun kell átvinni ugyanazt a gyógyszert. Nagy-Britannia arra fogad, hogy a kitárt kapuja gyorsabb lehet. Az EU arra, hogy az övé mögött nagyobb tér nyílik.

Egy áttörésre váró beteg számára azonban alighanem kevéssé vigasztaló, hogy a késedelem melyik intézményi modellből fakad.

Címlapkép forrása: (c) Copyright 2019, dpa (wwwdpa.de). Alle Rechte vorbehalten via Getty Images