Abszolút filmszínház helyett abszolút komédia – gondoltam nagy hirtelenjében, amikor meghallottam, hogy Máté Gábor védelmébe vette Eszenyi Enikőt, és erre rögtön nekirontottak az újdonsült kormányoldal kiemelt véleményvezérei, Molnár Áron és Lengyel Tamás, akik videóüzenetben reagáltak a Katona József Színház volt igazgatójának szavaira. A két színész serényen végigdolgozta az idei kampányidőszakot, és jó munkát végeztek: áprilisban nemcsak a Tisza Párt nyert, hanem a régi ellenzék értelmiségi holdudvara is, amely most zömé­ben vagy mentegeti az új kormányzat vállalhatatlan döntéseit, vagy bölcsen hallgat – de az egy másik történet.

A szóban forgó ügy röviden: Eszenyi Enikő tizenegy éven keresztül vezette a Vígszínházat, de már a 2020-as igazgatóválasztás előtt is többen nyilvánosan bírálták agresszív vezetési stílusát, ami sok esetben megalázó és félelemkeltő volt. A vádak hatására a fővárosi önkormányzat vizsgálatot kezdeményezett, Eszenyi válaszul visszavonta a pályázatát, nincs itt semmi látnivaló. A vizsgálat eredményét azonban nem hozták teljes egészében nyilvánosságra, ezért, bár Eszenyi távozott, az ügy valódi lezárása nem történt meg, főleg, hogy a vádlott nem kért bocsánatot. Erre csak 2026 májusában került sor, amikor nyílt levélben bocsánatot kért azoktól, akiket a korábbi munkamódszerével megbántott. Lényegében azt írta, hogy felismerte: a munkához való szenvedélyes viszonya, az ebből fakadó vezetői magatartása másoknak fájdalmat okozhatott.

A folytonos feltételes mód nem volt alkalmas a megbékélésre, sőt a választási kampány hajrájában még nagyobb hangerővel játszódott újra ugyanaz a forgatókönyv, amit egyszer már 2020-ban is végigkövethettünk. Ezek a reakciók korántsem olyan egyöntetűek, mint Lengyel Tamás és Molnár Áron harcos videóreakciói. Néder Panni – aki az elsők között beszélt nyilvánosan a Vígszínház légköréről – például azt mondta: elképzelhetőnek tartja, hogy Eszenyi tanult a hibáiból, és elfogadja a bocsánatkérés szándékát, de szerinte nem pontosan azért kért bocsánatot, amit elkövetett. Mindenesetre tény, hogy minderre csak akkor került sor, amikor a Csokonai Nemzeti Színház visszavonta Eszenyi egyik rendezői megbízatását, így a bocsánatkérés mögött nem pusztán erkölcsi belátás, hanem egzisztenciális/szakmai érdek is állhatott.

Erre jött Máté Gábor, és megkérdezte: mit csináljon még? Haljon meg? Más sem kellett Molnárnak és Lengyelnek, újabb kardcsörtető videó­val fűtötték tovább az indulatokat, és az olvasó ezen a ponton valószínűleg igencsak meglepődik, amikor azt mondom, hogy akár igazuk is lehetne. Pontról pontra végigvették, hogy szerintük miért látja rosszul Máté Gábor, és távol álljon tőlem, hogy mentegetni kezdjem Eszenyi Enikő agresszív munkamódszerét csak azért, mert említett kritikusait meghallva rendszeresen lefordulok a székről. Igazuk lehetne, ha képesek lennének felindultság nélkül véleményt formálni, emberibb stílusban, kevésbé gyűlölködő hangnemben. „Te Máté Gábort hívod tetemre véleményéért, és nem vitatkozol, hanem tapintatlanul minősítesz, élből ítéletet mondasz egy generáció fölött” – mutat rá a dolog lényegére Verebes István a Népszavában, aki mostanában mintha csak bűnbánatot gyakorolna a Heti hetesben való szerepléséért, de hajlok rá, hogy inkább csak javára vált a kor, és bölcsebb lett. Ha nem is értünk egyet minden állításával (sokfélék vagyunk), példamutató az a mértéktartó stílus, amivel az említett színész-influenszerek láthatóan nem rendelkeznek. Lehetne azt mondani, hogy ezt kívánja tőlük a korszellem, a hangos sértettséget, a nyilvános megszégyenítést, a véresszájú véleményformálást – üdvözlünk mindenkit a Tisza szeretetországában –, de nem mondhatjuk. Felelősek vagyunk érte, bármit is sugalljon az a mérgező korszelem, ami a közösségi média révén kapott ekkora lángra, és amiben az említett szereplők nem is beszélnek egymással, csak üzengetnek. Bárkinek nekiesnek, aki nem ugyanúgy gondolja, a kommentek között még Veiszer Alinda is megkapta a magáét, hogy miért nem rökönyödött meg Máté Gábor állításain. Egymásnak esnek azok, akik azt hitték, egy táborba tartozni azt jelenti, hogy egyformán látjuk a világot – erre mondom én, hogy ez az abszolút komédia, még ha maga az ügy mélyen szomorú is.

Az elmúlt 16 év torokszorító elnyomásában is érvényesülni tudó Loupe Színházi Társulás több tagja – Lengyel és Molnár mellett Lovas Rozi is – a mentális állapotuk megrogyásáról számolt be, ami beszédes: a harag, a sértettség és a bosszúszomj nem tesz jót az ember lelkének. Mindenkinek mielőbbi jobbulást kívánok!