Több mint ötven év telt el azóta, hogy az 1975-ös A cápa (Jaws) örökre megváltoztatta a tengerparti nyaralások hangulatát, a film ikonikus plakátját pedig a mai napig a filmtörténelem egyik legkifejezőbb alkotásaként tartják számon. A mélyből felbukkanó, tűhegyes fogakkal tátongó szörnyeteg képe túlzások nélkül generációk kollektív rettegését testesíti meg, ám van egy apró bökkenő, amiről viszonylag kevesen tudnak: az illusztrációt készítő művész valójában nem egy nagy fehér cápát vett alapul, hanem egy teljesen más tengeri ragadozót.

Steven Spielberg kultikus mozija egy vérszomjas nagy fehér cápa terrorját mesélte el, a legendás illusztrátor, Roger Kastel azonban a filmhez készült kulcsvizuál megalkotásakor nem ehhez a fajhoz nyúlt inspirációért.

A hegyes orr és a szabálytalan, tűszerű fogazat valójában az Amerikai Természettudományi Múzeum (AMNH) haltani gyűjteményének egyik preparátumához tartozik: egy 1939-ben begyűjtött és etanolban tartósított röviduszonyú makócápához (Isurus oxyrinchus) – írja az IFL Science. A múzeum szóvivője a lapnak felidézte, hogy Kastel a hetvenes években kifejezetten ihletet meríteni látogatott el az intézménybe. Ott fotózta le a makócápa anatómiája alapján készült modellt, amely végül a filmtörténet egyik leghíresebb plakátjának alapjául szolgált.

A leggyorsabb vadász, nem a legnagyobb gyilkos

Bár a röviduszonyú makó méretében elmarad a hatalmas, nemritkán 5-6 méteresre növő nagy fehér cápáktól, a maga nemében elképesztő ragadozó. A nyílt óceánok valódi vadászgépeként tartják számon: hidrodinamikus, torpedószerű testalkatának és speciális bőrszerkezetének köszönhetően vadászat közben akár a 70-74 km/órás sebességet is eléri a víz alatt, amivel hivatalosan is a világ leggyorsabb cápafaja. Lenyűgöző izomzata nemcsak a villámgyors sprinteket teszi lehetővé, hanem a látványos akrobatikát is: prédáját üldözve akár 6-9 méter magasra is képes kiugrani a vízből a levegőbe.

A nagy fehérhez hasonlóan ráadásul a makó is a kevés melegvérű hal közé tartozik. Speciális érrendszere (az úgynevezett csodahálózat) révén a testhőmérsékletét jóval a környező víz hőmérséklete felett tudja tartani, ami sokkal robbanékonyabb izommunkát és élesebb látást biztosít számára a mélyebb, hidegebb vízrétegekben is, ahol a kardhalakat és tonhalakat cserkészi be.

Embereket azonban rendkívül ritkán támad meg, a nyílt tengereket járva ugyanis alig találkozik úszókkal vagy szörfösökkel. A nemzetközi nyilvántartások szerint a faj számlájára a történelem során mindössze tíz provokálatlan támadás írható, amelyek közül csupán egyetlen volt halálos kimenetelű.

A statisztikák alapján a filmbéli nagy fehér cápa a tigris- és a bikacápával együtt alkotja a hírhedt „nagy hármast”, amelyek gigantikus tömegük és partközeli jelenlétük miatt már egyetlen kóstoló harapással is végzetes sérülést okozhatnak. A dramaturgia szempontjából a nagy fehér cápa volt a magától értetődő forgatókönyvi választás, Roger Kastel ceruzája alá viszont a makó előreugró, befelé hajló, tűéles fogazata és pengeéles orra kívánkozott jobban, ami a valóságban sokkal fenyegetőbb sziluettet kölcsönzött a filmtörténelem legismertebb plakátjának.

Még Steven Spielbergnek is bűntudata van

A makócápa azonban a sebessége ellenére sem tudott elmenekülni az úgynevezett „Jaws-effektus” elől. A film kasszasikere után világszerte hisztérikus cápavadászat indult, ami katasztrofális következményekkel járt a tengeri ökoszisztémára. Kutatási adatok szerint a hetvenes évek óta a nyílt tengeri fajok – köztük a makócápa – állománya mintegy 71 százalékkal zuhant be a húsuk, uszonyaik és a sporthorgászat miatti túlhalászás következtében.

Wendy Benchley, a regényt szerző Peter Benchley felesége és neves természetvédelmi aktivista szerint például sokan egyenesen szabad jelzésként értelmezték a filmet a cápák irtására, még ha a mozi ezzel párhuzamosan a tudományos kutatások iránti érdeklődést is fellendítette.

Maga Steven Spielberg sem rejtette véka alá, hogy mekkora bűntudatot érez a mai napig a történtek miatt: „Az egyik dolog, amitől még mindig tartok, nem az, hogy megesz egy cápa, hanem hogy a cápák valamiképpen haragszanak rám azért az őrült sporthorgász-őrületért, ami 1975 után elszabadult. Őszintén, és mind a mai napig bánom a cápapopuláció megtizedelését a könyv és a film miatt”.