I. Szulejmán megindul

1525 decemberében Bakics Pál hozta Budára a hírt, hogy Szulejmán ismét Magyarország ellen készül. Ezt azonban ekkor még nem lehetett biztosra venni, korabeli levelekből kiderült, hogy 1526 februárjában továbbra is elképzelhetőnek tartották, hogy a szultáni hadjárat Itália vagy Moldova ellen irányul. Az oszmán fél tudatosan táplálta is a bizonytalanságot, dolgozott a kémhálózat, hidakat vertek az Al-Dunán, híreszteléseket terjesztettek, így a horvát–bosnyák rendek Jajca ostromától, az erdélyiek pedig egy esetleges betöréstől tartottak.

Ennek jó látlelete, hogy a szultáni fősereg már április 23-án elindult, Burgio báró, a pápai követ azonban még május végén is csak annyit írt levelében, hogy talán kora nyárra világossá válik a hadjárat pontos iránya. Nándorfehérvár alatt július 10-én kezdődött meg az oszmán seregszemle - miközben Magyarországon ekkor még lényegében nem állt hadrendben komolyabb mozgósított fegyveres erő.

Az 1526-os oszmán haderő pontos méretét ma is nehéz megállapítani, részben a török történetírók gyakran túlzó leírásai miatt. Annyi azonban bizonyos, hogy a hadsereg legalább 300-600, vagy akár ennél is több kisebb ágyút vitt magával, feltehetően főként 3–6 fontos zarbuzánokat.

A szultán mintegy 11 ezer janicsárja közül — akik közül csak körülbelül 7886 fő számított kiképzett katonának, és nagyjából 4 ezer rendelkezhetett puskával — mintegy 6-8 ezer fő tarthatott a hadjáratra induló sereggel. A központi leltár alapján a gárdalovasság teljes, körülbelül 5 ezer fős létszámával részt vett a hadjáratban.

A tartományi csapatok jelenléte szintén jelentős volt. Fennmaradt egy lista a hadba vonuló csapatok főtisztjeiről, ebből pedig tudható, hogy a ruméliai vilajet szandzsákjai - a tengerpartiakat leszámítva - mind jelen voltak. Rumélia 27 szandzsákja összesen mintegy 10 ezer szpáhit és közel 27 ezer kísérő lovast, vagyis dzsebelit tudott kiállítani. Anatóliából szintén több szandzsák érkezett, távolabbi tartományokból azonban már csak egy-egy egységet vezényeltek át. Ez körülbelül további 24 ezer lovast jelenthetett.

B. Szabó János becslése szerint az oszmán fősereg elitkatonasága így 60–70 ezer főt tehetett ki.

Ehhez járultak a kisebb harcértékű, de sok esetben nem kevésbé félelmetes egyéb csapatok, mint az akindzsik, a balkáni parasztkatonák, valamint az azab íjászok. Velük együtt az oszmán haderő teljes létszáma elérhette a százezres nagyságrendet.

Június 18-án a szultán előreküldte a ruméliai seregtestet Pétervárad elfoglalására. A Szávánál azonban az oszmán had közel egy hónapot vesztegelt, mivel a folyó áradása elszakította a felépített pontonhidat.

Tomori Pál kalocsai érsek eközben csak szerény erőkre támaszkodhatott. A pápai segélypénzből fogadott 200 könnyűlovas és 500 gyalogos állt rendelkezésére, hozzájuk csatlakozott a pécsi püspök 87 lovasból és 400 gyalogosból álló bandériuma. Péterváradot így mintegy 1000, Újlakot körülbelül 600 fő védte. A lassan befutó bandériumoknak köszönhetően mire az oszmán erők elérték Péterváradot, Tomori lovassága nagyjából 2000 főre nőtt, a teljes tábor pedig a mozgósított parasztokkal együtt néhány ezer fővel nagyobb lehetett.

Pétervárad ostroma július 12-én kezdődött, és július 27-éig tartott. Az eredeti védőseregből megmaradt 90 katona végül szabadon elvonulhatott. Újlakot alig nyolc napnyi lövetés után feladták, az elvonuló védők azonban itt is Tomori táborához csatlakoztak.

Míg Nándorfehérvár a körülzárástól számítva 66 napig tartotta magát 1521-ben, és majdnem szeptemberig akadályozta az oszmán főerő mozgását, addig 1526-ban a végvárak már augusztus elejére elvesztek.

Mivel az oszmán had teljes létszáma a százezres nagyságrendet is elérhette, a fősereg felvonulása a megszokott módon több részre tagolódott. A ruméliai hadtest Szófiában vált le a szultáni főerőkről, és ezt követően folyamatosan azok előtt haladt. Az Ibrahim vezette seregtest alapvetően mintegy 25-30 ezer szpáhiból és dzsebeliből állt, amelyet a szultán 1000 gárdistával és 2000 janicsárral erősített meg. Pétervárad ostroma után további támogatást kapott, így 150 ágyúval és 4000 janicsárral vonult tovább.

A drávai átkelést követően a ruméliai seregtest már nem távolodott el egy napnál nagyobb távolságra a főerőktől. Az elővédet Báli és Hüszrev szandzsákjai alkották. Az augusztus 28-i pihenőt követően a ruméliai hadtest lassan útnak indult Mohács felé, őket az anatóliai csapatok, majd a szultáni főerő követte.

A magyar készülődés

Az országos mozgósítást Magyarországon csak a támadás irányának tisztázása után lehetett megkezdeni, mivel a királyi kincstár bevételei nagyrészt a betakarításhoz és az adóbehajtáshoz igazodtak, a hadakozáshoz szükséges pénz még kedvező esetben is csak június végén kezdett befolyni. Hasonlóan igaz volt ez Európa többi országára is, így a külföldi segélyek is rendszerint csak kora nyáron kezdtek érkezni. Ráadásul az előző években túl sokszor röppent fel valótlan hír oszmán támadásról, ezért a rendek és a külföldi támogatók sem reagáltak minden újabb jelzésre azonnal.

1526-ban mindez különösen rossz időzítéssel találkozott. A pénzhiány miatt Tomori Pál már márciusban benyújtotta lemondását, és hasonlóan tett több végvári kapitány is. A dunai naszádosok szintén felmondták a szolgálatot. A horvát rendek 1526 januárjában már a behódolás feltételeiről akartak tárgyalni a szultán követével. 

Az udvarnak sürgősen pénzre volt szüksége, így 50 ezer aranyforint fejében a Fuggerek visszakapták a rézbányászat jogát.  A rendek ugyan megszavaztak egy 50 dénáros adót, de a befizetést csak novemberre írták elő, arra hivatkozva, hogy még az előző évi adó sem folyt be teljesen. Burgio báró, a pápai követ gyűjtést rendezett a főurak között, ám június közepéig mindössze körülbelül 10 ezer aranyat sikerült összegyűjteni.

Május végén még pápai felhatalmazás is érkezett arra, hogy a templomok kincseit és az egyházi birtokok jövedelmeit a védekezés céljára igénybe vegyék. A királyi tanács végül csak az egyházi vagyon felének lefoglalásáról döntött, de Tomori - aki már látta, hogy ebből nem lesz időben használható haderő - nem hajtotta végre a királyi döntést. Sokatmondó, hogy Thurzó Elek kincstartó júliusban a felmentését kérte hivatalából, ekkorra már ugyanis a király és Thurzó saját, mintegy 30 ezer aranyforintos vagyona is elfogyott.

Így, ahogy korábban is, a katonák fegyverbe szólítása csak júniusban kezdődött meg, maga II. Lajos pedig csak július 20-án indult el Budáról. Ezt utólag könnyű végzetes késlekedésként értékelni, valójában azonban ez a Magyar Királyságban korábban is megszokott mozgósítási rendnek felelt meg. Mivel Európában ez mindenhol így alakult, így más hadszíntéren nem okozott volna gondot, de délen az időkülönbség a törököknek kedvezett.

Éppen erre szolgáltak volna a végvárak, amelyek időt nyertek, amíg az országos és külföldi erősítések megérkeznek. Csakhogy a Duna kapuja, Szabács, Nándorfehérvár és Zimony már 1521-ben elesett, így Szulejmán közel százezres nagyságrendű hadereje előtt lényegében nyitva állt az út az ország belseje felé.

Ennek az időeltolódásnak – és Nándorfehérvár szerepének - jelentőségét még jobban érzékelteti, ha az eseményeket az 1521-es mozgósítással vetjük össze. Akkor a magyar király augusztus 22-én Tolnánál állt mintegy 20 ezer fős haddal, Báthori István nádor 16–17 ezer emberrel Futaknál táborozott, Szapolyai János pedig hasonlóan körülbelül 20 ezer katonával a Tiszánál járt. Vagyis a Magyar Királyság képes volt nagyobb erők kiállítására, de ezek összegyűjtése időt igényelt -

azt az időt, amelyet 1526-ban a déli végvárak elvesztése miatt már nem lehetett megnyerni.

II. Lajos másik országában, Csehországban a Jagelló-uralommal a rendek egyáltalán nem voltak elégedettek, az ország politikáját – mivel a király Magyarországon tartózkodott - főúri csoportok versengése határozta meg. Az országot Zdeněk Lev z Rožmitál irányította, bár az 1523-as reformok idején rövid időre megbuktatták. Fő ellenfelei, a Rožmberkek igyekeztek az uralkodó kedvében járni, ezért a Jindřich Rožmberk vezette „ellenzék” elsőként mozgósított júliusban, és személyesen vezette embereit Magyarországra.

A Rožmitál-pártiak viszont kivártak, és csak július 28-án indultak el Prágából. Ez a körülbelül 14 ezer fős cseh–lengyel zsoldoshaderő augusztus végére csak Székesfehérvár–Győr térségéig jutott. Bár a Jagellók korábban többször is igénybe vettek cseh zsoldosokat, főként belpolitikai célokra, a tapasztalat azt mutatta, hogy ezek a csapatok szeptember előtt nem tudtak Budára érkezni.

Érdemi külföldi segítségben sem igazán reménykedhetett Magyarország. Bár V. Károly 1525-ben Paviánál legyőzte I. Ferenc francia királyt, a rendkívül súlyos feltételeket tartalmazó madridi békét a szabaduló francia uralkodó később felmondta, és létrehozta a Habsburg-ellenes cognaci ligát.

Ferdinánd osztrák herceget szintén bátyja, V. Károly problémái kötötték le. Katonaságot elsősorban Horvátországba és Szlavóniába tudott küldeni, amit egyébként már 1522-től vállalt. Végül a Stájerországból befolyó jövedelmekből 2 ezer zsoldost is felfogadott, de velük csak augusztus 25-én, négy nappal Mohács előtt sikerült szerződést kötni.

Budáról követeket küldtek a Német-római Birodalom speyeri gyűlésére is. A birodalmi rendeket azonban ekkor elsősorban a reformáció és V. Károly ügyei foglalkoztatták. Bár a gyűlés már májusban összeült, a Magyarország megsegítésére szánt had költségeire kivetett adó beszedését csak szeptember 29-re tűzték ki. Így onnan sem érkezhetett időben érdemi támogatás.

A pápa szintén szűken mérte a segélyeket, lévén a cognaci liga tagjaként a Habsburgok ellen viselt háború volt az elsődleges célja. Az ígért 50 ezer aranyból is alig 25 ezret küldött el. Igaz, Burgio báró ebből mintegy 4 ezer zsoldost fogadott fel, akik később mind odavesztek Mohácsnál. Lengyelország pedig 1525-től hároméves fegyverszüneti szerződésben állt az Oszmán Birodalommal, és hasonló szerződéskötésre bíztatta unokaöccsét is.

Miért éppen Mohács?

II. Lajos július 20-án körülbelül 4 ezer fős haderővel - köztük mintegy 2500 gyalogossal - indult el Budáról. Ercsinél csatlakozott hozzá Báthori András, augusztus 6-án Tolnán pedig már legalább 4 ezer lovast számolt a királyi fősereg. Tolnára számos bandérium is megérkezett, köztük az erdélyi vajda testvére, Szapolyai György is 1200 gyalogossal és 300 lovassal. Itt érte be a hadat a pápai pénzen fogadott, körülbelül 4 ezer fős morva–lengyel gyalogos haderő is. A csata előtt megérkező cseh bandériumi erősítések létszáma meghaladhatta az 1000 főt.

Augusztus 24-re a Bátán Tomori Pál csapataival egyesülő királyi hadsereg létszáma körülbelül 20 ezer főt tett ki. Batthyány Ferenc horvát–szlavón bán mintegy 12 ezer embert remélt a mozgósításból, de ennél jóval kevesebbet tudott a király táborába vezetni, nagyjából 3000 lovast és 1–2 ezer gyalogost. Az erősítések még a következő napokban, sőt még augusztus 29-én is érkeztek.

A csata napjára a történészek által általában elfogadott becslés szerint a magyar haderő 27–28 ezer főt, 85 ágyút és mintegy 500 szakállas puskát számlálhatott.

Ez így is az egyik legnagyobb magyar hadsereg volt, amely valaha közös táborba szállt. A nikápolyi keresztes hadjárat mintegy 20 ezer fős sereget mozgatott meg, Galambócot 1428-ban körülbelül 25–30 ezer fős had vívta, Mátyás király 1487-es bécsújhelyi seregszemléjén pedig mintegy 28 ezer katona vonult fel. Hasonló nagyságrendűek voltak a korszak nagy európai seregei is, a páviai csatában például a franciák 25–30 ezer, a császáriak 20–25 ezer fős haddal vettek részt.

A hadseregek méretét nemcsak a pénz, hanem az élelmezés is korlátozta. Az Oszmán Birodalom centralizáltabb államszervezete miatt logisztikai szempontból ekkor előrébb járt sok európai államnál, míg Európában, így Magyarországon is rendkívül nehéz volt egy ekkora tábort hosszabb ideig ellátni.

Ebből a szempontból Mohácsnak voltak előnyei. A Duna közelsége biztosította a lovak vízellátását, a széles mezők pedig kedveztek a lovasság alkalmazásának.

A terep ellenére a helyzet igencsak kedvezőtlen volt, mivel Pétervárad eleste után már egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb nyílt csatát kell vállalnia a szultáni fősereggel. Ezt a magyar királyok és hadvezérek Zsigmond nikápolyi veresége óta igyekeztek elkerülni. Még Hunyadi János is inkább részenként próbálta megsemmisíteni az oszmán seregeket, nem pedig a teljes szultáni haderővel akart döntő ütközetet vívni.

Mohács másik nagy hátránya - és itt ütött vissza igazán Nándorfehérvár elvesztése - az volt, hogy a szultáni had már azelőtt mélyen a Magyar Királyság területére jutott, hogy a királyi fősereg össze tudta volna vonni teljes haderejét.

Előnyösebb lehetett volna Eszéknél, a Dráva északi partján megpróbálni megakadályozni az oszmán átkelést. Erre történtek is kísérletek, de Tomori elővédjei elkéstek, a királyi táborból kijelölt bandériumok pedig nem voltak hajlandók levonulni az uralkodó nélkül. Így az oszmán had akadálytalanul vethette meg a lábát az északi parton.

II. Lajos tehát túl lassan haladt délre ahhoz, hogy a Drávánál megállítsa az oszmánokat, de túl gyorsan ahhoz, hogy az érkező erősítések, így a csehek és Szapolyai hada időben odaérjenek.

Eközben Tomori vitézei Bács környékén, a Karasica-pataknál sáncolták el magukat. A mocsaras vidék, a szűk átjárók és a nehezen járható terep kevés védő esetén is kedvező helyzetet teremthetett. Ha az oszmánok meg akarták volna kerülni az állásokat, az sok időbe kerülhetett volna, ami még - a szultáni hadinapló alapján - a törököket is aggodalommal töltötte el.

A királyi tanács ekkor inkább a visszavonulás és a segélyhadak bevárása mellett érvelt, Tomori katonái azonban nem voltak hajlandók hátrálni. Hasonlóan gondolkodhattak a déli birtokosok is, akik jelentős számban lehettek jelen a táborban: számukra a visszavonulás nem egyszerű katonai manővernek, hanem birtokaik feladásának tűnhetett.

A velencei követ jelentése szerint további problémát jelentett, hogy a pápai pénzen fogadott zsoldosok csak szeptemberig voltak kifizetve, miközben a sereg élelmezése is egyre nehezebbé vált. Ráadásul a két hadsereg ekkorra már túl közel került egymáshoz,

a visszavonulás így csak az akindzsik és a szpáhik állandó zaklatása mellett lett volna lehetséges.

A fővezérség kérdése

A középkori hagyomány szerint a király volt a had természetes fővezére. II. Lajos azonban 1526-ban még nagyon fiatal volt, és korábban nem vett részt nagyobb ütközetben. A királyi tanács ezért mindenképpen tapasztalt kapitányokat próbált mellé állítani. A Jagelló-korban az ország belsejében viszonylagos béke uralkodott, intézményes katonai képzés pedig ekkor még nem létezett, így ez nem is volt olyan egyszerű feladat.

A hadvezetéshez szükséges tudást csak a gyakorlatban, elsősorban a déli végvidéken vagy külföldi hadszíntereken lehetett megszerezni. Nem véletlen, hogy a magyar király először külföldön próbált fővezért találni.

Elsőként Niklas Salm grófot, a császáriak egyik páviai parancsnokát kérték fel, ő azonban kitért a megbízatás elől. Ezután Frangepán Kristófot keresték meg, aki 1525-ben Jajcánál sikeres hadicsellel aratott győzelmet az oszmánok felett. Frangepán már elfogadta a felkérést, de a csata helyszínére nem ért oda, mivel Speyerből indult haza.

A Mohácsnál összegyűlő sereg haditanácsában voltak olyan kapitányok is, akik nem pusztán rangjuk, hanem tényleges katonai tapasztalatuk alapján számítottak alkalmasnak. A nádor, Báthori István is szóba jöhetett volna, hiszen korábban egy évtizedig temesi ispánként szolgált, vagyis a déli védelem egyik kulcsterületén szerzett tapasztalatot. Köszvénye miatt azonban a főurak végül nem rá bízták a feladatot. Drágffy János országbíró az ország zászlóját hordozta, így ő sem lett fővezér. A választás végül a távol lévő Szapolyai János erdélyi vajdára esett, aki a korban komoly katonai tapasztalattal rendelkezett, többek között Havasalföldön is hadakozott. 

Augusztus közepén, a késlekedő fővezérek miatt új, helyettes főkapitányokat választottak. Egyikük Szapolyai György lett, aki azonban csak bátyja, János megérkezéséig vállalta a tisztséget. Mellé Tomori Pált jelölték ki, aki ekkor már az alsó részek főkapitánya és kalocsai érsek is volt.

Tomori mellett szólt jelentős szervezőképessége, valamint, hogy 1523-ban Szávaszentdemeter és Nagyolaszi térségében közel négyezer fős haddal verte szét Ferhád pasa jelentős túlerőben lévő seregét. Ugyanakkor maga Tomori is hangsúlyozta, ekkora sereget korábban ő sem vezetett soha.

Szapolyai János serege végül nem ért időben II. Lajos táborába, és ezzel máig tartó vádak sorát vonta magára. A későbbi gyanú szerint az ország egyik legnagyobb birtokosaként maga is a magyar trón megszerzésére törekedett, ezért szándékosan maradt távol a csatától. Ezt a vádat későbbi királlyá koronázása is erősítette az utókor szemében. A képet azonban jelentősen árnyalja az 1521-es mozgósítás tapasztalata. Szapolyai akkor sem jutott augusztus végére a Tiszánál közelebb, vagyis az erdélyi hadak felvonulása önmagában is időigényes volt. Ráadásul 1526-ban érkezését egymásnak ellentmondó parancsok is nehezítették, mivel a királyi tanács egy ideig egy bulgáriai elterelő támadás gondolatával is foglalkozott. A vajda végül csak augusztus 15-re hívta össze az erdélyi hadakat Tordára. Követe lelkére kötötte, hogy mondja meg a királynak: nélküle ne vállaljon csatát. Az erdélyi hadak ezután így is erőltetett menetben siettek a királyi tábor felé. A csata napján Szegednél táboroztak, vagyis mintegy két hét alatt körülbelül 400 kilométert tettek meg. Szapolyai végül saját seregét hátrahagyva, lovaskocsin igyekezett eljutni a király táborába, de a csatáról így is lekésett.

A hadrendek

A mohácsi magyar hadsereg megértéséhez érdemes röviden felidézni, milyen haderőt képzelt el a Jagelló-kori hadszervezet. Az 1498. évi törvények a királyi bandériumra, a főméltóságok állandó csapataira, a főpapi és főúri bandériumokra, valamint a vármegyei katonaságra építettek. A rendszer alapvetően lovas haderővel számolt, a déli vármegyékben 24 jobbágyporta után egy könnyűlovast, az ország többi részén pedig 36 jobbágyporta után egy nehézlovast kellett volna kiállítani. Állandóan fegyverben tartott bandérium volt a királyi (1000 fő), valamint a négy, délvidék biztonságáért felelős tisztviselő, azaz az erdélyi vajda, a székely ispán, a temesi ispán és a horvát bán 400-400 fős csapata.

A gyalogságnak ebben a rendszerben papíron kisebb szerep jutott. Őket, valamint az ágyúkat elsősorban a városok állítottak ki, létszámuk azonban a törvényi elképzelések szerint sem volt különösebben magas.

II. Ulászló az 1500-as évek elején még azt állította, hogy a bandériumok akár 18–20 ezer fegyverest is képesek kiállítani, amihez Erdély külön ereje járulhatott volna. A gyakorlatban az 1500-as bácsi országgyűlés idején az uralkodó körülbelül 10 ezer lovast tudott mozgósítani, közülük mintegy 4 ezer lehetett nehézlovas, a többi könnyűlovas.

Bár a törvény szerint a haderő túlnyomó részének lovasságból kellett volna állnia, a csatatéren felsorakozó magyar sereg jelentős része gyalogos volt. Ez nemcsak a nyugatról és északról fogadott zsoldosok miatt alakult így, valójában a főúri bandériumok is gyakran vegyes összetételben, lovasokkal és gyalogosokkal együtt érkeztek a táborba.

A mohácsi síkságon felsorakozó gyalogság inkább a kelet-közép-európai gyalogság körébe tartozott, puskákkal, szálfegyverekkel és állópajzsokkal felszerelt katonák alkották, akik elsősorban védekezésre és a lovasság támogatására voltak alkalmasak (szemben a nyugaton elterjedtebb pikás gyalogsággal). Bizonyos fegyvernemekben - főként a páncélos nehézlovasság és a puskás gyalogság terén - a magyar sereg kifejezetten erősnek számított az oszmánokkal szemben, ahol a lőfegyverek lassabban terjedtek el, és a klasszikus értelemben vett nehézlovasság hiányzott.

A végvidéki harcok tapasztalatai közben a könnyűlovasság, vagyis a huszárság szerepét is növelték, ezzel számarányuk is lassú gyarapodásnak indult. Az is kérdéses, hogy 36 jobbágyporta jövedelméből valóban fel lehetett-e szerelni egy teljes értékű nehézlovast. A mohácsi seregben nagyjából 3–4 ezer nehézlovas lehetett, míg a lovasság többi része inkább könnyűlovasnak számított.

Az európai típusú, tetőtől talpig páncélba öltözött nehézlovasság ugyanakkor továbbra is a magyar had egyik legerősebb fegyvernemének számított. A török krónikások is elismerték, hogy a szpáhik számára rendkívül nehéz feladat volt feltartóztatni egy ilyen lovasrohamot. Ez köszönhető leginkább annak, hogy a páncélos lovasokat a szpáhik íjai, kopjái és szablyái csak korlátozottan tudták sebezni.

Katonákon túl hadrend is volt, még ha ezt korábban többen vitatták is. A magyar haderő már augusztus 26-án felsorakozott a tábor előtt, majd ezt követően szinte minden nap gyakorolta vagy megismételte a felállást. Augusztus 28-án még a szekérvár kiépítése mellett is döntöttek, erre azonban már nem maradt idő.

Bár könnyen úgy tűnhet, hogy egy statikus szekérvárba rejtőzködő magyar hadsereget a török ágyúk könnyedén megsemmisített volna, valójában a puskás gyalogsággal, tüzérséggel és a szekerek mögül kitörő lovassággal kombinálva kifejezetten hatékony harcászati megoldás lehetett volna.

A csata napján azonban a magyar haderő végül nem erre, hanem a minél szélesebb arcvonalra épülő felállásra kényszerült, részben a bekerítéstől való félelem miatt.

Brodarics leírása szerint a magyar hadsereg két sorban állt fel. A jobbszárnyat Batthyány Ferenc horvát–szlavón bán, a balszárnyat Perényi Péter vezette. A két főkapitány, Tomori Pál és Szapolyai György ott helyezkedett el, ahol éppen szükség volt rájuk. A második sorban állt a király és környezete, mellettük a nehézlovasság, valamint könnyűlovas és gyalogos egységek. Az ágyúk a két vonal között, illetve feltehetően a gyalogság előtt kaptak helyet.

A valóság azonban Brodarics egyszerű leírásánál összetettebb lehetett. A magyar haderő vegyes harcrendet alkalmazott, amelyben a lovasság és a gyalogság nem teljesen elkülönülve, hanem egymást támogatva sorakozott fel. Ennek több oka is volt. Egyrészt a gyalogság segített elnyújtani az arcvonalat, ami a bekerítéstől tartó magyar hadvezetés számára különösen fontos lehetett. Emellett a gyalogos egységek olyan „helytálló” szerepét tölthették be, amelyek mögött a lovasság visszavonulás esetén újrarendezhette sorait.

A vegyes harcrend egyébként következett a hadszervezetből is. A főurak saját bandériumaik élén vonultak hadba, a bandériumok pedig saját zászlóik alatt harcoltak. Mivel ezek a bandériumok gyakran lovasokat és gyalogosokat egyaránt tartalmaztak, a csatarend sem egyszerűen külön lovas és külön gyalogos tömbökből állt. A második vonalban főként a nehézlovas kíséretek és a cseh erősítések helyezkedhettek el, míg a gyalogság részben ezek oldalvédelmét is elláthatta.

A magyar ágyúk feltehetően a gyalogság előtt sorakoztak fel. Ez illeszkedett a korszak kelet-közép-európai harcászati megoldásaihoz. A lengyel hadak 1512-ben Łopusznánál, 1514-ben pedig Orsánál hasonló felállással értek el sikereket az orosz–tatár erőkkel szemben, ahol a gyalogság és a tüzérség elsőként megtörte a támadók rohamát, majd a gyalogság között elhelyezkedő lovasság gyors ellentámadást indított. Hasonló hadicselt alkalmazott Frangepán Kristóf is Jajcánál 1525-ben.

A magyar hadrend így elsősorban védekező taktikára utalt, mintsem támadó felfogásra,

pedig a haditanácsban ezzel ellentétesen arról volt szó, hogy a felvonuló hadtestekkel még külön-külön, felvonulás közben kell megütközni.

Az oszmán „félhold” alakú hadrend is hasonló módon alakult. Ha a szultáni fősereg teljesen fel tudott sorakozni, a ruméliai hadtest rendszerint a balszárnyat, az anatóliai hadtest a jobbszárnyat alkotta. A centrumot a szultáni főerő képezte, vagyis a janicsárok, az összeláncolt ágyúk, az udvari gárdalovasság és a testőrség, köztük a szolakok.

A csata napja

Augusztus 29-én, a kora délutáni órákban először a ruméliai hadtest érkezett a magyar arcvonal elé. Az oszmán arcvonal valószínűleg egy dombtetőn, illetve annak peremén bontakozott ki. Erre utalhatnak a korabeli leírások „leereszkedésről” szóló megjegyzései, valamint az is, hogy a török ágyúk lövedékei egyes beszámolók szerint a harcolók felett zúgtak el. A ruméliai hadtest azonban nem indított azonnal támadást, hanem felsorakozott a magyar sereggel szemben.

Ezt követően a hadtesthez rendelt tüzérség és a janicsárok is felálltak a lovasság oltalmában. A ruméliai arcvonal másfél-két kilométer széles lehetett. A mintegy 150 ágyúból álló tüzérségi vonal körülbelül egy kilométer szélességben húzódhatott, mögötte pedig a janicsárság kapott helyet. Soraik előtt - feltehetően szekerekből és egyéb akadályokból - rögtönzött sáncot emeltek.

Ibrahim nagyvezír eközben Báli és Hüszrev csapatait Bácsfalu irányába küldte, hogy megkíséreljék a magyar hadsereg megkerülését. Az oszmán oldalon valószínűleg nem számítottak arra, hogy aznap teljes döntő ütközetre kerül sor. Inkább úgy készülhettek, hogy a csata másnap, augusztus 30-án kezdődik meg, amikorra a szultáni főerők is teljesen felsorakozhatnak.

Mivel a magyar hadvezetés korábban alapvetően védekező-ellentámadó felállásra rendezkedett be, a magyar haderő így órákig várt, mielőtt megindította volna támadását.

Ez a várakozás döntő jelentőségűnek bizonyult. Időt adott az oszmán tüzérség és a janicsárság felsorakoztatására, valamint a málha hátravonására. Úgy tűnik, a magyar hadvezetést az eredeti elképzeléstől eltérően a mozdulatlanul felsorakozó ruméliai hadtest látványa végül támadásra ösztönözte. A döntésben szerepet játszhatott az is, hogy ha a magyar sereg tovább vár, a szultáni fősereg egyre nagyobb része érkezik be a csatatérre.

Hol volt pontosan a csata?
A csata pontos helyét máig nem lehet teljes bizonyossággal kijelölni. Brodarics leírásából az sem derül ki egyértelműen, hogy magyar vagy olasz mérföldben adta-e meg a távolságokat, ráadásul ő más esetekben sem mindig pontos földrajzi adatokkal dolgozott. Ezért a források alapján több lehetséges rekonstrukció is született.
A tömegsírok fontos emlékhelyei és forrásai a csatának, de nem feltétlenül jelölik ki magának az ütközetnek a centrumát. A megtalált mohácsi tömegsírok is vélhetően a csata utáni kivégzésekhez, a foglyok lemészárlásához vagy a holttestek későbbi eltemetéséhez kapcsolódnak.
A csatatéren ráadásul általában nem a látványos, teljes fegyverek maradnak meg. A győztesek a használható tárgyakat összegyűjtötték, ezért az összecsapások helyszínén többnyire csak a „háború szemetének” nevezhető leletanyag marad vissza: törött fegyverek, sarkantyúk, lövedékek, kisebb fémtárgyak.
Bánlaky József 1930-as térképe Majstól északkeletre helyezte az ütközetet, B. Szabó János inkább Majstól délkeletre kereste a csatatér magját. A Majs környéki lövedék- és hadilelet-koncentrációt egyes kutatók az 1526-os csatához kötik, más értelmezések szerint viszont ezek jelentős része inkább az 1687-es ütközethez kapcsolódhat, míg az 1526-os csata helyét inkább Sátorhely környékén kell keresni.

A csata

Az első összecsapásra aznap még nem a két fősereg között került sor. Délután két óra körül a magyarok felfedezték Báli bég megkerülésre küldött csapatait. Tomori erre a királyi testőrség lovasait, Ráskay Gáspár néhány száz fős huszárkülönítményét küldte ellenük. A vakmerő magyar roham kezdetben megzavarta Báli egységét, a török túlerő azonban fokozatosan visszaszorította a királyi huszárokat.

Délután négy óra felé már nyilvánvalóvá vált, hogy Ibrahim pasa nem indít támadást. A rögtönzött haditanácson a két főkapitány a támadás mellett érvelt, mivel nem akarták bevárni, amíg az anatóliai hadtest és a szultáni főerők is teljesen felsorakoznak. A király végül kiadta a támadási parancsot.

A rohamot a jobbszárny kezdte meg Batthyány Ferenc horvát–szlavón bán vezetésével, ebben főként a könnyűlovasság vett részt. A magyar támadás váratlan sikert hozott, több ruméliai szandzsák megfutamodott, az oszmán arcvonal pedig egy ponton megbomlott. A magyar lovasok eljutottak a török ágyúk előteréig, és az ágyúsorfal széleinél álló szpáhikkal vették fel a harcot.

Több beszámoló is arra utal, hogy számos török lovas beszorult a magyar támadás és az ágyúk közé, őket a magyarok lemészárolták.

A magyar támadás balról a hatodik szandzsáknál átszakította az arcvonalat, a szpáhik egy része menekült, a többiek rendezetlenül szétszórodtak. A magyar jobbszárnyon a roham után azonban megbomlott a rend, a lovasok egy része a menekülő szpáhikat üldözte, mások fosztogatásba kezdhettek, megint mások a török tábor felé vették az irányt. (Ez egyébként nem meglepő az európai haderőknél, az 1596-os mezőkeresztesi csatát is így veszítik el az oszmánokkal szemben). A magyar parancsnokok kezéből ekkor kezdett kicsúszni az irányítás, a jobbszárny nem fordult rendezett erővel oldalról a janicsárok és a tüzérség ellen, hanem fokozatosan szétszóródott.

A bomláshoz hozzájárulhatott az is, hogy az oszmán tüzérségnek sikerült újratöltenie és tüzet nyitnia. A tömeges ágyúdörgés, a füst és a zűrzavar különösen azokat viselhette meg, akik nem szoktak hozzá ilyen harctéri körülményekhez. Maguk az ágyúgolyók – Brodarics István leírása szerint – a harcoló felek fölött zúgtak el, így nem a fizikai pusztítás volt jelentős, hanem az a lélektani hatás, amelyet a zaj, a füst, a veszteségek és a széteső csatarend együtt kiváltott.

Tomori ekkor a királyi centrumot, benne a nehézlovasságot is rohamra vezényelte. Mire azonban ez a második hullám elérte a harcmező döntő pontját, a jobbszárny lendülete már megtört, és megkezdődött annak bomlása.

Eközben Báli és Hüszrev csapatai elfoglalták a magyar tábort, az ott lévő mintegy 2000 fegyverest pedig felkoncolták.

A második magyar rohamról, vagyis a vértesek harcáról már kevesebb beszámoló áll rendelkezésre. A magyar visszaemlékezések szerint a páncélos lovasok szintén a török ágyúk előterében harcoltak. Velük szemben azonban az oszmán tüzérség már nagyobb hatást érhetett el, hiszen a nehézlovasság zártabb rendben és lassabban mozgott, mint az első hullámban támadó könnyűlovasok. A vértesek végül meghátráltak, egyes beszámolók szerint egészen a balszárny irányába húzódtak vissza.

A magyar jobbszárnyon valószínűleg a gyalogság tartott ki a legtovább. A csata egy pontján ők is a láncolt ágyúk sorfala elé kerültek. Elképzelhető, hogy a magyar hadvezetés abban bízott, a gyalogság, szálfegyvereivel, puskáival és állópajzsaival nagyobb eséllyel tud áttörni azon az akadályvonalon, amelyen a lovasság fennakadt. Harcukról azonban keveset tudunk.

Az oszmán beszámolók szerint a jobbszárny pusztulását végül Báli bég hátulról érkező támadása tetőzte be.

Eközben az anatóliai hadtest is megérkezett, majd nem sokkal később a szultáni főerők is elérték a csatateret. Ezzel a magyar sereg eredeti reménye - hogy az oszmán hadtesteket külön-külön lehet megverni - végleg szertefoszlott. A magyar balszárny, a megmaradt nehézlovassággal együtt, megrohanta az anatóliai erőket, de a túlerő itt is visszaszorította a magyar csapatokat.

A csata végső szakaszában már nem egységes magyar hadrend harcolt, hanem elszigetelt csoportok próbáltak kitartani vagy áttörni. Egyes beszámolók szerint II. Lajos környezetében még megkíséreltek egy utolsó rohamot a szultáni centrum irányába. A támadás eleinte zavart okozott, a gárdalovasság egy része futásnak eredt, és menekülés közben összekeveredett a szultáni janicsárság egy részével is. Az előretörést végül a janicsárok és a szultáni testőrség, a szolakok állították meg.

Ekkorra már általánossá vált a menekülés. Az utolsó épen maradt magyar lovascsapatok még megújították támadásaikat a Behram pasa vezette oszmán jobbszárny ellen, de rohamaikat rendre visszaverték. A magyar lovasokat fokozatosan a Duna mocsaras ártere felé szorították.

A balszárny gyalogsága még sokáig kitartott. Egy nagy négyszögbe tömörülve verték vissza a török lovasrohamokat, míg végül a janicsárok puskatüze megtörte ellenállásukat. Ezután őket is lekaszabolták.

A fő ütközet mindössze egy-két órán át tartott, bár kisebb összecsapások egészen estig zajlottak.

A szultán nem is engedte táborba szállni seregét, és az oszmán had csak másnap reggel foglalhatta el véglegesen a csatateret.

Következmények

A becslések alapján a magyar fősereg gyalogságának döntő része, mintegy 10 ezer ember odaveszhetett. Emellett elesett körülbelül 3–4 ezer lovas és mintegy 500 tekintélyes nemes is. A török feljegyzések 24 ezer halottról szólnak, bár ebbe valószínűleg bele kell számolni a hadsereget kísérő tábori nép egy részét is.

Odaveszett a két főkapitány, Szapolyai György és Tomori Pál, valamint a magyar főpapság jelentős része: Szalkai László esztergomi érsek, Perényi Ferenc váradi, Móré Fülöp pécsi, Paksy Balázs győri, Csaholy Ferenc csanádi és Palinai György boszniai püspök. A bárók közül elesett Drágffy János országbíró, valamint a királyi udvar több fő tisztségviselője is.

Maga a király, II. Lajos, menekülés közben a megáradt Csele-patakba fulladt.

A csata így a nádort és az erdélyi vajdát leszámítva szinte lefejezte az országos és helyi szintű politikai és egyházi vezetés jelentős részét. Magyarország elvesztette a nemesség azon részét, amely az ország újjászervezésében, a trónutódlás rendezésében és a védelem megszervezésében kulcsszerepet játszhatott volna.

A hadsereg több mint fele megsemmisült, de ez önmagában még nem feltétlenül jelentette volna az állam összeomlását. Nikápolynál, Várnánál vagy Rigómezőnél is súlyos, sőt teljes hadseregeket elpusztító vereségek érték a keresztény hadakat. Mohács tragédiáját az tette különösen súlyossá, hogy az ütközet már a Magyar Királyság területén zajlott, és a vereség után nem maradt olyan erős déli védelmi vonal, amely feltartóztathatta volna a szultáni hadat.

A csata után Szulejmán seregei feldúlták az ország középső részét. A források igen magas, akár 200 ezres nagyságrendű fogolyszámról beszélnek. Annyi bizonyos, hogy az oszmán hadjárat nemcsak katonai vereséget, hanem hatalmas emberveszteséget, pusztítást és gazdasági kárt is okozott.

Szulejmán szeptember 12-én érkezett meg Budára. Ugyanakkor a szultán 1526-ban még nem készült a Magyar Királyság tartós megszállására. Erre több döntéséből is lehet következtetni. Pétervárad esetében például megtiltotta a falak lerombolását, ami arra utal, hogy a Szerémséget és a déli kulcspontokat meg akarta tartani. Ezzel szemben az eszéki kastélyt és a hidat, amely a Drávától északra fekvő területek ellátását biztosíthatta volna, elbontatta. Ez inkább arra utal, hogy az ország belsejének tartós megszállása ekkor még nem szerepelt közvetlen céljai között.

Mohács után a középkori Magyar Királyság válsága visszafordíthatatlanul elmélyült. II. Lajos halálával megszűnt a magyar–cseh Jagelló perszonálunió, elszegényedett, valamint a déli végvárrendszer elvesztésével kiszolgáltatottá vált. A magyar rendek egy része Szapolyai Jánost, másik része Habsburg Ferdinándot választotta királlyá, ami hamarosan polgárháborúba sodorta az országot.

Nem maga a mohácsi csata jelentette a korszakhatárt, hanem az azt követő események, amely következtében megszűnt az önálló, erős és független Magyar Királyság. Ez később, Magyarország felszabadítása után sem állt helyre.

Lehetett volna-e másképp?

Sokáig élt a köztudatban az a kép, hogy Mohács vesztét a kevély, önző főurak okozták, akik Mátyás halála után hagyták végromlásba süllyedni az országot. Ez a magyarázat azonban túlságosan leegyszerűsítő. Az 1526-os mozgósítási adatok és veszteségek inkább arra utalnak, hogy a magyar elit jelentős része valóban részt vett a védekezésben.

Thurzó Elek a katonáin kívül mintegy 32 ezer aranyat áldozott a magyar készülődésre. Szalkai László esztergomi érsek 800 lovas helyett 1000 gyalogost és 400 lovast ajánlott a hadba. A főurak és főpapok közötti súlyos veszteségek is azt mutatják, hogy Mohács nem magyarázható egyszerűen azzal, hogy az ország vezetői távol maradtak volna a harctól. 

Felmerült az is, hogy a paraszti seregeket nem hívták hadba. Ez sem teljesen igaz, hiszen Tomori mellett mintegy 3000 paraszti katona is harcolt. A király végül csak a déli országrészben rendelte el a jobbágyok fegyverbe szólítását. Ebben szerepet játszhatott az 1514-es parasztháború emléke, de az is, hogy a nyári mezőgazdasági munkák idején rendkívül nehéz lett volna nagy tömegben hadba hívni a jobbágyokat.

Az is kérdéses, mennyit változtatott volna a csata kimenetelén a paraszti tömegek nagyobb arányú jelenléte. A rosszul felszerelt, csekély harci tapasztalattal rendelkező és nehezen fegyelmezhető paraszti katonaság aligha tudta volna ellensúlyozni az oszmán hadsereg létszámát és tüzérségét. Ha a jobbszárny bomlásában valóban szerepet játszott az ágyúk zaja, füstje és lélektani hatása, akkor a tapasztalatlan gyalogos tömegek jelenléte akár növelhette is volna a zűrzavart.

Ha csak a harctéren felsorakozó erőket nézzük, adódik a kérdés: nem lett volna-e kedvezőbb még 1521-ben megütközni a szultáni fősereggel? Akkor a magyar hadvezetés nagyobb erőt tudott összevonni, és az oszmán sereg sem ugyanakkora erővel állt Nándorfehérvár falai alatt, mint 1526-ban. Egy közel 60 ezer fős magyar haderő vélhetően jobb eséllyel szállhatott volna szembe a szultáni sereggel, mint a mohácsi 27–28 ezres had.

A királyi tanács döntésének megértéséhez figyelembe kell vennünk, hogy a Magyar Királyság korábban soha nem aratott döntő győzelmet nyílt mezőn, teljes szultáni fősereggel szemben. Nándorfehérvár 1456-os sikere várostrom volt, nem klasszikus nyílt ütközet. Zsigmond nikápolyi veresége óta a magyar királyok és hadvezérek inkább igyekeztek elkerülni, hogy a szultán teljes haderejével nyílt csatában mérjék össze erejüket.

Még fontosabb kérdés, mi történt volna akkor, ha 1521 után sikerül visszafoglalni Nándorfehérvárt. Ha a vár 1526-ban is magyar kézen van, talán elég ideig feltarthatta volna az oszmán hadat ahhoz, hogy a teljes magyar haderő összegyűljön. Az is elképzelhető ugyanakkor, hogy ebben az esetben a döntő nyílt csata ismételten elmaradt volna. A Magyar Királyság korábbi stratégiája ugyanis alapvetően az időnyerésre épült, a végváraknak fel kellett tartóztatniuk az oszmánokat, amíg az országos haderő és az esetleges külföldi segítség összegyűlik. Az oszmánok ilyen időveszteség esetén már nem szívesen folytatták a hadjáratot, a magyarok pedig nem kezdeményeztek, tehát a végvárrendszer egyfajta csiki-csuki állapotot teremtett.

1526-ban azonban a csata elkerülésére már nem volt lehetőség. Mohács előtt nem állt olyan erőd, amely elegendő időt nyerhetett volna a teljes magyar haderő összegyűjtéséhez. A király kényszerhelyzetbe került: vagy lassú és veszélyes visszavonulást kísérel meg, vagy minél előbb csatát vállal, mielőtt a teljes oszmán hadrend kibontakozik.

Egy esetleges visszavonulásnak kétségtelenül lettek volna előnyei. A királyi sereg még számíthatott volna Szapolyai János mintegy 5–15 ezer fős hadára, Frangepán Kristóf kisebb erejére, Ferdinánd 2 ezer zsoldosára, valamint a Székesfehérvárig jutó, körülbelül 14 ezer fős cseh–lengyel zsoldoshadra.

Ha ezek mind csatlakoznak, a magyar haderő létszáma akár meg is duplázódhatott volna.

Csakhogy ez több feltételtől függött. A megnövekedett sereget etetni és fizetni kellett volna. A déli birtokosoknak el kellett volna fogadniuk, hogy a király hátrál, miközben birtokaik az oszmán pusztítás útjába kerülnek. A visszavonuló magyar sereget az akindzsik és szpáhik állandó zaklatása fenyegette volna. Ráadásul minél tovább tartott a kivárás, annál bizonytalanabbá vált a zsoldosok fizetése és a tábor ellátása.

A „mi lett volna, ha?” kérdésekkel a történettudomány óvatosan bánik, és nem véletlenül. A múlt szereplői nem a mi utólagos tudásunk birtokában döntöttek, és egyetlen megváltoztatott tényező következményeit sem lehet biztosan végigvezetni.

Igazából nem is az a kérdés, hogy a mohácsi csata elkerülhető lett volna-e 1526-ban, hanem az, hogy a következményei elkerülhetőek lettek volna-e. Cikksorozatunk előző részei éppen azt igyekeztek bemutatni, hogy Mohács nem önmagában álló esemény volt, hanem hosszabb folyamatok kedvezőtlen és a Magyar Királyság számára végzetes pontja.

A Magyar Királyság a rendi fejlődés európai útján haladt, és az 1520-as évekre rendi monarchiaként működött. Ez azonban korlátozta a király gyors és közvetlen erőforrás-mozgósítását. Az Oszmán Birodalom ezzel szemben centralizáltabb, hódításokra berendezkedett állam volt, amely hatalmas területek katonai, pénzügyi és logisztikai erőforrásait tudta egyetlen hadjárat szolgálatába állítani. 

Ezt az aránytalanságot a magyar uralkodók sem a rendekkel szemben, sem Európa segítségével nem tudták tartósan ellensúlyozni. A korábban kialakított védelmi pillérek fokozatosan omlottak össze. A folyamat végén a magyar királynak úgy kellett nyílt csatát vállalnia egy addig nem látott méretű oszmán sereggel, hogy saját haderejének jelentős része még úton volt, külföldi segítségre csak késve számíthatott, és az előző 130 év magyar hadvezérei éppen az ilyen ütközeteket próbálták elkerülni.

Mohács egy több mint 130 éve zajló folyamat betetőzése volt, amelynek következményeként a következő évtizedekben megszűnt a független középkori Magyar Királyság. A csata talán másként is alakulhatott volna, de az a válság, amely Mohácshoz vezetett, már jóval 1526. augusztus 29. előtt elkezdődött.

A cikkben megjelenő fontosabb adatok, számok B. Szabó János: A mohácsi csata című könyvén alapulnak. A címlapképen talán a téma talán leghíresebb festménye, Székely Bertalan: II. Lajos tetemének feltalálása (1860) című festménye látható. Címlapkép forrása: Wikimedia Commons