„A legveszélyesebb vezető nem az, aki nem tud vezetni, hanem az, aki azt hiszi, hogy tud” – írta Tarjányi. Szerinte az ilyen vezető idővel „megsüketül”: a kritikát támadásként értelmezi, a vele egyet nem értő munkatársban pedig nem szakmai vitapartnert, hanem a tekintélyét megkérdőjelező ellenfelet látja.

A folyamat szerinte először a munkatársak alkalmazkodásával kezdődik. Eleinte még megpróbálják meggyőzni a vezetőt, később azonban inkább azt tanulják meg, hogyan lehet úgy jelezni egy problémát, hogy abból ne legyen konfliktus. Ha ez sem működik, a beosztottak egyszerűen végrehajtják a hibásnak tartott utasításokat. „Nem feltétlenül az kerül bajba, aki rosszul döntött, hanem az, aki időben szólt” – fogalmazott.

Tarjányi Péter szerint ilyenkor a formális vezetés mellett egyre nagyobb szerepet kapnak az informális döntéshozók: helyettesek, tanácsadók, kabinetvezetők és más befolyásos szereplők. A vezető marad a szervezet arca, miközben a tényleges döntések egy része már máshol születik. „Ebben a helyzetben a rivalizálás szinte elkerülhetetlen” – írja.

Egy vezetőnek nem kell mindenhez értenie

A szerző külön kitér a „taktikázó beosztottra” is, aki felismeri, hogy a szakmai teljesítménynél fontosabbá válhat a megfelelő vezetőkkel ápolt kapcsolat. Információt gyűjt, mindenkihez alkalmazkodik, és fokozatosan informális hatalmat épít magának. Tarjányi szerint ebből könnyen klikkesedés alakul ki, miközben a szakmai együttműködés háttérbe szorul.

„Mert egy szervezetben a csend nem mindig azt jelenti, hogy minden rendben van. Néha csak azt jelenti, hogy már senki nem meri elmondani, hogy baj van”.

(Borítókép: Tarjányi Péter 2024. február 19-én. Fotó: Németh Kata / Index)