Jézus „előfutárára”, a vértanú Keresztelő Szent Jánosra emlékezik a keresztény egyház minden év augusztus 29-én. Nekünk, magyaroknak egyéb okunk is van a bánatra e napon. 1521-ben ekkor foglalták el a török hódítók Magyarország déli kapuját, a kulcsfontosságú Nándorfehérvárt. („Vágtak vissza” Hunyadi János világraszóló 1456-os győzelmért.) A várvédő hétszáz fős őrségből az ostrom végére mindössze hetvenkét harcos maradt. Az idea, hogy au­gusz­tus 29. szeren­cse­nap az oszmán szá­má­ra, alighanem ek­kor vert gyö­ke­ret a nagy­ra­vá­gyó Szulejmán szultán fejében. Igaza lett. Öt évvel később, 1526-ban – ma ötszáz esztendeje! – ekkor vívtuk Mohácson nemzetünk legtragikusabb ütközetét. Amit tizenöt esztendőre rá Buda csellel történő bevétele (1541) követett a szörnyű napon.

A szimbólumokhoz, szimbolikus politizáláshoz erősen kötődő Szulejmán szultán harmadjára már tudatosan választotta az időpontot, ezzel is aláz­va a „hi­tet­len” ma­gya­ro­kat. (Keresztelő Szent János feje vételének napja nem volt ismeretlen a törökök számára. A kereszténység szentjét ők is tiszteletben tartották; sírját máig őrzik egy damaszkuszi nagymecsetben, amelyet a neki szentelt templomból alakítottak át.) Szulejmán annyira „belejött”, hogy 1566-ban a Szigetvár elleni támadásra is augusztus 29-én adta ki a parancsot. Az más kérdés, hogy övéi győzelmét már nem élhette meg az agg uralkodó – sátrában halt meg az ostrom idején. 1686-ban már megfordult a szerencsenap. Az ostromlott Budát védő török megszállók segítségére siető lovas janicsárokat – augusztus 29-én! – kard­élre hányták a Szent Liga páncélos zsoldosai. Csak a vér folyt ugyanúgy.

Mindnyájunk Mohácsa ez a nap.