A Déli-sark meghódításáért folyó verseny 1911-ben, a norvég Roald Amundsen történelmi diadalával lezárult. A brit felfedező, Sir Ernest Shackleton előtt azonban még ott lebegett az utolsó igazán monumentális délsarki kihívás: gyalogszerrel, tengertől tengerig átszelni az Antarktisz járatlan, fagyos kontinensét. Az 1914-ben útnak indult Birodalmi Transzantarktiszi Expedíció célja világos és nagyratörő volt, a sors azonban kegyetlen forgatókönyvet írt a vállalkozásnak.

A Weddell-tengeren hajózó zászlóshajó, az Endurance mintegy 60 mérföldre, vagyis közel 100 kilométerre a kitűzött partraszállási ponttól, a Vahsel-öböl közelében a vastag jég fogságába esett. A fagyos páncél nem engedte el a szerkezetet: a hajó hónapokon át tehetetlenül sodródott észak felé az antarktiszi télben, miközben a legénység a jégbe fagyott fedélzeten próbálta fenntartani a morált. A természet ereje végül felülkerekedett: 1915 októberében a gigantikus jégtáblák iszonyatos nyomással roppantották össze a hajótest vastag fa bordázatát. Shackleton október 27-én elrendelte a hajó elhagyását, az Endurance roncsai pedig egy hónappal később, november 21-én el is süllyedtek a Weddell-tenger mélyére. A huszonnyolc fős legénység hirtelen egy recsegő-ropogó jégmezőn találta magát a semmi közepén, több száz kilométerre a legközelebbi civilizációtól.

Pokoljárás a jégtáblákon

A túlélésért vívott küzdelem ekkor vette kezdetét. Shackleton gyorsan felismerte, hogy a kontinens átszelésének álma szertefoszlott, és ettől a pillanattól kezdve egyetlen feladata maradt: életben tartani a csapatát. A fagyos sátrakban, fókahúson és a szánhúzó kutyák húsán tengődő férfiak hónapokig sodródtak az olvadó jégtáblákon, miközben kétségbeesett kísérleteket tettek arra, hogy a mentőcsónakokat a hátukon húzva elérjék a szilárd szárazföldet. Amikor az óceáni hullámzás darabokra törte a jégtábort, a legénység három apró, túlterhelt mentőcsónakba szállva, a fagyos hullámok között manőverezve érte el a kopár és lakatlan Elefánt-szigetet.

Bár a szilárd talaj átmeneti megkönnyebbülést jelentett, az Elefánt-szigeten nem volt menekvés. A zord, viharvert sziklákat elkerülték a bálnavadászhajók, az élelem vészesen fogyott, a sarki tél pedig rohamosan közeledett. Shackleton ekkor hozta meg a történelem egyik legvakmerőbb döntését: a hátrahagyott huszonkét társát Frank Wild parancsnoksága alá helyezte – akik a két felfordított csónakból és kövekből rögtönzött, nyomorúságos kalyibában húzták meg magukat –, míg ő maga öt társával útnak indult a mindössze 6,9 méteres, fából készült James Caird mentőcsónakban.

Az elkövetkező tizenhat nap a hajózás történetének legfélelmetesebb odisszeája volt:

• mintegy 1300 kilométert küzdöttek le a Déli-óceán hírhedt, fagyos viharaiban és gigantikus, hegy méretű hullámai között,
• miközben a navigációért felelős Frank Worsley kapitány a ritkán előbukkanó Napból végzett szextánsmérésekre, kronométerére és holtszámításra támaszkodva próbálta a viharban hánykolódó ladikot a cél felé kormányozni,
• végül csodával határos módon elérték Déli-Georgia déli partjait, ám a megpróbáltatásoknak még nem volt vége.

Mivel a csónak megrongálódott és a legénység fele a végletekig kimerült, a sziget északi felén fekvő bálnavadász-állomást nem tudták tengeren megközelíteni. Shackleton, Worsley és Tom Crean ezért nekivágott a sziget korábban sosem járt útvonalon megközelített, meredek gleccserekkel és hegycsúcsokkal szabdalt belsejének, és egy megállás nélküli, 36 órás fagyos meneteléssel elérték a Stromness bálnavadász-telepet. A helyi munkások és bálnavadászok megdöbbenve fogadták a szakadt, koromtól fekete, hetek óta nem tisztálkodott élőhalottakat. Az állomás vezetője, Thoralf Sørlle eleinte még Shackletont sem ismerte fel.

Négy kísérlet a bajtársak megmentéséért

A fellélegzésre azonban nem volt idő. Shackleton azonnal megkezdte a harcot a távoli szigeten rekedt bajtársai megmentéséért, ám az antarktiszi tél és a vastag, zárt jégmezők sorra zúzták szét a próbálkozásait. Egymás után három hajóval futott ki a tengerre, de a sűrű jégmezők és a zord időjárás mindannyiszor visszavonulásra kényszerítették a mentőexpedíciókat.

Végül a chilei kormánytól kölcsönkapott apró gőzhajó, a Luis Pardo kapitány parancsnoksága alatt álló Yelcho fedélzetén vágott neki a negyedik kísérletnek. 1916. augusztus 30-án délelőtt 11:40 körül a sűrű köd hirtelen felszállt az Elefánt-sziget partjai felett, és a parton hónapok óta fagyoskodó, fagyási sérülésektől szenvedő, végletekig kimerült legénység megpillantotta a füstölgő kéményt a horizonton.

A 110 évvel ezelőtti napon a csoda valóra vált: a legénység minden egyes tagja élve szállt fel a fedélzetre, Sir Ernest Shackleton pedig örökre beírta magát a történelembe, mint a vezető, aki a biztos pusztulás torkából hozta vissza embereit. Most pedig tesztelje tudását: mennyire ismeri a történelem egyik leghíresebb antarktiszi túlélőtúráját és a legendás expedíció részleteit?

(Borítókép:  Az Endurance hajó 1915-ben. Fotó: Frank Hurley/Scott Polar Research Institute, University of Cambridge/Getty Images)