A Madách színház tagjaként nagyon régóta dolgozik együtt Szirtes Tamással. Milyen a kapcsolatuk az igazgatóval, aki várhatóan már utolsó ciklusát kezdi meg a teátrum élén?

– Szirtes Tamás a vezető tanárom volt. Ő vett fel a Színművészeti Egyetemre, ami az életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt, hiszen ekkor éreztem azt, hogy sínre kerültem, hogy minden álmom valóra válhat, ami a színházzal kapcsolatos. Örökre hálás leszek neki, szakmailag és emberileg is rengeteget köszönhetek neki. Nagyon sokat bizonyítottam és helytálltam kicsi szerepekben, és olyan szerencsésen alakult a karrierem, hogy nem egyik napról a másikra lettem főszereplő, hanem végigjártam a ranglétrát. Nagy, elismert színészek játszottak a Madáchban előttünk. Dunai Tamás, Psota Irén, Gálvölgyi János, Haumann Péter, akiktől tanulhattam, és akikkel együtt lélegezhettem a színpadon, ezt neki köszönhetem. Egy vezető tanár benyomása a művészről meghatározza a pályáját, és volt, hogy nem értettem vele egyet, ezt közöltem is vele kulturált módon, amit ő szórakoztatónak tartott. Tetszett neki, hogy feszegetem a határaimat, és a magamba vetett hit, hogy képes vagyok olyasmire is, amit első blikkre nem gondolnának rólam az emberek, így kaptam meg a Mamma Mia! főszerepét is, ami életem egyik leggyönyörűbb lehetősége.

Mit gondol a színházi visszaélésekkel kapcsolatban kialakult, aktuális vitáról, arról az álláspontról, hogy a művészi cél nem szentesítheti az eszközt?

– Ide tartozik, hogy a második diplomám mentálhigiénés segítő. Természetesen az igaz, hogy a színházak és táncosok pályáján mi a fizetésünket azért is kapjuk, hogy olyan határokat lépjünk át a színpadon, amiket mások nem, de ahogy lelépünk a színház deszkáiról, onnantól már más szabályok működnek. Sokszor vannak olyan kollégák vagy rendezők, akik nem elég intelligensek érzelmileg felmérni, hogy ez a határ hol húzódik. Ilyen mindig is volt és mindig is lesz, a vezetők felelőssége, hogy ezeket a határokat nagyon élesen megszabják. Szirtes Tamás, amióta őt ismerem, ezeket a határokat nem lépte át, más színházból csak hallomásból vannak tapasztalásaim. Nálunk mind az egyetemen, mind a színházban tiszteletben tartjuk a másik ember vallását, nemi hovatartozását és indentitását. Ha valaki ehhez nem tartja magát, akkor finoman, idővel megválnak tőle. Emellett azért azt gondolom, hogy a színház olyan hely, ahol elmosódnak a határok: amikor a József Attila című darabban játszom, és József Attila meg akarja folytatni Kozmutza Flórát, előfordul, hogy kicsit erősebben megszorítják a torkomat, nem azért, mert rosszat akarnak, hanem azért, mert ott próbáljuk ki, hogy mi a biztonságos, és mindezt nagyon odafigyelve. Ne jöjjön színésznek vagy táncosnak, aki nem aszkéta típus, vagy aki távolról szeretne értekezni az élet dolgairól. A színház egy beavató műfaj.

Említette a vallás tiszteletben tartását. Önnek is nagyon fontos a vallása, hogyan lett hívő?

– Egész gyerekkoromtól fogva tudtam, hogy az én családom Istenhívő, volt köztük református, volt katolikus, én éppen konfirmáltam. Természetesen fontos volt nekem, hogy a párjaim is elfogadják a teremtő létezését, de az eddigi kapcsolataimban nem tudtam a hitemet állandóan megélni, később derült ki, hogy a párjaimnak mégsem annyira fontos. Mivel én soha nem a magánéletemmel szerettem volna előtérbe kerülni, sokszor nem jelent meg a riportokban, hogy a hitemről beszélek. Most azért került előtérbe, mert a kapcsolatom kapcsán, egy ilyen nagy korkülönbségnél felmerülhet a kérdés: mi az, ami igazán összetart két embert? Nekünk ez a kezdetektől fogva biztonságot adott, Tony is nagyon boldog volt, hogy olyan párja van, akivel még erről is tud beszélni, és lát egy közös jövőképet, nem neki kell "térítgetni" a párját. Én pedig fel tudok nézni rá, mert nagyon sok mindent tud nekem ebben a témában mondani. Van miről beszélgetnünk. Ugyanakkor attól, hogy foglalkozunk a Bibliával, és sokat beszélünk Istenről, szenvedélyes és színes életet élünk, és kíváncsiak vagyunk más kultúrákra. Érdekel minket a divat, a szélsőséges zenei stílusok is, mert az is az élet része.

Művészként miben inspirálják egymást a párjával, Tonyval?

– Nagyon érdekes, hogy az ő szülei nem színészek, de a nagypapája, akit nemrég meglátogattunk egy otthonban, nagyon szeretett volna színész lenni, de abban az időben mérnökökre nagyobb szükség volt és eltanácsolták a színészettől. Azt érzem, hogy Tonyban pont ez a gén ütközött ki, mert veleszületett beszédtehetsége van: a beszédritmusa, az artikulációja szinte tökéletes. Én például ezt nem tudtam elmondani magamról, nekem erős akcentusom volt a hosszú, külföldön töltött évek után. Torontóban voltam óvodás, aztán az egyetemista éveimben Ausztráliában tanultam, ezért a hangzóim nagyon elpuhultak: sokat kellett tennem érte, hogy szép, lendületes, pergő beszédem legyen.

Férjnek és feleségnek nevezik egymást, ami nagyon sokat elmond a kapcsolatukról. Vágyik esküvőre?

– Soha nem siettettem a házasságot, pedig nagyon mélyen hiszek ebben a keretrendszerben. Legfőképpen akkor hiszek nagyon, amikor gyermek születik egy kapcsolatba. Szerintem az biztonságos kapcsot tud adni. Sajnos az emberek, ami elromlott azt kidobják, pedig már sok olyan módszer van, amellyel a kapcsolatokon lehet dolgozni. Én nagyon sokszor voltam menyasszony, akik engem szerettek, mindig ki akartak valamilyen módon sajátítani, nem azért, mert nagy szabadságvágyam van, hanem, mert nagyon komoly szándékaik voltak velem. Ez most is így van, de még hízelgőbb, hogy egy ilyen helyes, fiatal és végtelenül energikus fiú úgy gondolja, hogy én vagyok neki az ideális partner. Ezt én is így érzem, de meghagyom a férfi partneremnek, hogy ő döntsön erről, én nem fogok térdre ereszkedni senki előtt. Ez a megelőlegezett becézés arról szól, hogy el tudjuk képzelni ezt a fajta elköteleződést.

Különleges előadásra készül: Barbra Streisandot fogja játszani. Mesélne a szerepről?

– Nagyon régen játszottam miniszínházban, mivel Czeizel Gáborral nagyszerű közös emlékünk volt a Kaktusz virága című darab, ennek kapcsán juthattam az eszébe. Ez egy kétszereplős darab, Tóth Enikővel játszunk együtt, akivel ugyanaznap, szeptember 11-én van a szülinapunk, és óriási példaképem, nemcsak színésznőként, hanem nőként is. Fantasztikusan néz ki, de ez nem annak köszönhető, hogy mit eszik, és mennyit edz, hanem a mentális szintjének. Enikőre igazán jó ránézni, ő fogja alakítani az anyukámat az előadásban. Ez nem egy koncert lesz, hanem egy olyan prózai darab, ahol különböző korszakaiban megjelenik Barbra Streisand és az édesanyjához fűződő viszonya.

Izgalmas projekt elé is néz a Sztárban sztár versenyzőjeként is, a TV2-n. Mi lesz a legnagyobb kihívás önnek a műsorban?

– Talán az, hogy én elmélyülős típus vagyok. Igényelem, hogy egy hónap álljon rendelkezésre ahhoz, hogy teljesen át tudjam adni magam a szerepnek. Vannak már technikáim, amikkel oldani tudom a stresszt, így nem látszik meg rajtam, de én tudom, hogy mennyi önnyugtatással jár az, amíg friss a szöveg, friss a karakter. Ha már tudni fogom, hogy mi lesz az első dalom, akkor biztos, hogy jógaórán nagyon mélyen rá fogok lélegezni erre a feladatra, hogy kiegyensúlyozottan álljak hozzá ehhez a gyors felkészüléshez.