BulvárSzerző: index 2026. 08. 29. 14 percnyi olvasás
A YouTube átírja a csata emlékezetét.
„Harmincöt év alatt gyakorlatilag eltűnik az érdeklődés” – mondta az Indexnek Pap Norbert arról, mennyire szólítja meg a fiatalabb generációkat a mohácsi csata. A Pécsi Tudományegyetem Mohács-kutató professzora szerint valahol az ötvenedik életév környékén húzódhat az a határ, amely alatt látványosan visszaesik az érdeklődés az 1526-os vereség iránt. A folyamat pedig túlmutathat azon, hogy az egyes generációk másként gondolkodnak a múltról: ötszáz év után maga Mohács helye is átalakulhat a magyar történelmi emlékezetben.
Ma van ötszáz éve, hogy a magyar királyi sereg vereséget szenvedett I. Szulejmán hadától Mohácsnál. A jubileumra hosszú ideje készültek állami, tudományos és kulturális programokkal, az évforduló pedig ismét előtérbe helyezte azt a kérdést, mit jelent ma Mohács a magyarok számára. Nem pusztán azt, mennyire ismerjük a csata történetét. Hanem azt is, hogy a vereséghez még mindig nemzeti traumaként viszonyulunk-e, kit tartunk felelősnek érte, mely több száz éves mítoszok élnek tovább, és honnan szerezzük a Moháccsal kapcsolatos tudásunkat.
Ezekre a kérdésekre keresi a választ Pap Norbert és szerzőtársa, Wittmann Tamás pszichológus. A Pécsi Tudományegyetem két kutatója 2026 júliusa és októbere között kérdőíves felméréssel, félig strukturált interjúkkal és közösségimédia-használati adatokkal vizsgálja, hogyan gondolkodnak Mohácsról azok, akik aktívan érdeklődnek a történelmi tartalmak iránt.
Az Indexnek adott interjú reggelén (2026. augusztus 27.) 421 kitöltött kérdőívnél jártak. Az első adatfelvétel a mai évfordulós megemlékezés előtti állapotot rögzíti, ezt követően pedig újabb vizsgálati kör indul, így azt is össze tudják majd hasonlítani, változtatott-e maga az ötszázadik évforduló és annak kommunikációja a Mohácsról alkotott képen. Pap Norbert lapunknak elmondta, hogy nem országosan reprezentatív kutatásról van szó.
„Nem is az volt a célunk, hogy országosan reprezentatív mintát hozzunk létre. Azokat akartuk elérni, akik kifejezetten motiváltak, akik hajlandók húsz-huszonöt percet eltölteni egy ilyen kérdőívvel. Sokan egészen hosszú válaszokat adtak, szinte esszéket írtak arról, mit gondolnak Mohácsról.”
Vallási szempontból a minta az országos átlagnál vallásosabb. Éppen ezért különösen figyelemre méltó, hogy még ebben az eleve motivált közegben is milyen élesen jelennek meg a változás jelei, köztük a generációs különbség.
Pap Norbert szerint pontos életkori választóvonalat egyelőre nem lehet meghúzni, ezért ősszel további vizsgálatokat végeznek, külön a fiatalabb korosztályokra koncentrálva.
Az igazán drámai visszaesés 45 év alatt látszik. A mintánk nem teszi lehetővé, hogy a 45 és 55 év közöttieket tovább szegmentáljuk, ezért pontos életkori határt egyelőre nem tudunk mondani. Úgy látjuk, hogy valahol ötven év körül van az a küszöb, amely alatt jelentősen csökken az érdeklődés. Harmincöt év alatt pedig gyakorlatilag el is tűnik.
Nemcsak a kérdőívek mutatják ezt. A kutatók a Google- és Meta-hirdetések több százezres elérési adataiban is azt tapasztalták, hogy ötven év alatt drasztikusan visszaesik az aktivitás. „Az ötvenes-hatvanas korosztálynál nagyon erős az elköteleződés. Mohács megszólítja őket, megmozdítja őket, reagálásra készteti őket. Ötven alatt viszont ez már alig látszik.”
Pap ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy a nagyon fiatal és a legidősebb korosztályok esetében maga a közösségimédia-használat is torzíthatja az adatokat. A jelenség hátterében mindenesetre nem egyszerűen életkori, hanem mélyebb szociokulturális különbségeket sejtenek.
„Azok, akik még a Kádár-korszakban szocializálódtak, egy egészen más oktatási és kulturális közegben nőttek fel. A rendszerváltás után viszont nagyfokú pluralitás alakult ki a Mohács-képben. Egymás mellett élt tovább a Kádár-korszak osztályharcos gondolkodása, visszatértek a Horthy-korszak bizonyos kliséi, és új értelmezések is megjelentek.” Ezért Pap egyelőre óvatos azzal az állítással, hogy Mohács a fiatalok számára egyszerűen megszűnt volna nemzeti traumának lenni.
Azt nem állítanám, hogy már nem jelent nemzeti traumát, de kétségtelenül távolodik ettől a szereptől. A fiatalabb korosztályokat már nem ugyanúgy szólítja meg.
A felmérésben a nemzeti traumák elképzelt hierarchiájában Mohács Trianon és 1956 mögé került. A válaszadók továbbra is jelentős történelmi eseménynek tekintik, amely a gyászról, a veszteségről és a megosztottságról is szól, de a többség szerint ma már inkább európai keretben kellene értelmezni, mint kizárólag nemzeti történetként.
Ez a változás valójában egy hosszú folyamat újabb állomása lehet, mert Mohács jelentése az elmúlt ötszáz évben soha nem volt állandó.
Az oszmánok a hódoltság korában vallási, szent háborús keretben értelmezték a csatát, a Habsburg Birodalom időszakában pedig megjelent a „kettős Mohács” gondolata: az 1526-os vereség mellé az 1687-es nagyharsányi csata került, amely már az oszmán visszaszorítás történetét keretezte. A XIX. században Mohács mint nemzeti tragédia az egyik legfontosabb nemzeti jelképpé vált, Trianon után pedig új jelentést kapott: a XX. század első felében maga Trianon lett „az új Mohács”. 1945 után az osztályharcos történelemszemlélet formálta át a történetet, a rendszerváltást követően pedig már több korábbi értelmezés élt egymás mellett.
„A XIX. századtól Mohács a nemzet tragédiájaként jelkép, az identitás egyik fontos alapja lett. A XX. században előbb Trianon történelmi előképeként, majd az osztályharcos történetértelmezés részeként jelent meg. A rendszerváltás után többféle Mohács-kép élt egymás mellett.”
Pap és Wittmann 2010 és 2026 között egy újabb emlékezeti korszakot különít el. „Ebben az időszakban egyre hangsúlyosabbá vált az a narratíva, hogy Mohács egy kis állam nagy birodalmakkal szembeni szuverenitásküzdelmének origója. Egy ötszáz éves harc kezdőpontja, amelyet Mohács, Trianon, 1956, 1989 és 2010 mérföldkövei rajzolnak ki.” Ebben az értelmezésben a XVI. századi Magyar Királyság a keresztény Európa védőbástyájaként jelenik meg, amely egyszerre kerül nyomás alá keletről és nyugatról. A történelmi képletet a politikai kommunikáció a jelenhez is hozzákapcsolta.
Megjelentek a Brüsszelre, a muszlim migrációra, a keresztény identitás védelmére és a nemzeti önrendelkezésre vonatkozó utalások. Mohács így az ötszáz éve tartó szuverenitásküzdelem szimbolikus origójává válhatott.
Ebben a narratívában már nem kizárólag a vereség került előtérbe, hanem a hősiesség, a keresztény lelkiség, az összetartozás és a kitartás is. A történelmi kudarc tanulsága az lett, hogy a közösségnek akkor is ki kell tartania, amikor a helyzet reménytelennek tűnik.
A 2026-os emlékévi kampány eleinte szorosan illeszkedett ehhez az üzenetvilághoz, és időben az országgyűlési választási kampánnyal is egybeesett. Pap Norbert szerint az év elején kifejezetten intenzív kommunikáció épült az évforduló köré, amelyben az MCC és a hozzá közel álló felületek is fontos szerepet vállaltak. „Már az előző év végén látszottak az emlékévi kampány jelei, februárra-márciusra pedig kifejezetten felpörgött. Az MCC és a hozzá közel álló felületek ebben nagyon aktívak voltak, és jól felismerhető üzenetvilág épült ki.”
2026. április 12. után azonban változás következett. Pap az interjúban pontosította az előzetes háttéranyagban használt „összeomlás” kifejezést.
Nem mondanám azt, hogy az emlékév összeomlott. Azt viszont ki tudjuk mondani, hogy megszűnt a központi irányítás. Intézményi és önmarketing formájában az előkészített rendezvényeket, filmvetítéseket vitte tovább a lendület. A választásig volt egy kormányzati felelős, egy miniszteri biztos, akinek megszűnt a megbízatása, és ezt követően hónapokig erősen lecsökkent intenzitással zajlott minden. Az addigi központi irányítás megszűnt. A beruházások különböző állapotban, általában befejezetlenül állnak, az emlékezeti tartalmak végleges formája pedig többnyire nem készült el.
A programok és tartalmak nem tűntek el, de politikai reprezentációjuk, láthatóságuk és kommunikációs súlyuk érzékelhetően megváltozott, megindult az emlékéven belül egy újrakeretezés is. Az előzetes háttéranyag példaként említi a Mohács – Világok harca című, az MCC környezetében készült dokumentumfilm újrapozicionálását is, amely napjainkban már új, alternatívként használt titulussal, Birodalmak harca címen is jelen van a régi mellett.
Ehhez képest különösen beszédes, hogy még a Mohács iránt eleve érdeklődő közönség jelentős része sem ismeri részletesen az emlékévet. A válaszadók 16 százaléka egyáltalán nem hallott a programsorozatról, és mindössze 13 százalék mondta azt, hogy részleteiben is tisztában van vele. „Ez azért különösen érdekes, mert döntően olyan közönség válaszolt, amely motivált, érdeklődik a történelem és Mohács iránt, és az országos átlagnál vallásosabb, konzervatívabb. Ehhez képest jelentős információhiányt látunk.”
A nyitott kérdésekre adott válaszokban ráadásul nemcsak a tájékoztatás hiány, hanem többféle kritika is megjelent. Az egyik névtelen kitöltő például úgy fogalmazott: „Örülök, hogy erről szól most minden. Épp ideje helyre tenni a dolgokat és eloszlatni a mítoszokat. Nőjünk fel és felejtsük el a sok rárakódott politikai és marketinges réteget. Legyen Mohács az, ami: egy jól feltárt történelmi esemény, ne egy vesztőhely, amiről azt tanították, hogy megérdemeltük a sorsunkat.”
Ez a mondat már átvezet a kutatás másik fontos felismeréséhez: miközben az egységes Mohács-kép gyengül, az emberek egyre többféle forrásból rakják össze a saját történelmi értelmezésüket. A közoktatás hatása továbbra is jól kimutatható. A válaszadók ismerik a csata helyét és idejét, a fontosabb szereplőket, és elfogadható mértékben a hadjárat okait és következményeit is.
Az alapok az iskolából jönnek. A válaszadók tudják, mikor és hol történt a csata, kik voltak a főszereplők, és nagyjából azt is, hogyan kapcsolódik az ország három részre szakadásának folyamatához.
A részletesebb tudásnál azonban már más források kerülnek előtérbe.
Ami ennél több, az nagyon erősen a közösségi médiából jön. Elsősorban a YouTube-ról és a podcastokból. Ez ma már egyértelműen a vezető csatorna.
A felmérésben olyan részletinformációk is viszonylag jól megjelentek – például a csata időtartama vagy a hadseregek létszáma –, amelyek nem feltétlenül részei a közoktatási alapismereteknek. A politikai összefüggések értelmezése viszont jóval zavarosabb. Kontrollként a kutatók az 1687-es második mohácsi csatára, vagyis a nagyharsányi ütközetre is rákérdeztek. Bár az erről való megemlékezés szintén része az emlékévi programnak, már sokkal nagyobb bizonytalanságot mértek vele kapcsolatban.
Még meglepőbb eredményt hozott a tankönyvekbe vetett bizalom. A válaszadók több mint fele csak részben tartja megbízhatónak az iskolai történelemtankönyveket, és csupán tíz százalék mondta azt, hogy teljes mértékben megbízik bennük.
Engem is meglepett, mennyire alacsony a történelemtankönyvekbe vetett bizalom. Megnéztem a mai tantervet, az érettségi követelményeket és a tankönyveket is. Vannak olyan részek, amelyeket már meghaladott a kutatás, de összességében nem adnak rossz, vagy teljesen hamis képet.
Pap ezért a bizalmatlanságot inkább az iskola és az oktatási rendszer általános megítélésével hozza összefüggésbe. Különös ellentmondás ugyanakkor, hogy a válaszadók a közösségi médiát sem tekintik feltétlenül megbízhatóbbnak. „Hasonlóan bizonytalannak tartják, mégis ezt fogyasztják. Ennek egyik nyilvánvaló oka az, hogy könnyen elérhető.” A sokféle forrás pedig azt is jelenti, hogy a régi történelmi beidegződések és az újabb tudományos eredmények furcsa elegyet alkotnak.
A válaszadók 74 százaléka a török túlerőt nevezte meg a vereség egyik okaként. Ez megfelel a mai szakmai konszenzusnak, amely nemcsak a létszámbeli, hanem az anyagi és pénzügyi fölényt is hangsúlyozza. „A Magyar Királyság helyzete nem volt olyan rossz, mint korábban gondoltuk, de az erőforrások aránytalansága miatt rendkívül nehéz helyzetben volt. Az Oszmán Birodalom anyagi és pénzügyi lehetőségei is egészen más nagyságrendet képviseltek.”
Közben azonban 35-35 százalék az „uralkodó osztályt” és a magyar sereg vezetését is hibáztatja, egy másik kérdésnél pedig a kitöltők mintegy kétharmada egyetértett azzal, hogy „a magyar főurak az önös érdekeiket az ország elé helyezték”. Pap szerint ebben jól felismerhető a Kádár-korszak öröksége. „Már maga az »uralkodó osztály« kifejezés is erősen marxista nyelvezetű. Ez a szemlélet láthatóan tovább él.” Közben a történettudomány elmúlt évtizedeinek újraértékelései nagyon különböző sikerrel jutottak el a közgondolkodásba. Tomori Pált mindössze hét százalék hibáztatja, ami Pap szerint gyakorlatilag teljes rehabilitációnak tekinthető. II. Lajost és a Fuggereket 12-12 százalék, a Habsburgokat 23 százalék nevezte meg a vereség okai között.
Szapolyai János azonban még mindig közel húsz százalékon áll. „Nagyon régóta szakmai konszenzus, hogy nem igaz az a történet, miszerint Szapolyai szándékosan késett el vagy tudatosan maradt távol. Ehhez képest még mindig közel húsz százalék hibáztatja. Ezt a tévhitet tehát egyáltalán nem sikerült eltüntetni.” A kutatók ebből arra következtettek, hogy a Jagellók rehabilitációja részben sikerült, Szapolyai szerepének tisztázása alig, Tomorié viszont szinte teljesen.
A klasszikus összeesküvés-elméletek ezzel szemben már jóval gyengébben vannak jelen. Sokan hallottak II. Lajos állítólagos meggyilkolásáról vagy a Szapolyaiak összeesküvéséről, de a többség nem ad hitelt ezeknek. „Tudnak róluk, de nem fogadják el őket.” Egy régi történet viszont továbbra is erős: nagyjából minden második válaszadó egyetértett azzal, hogy Európa cserbenhagyta Magyarországot. Pap szerint ezt nem lehet kizárólag az elmúlt évek Brüsszellel kapcsolatos politikai kommunikációjával magyarázni.
Ez egy jóval régebbi történet. Már a 2000-es évek elején készült felmérésekben is nagyon erősen jelen volt az a gondolat, hogy Magyarország volt ezer éven át a Nyugat védőbástyája, ezt soha sem (most sem) hálálták meg nekünk.
A későbbi politikai kommunikáció szerinte ráerősíthetett erre, de nem az teremtette meg. Az előzetes háttéranyag ezt a „Nyugat árulása” toposzának nevezi, amely már jóval korábban is része volt a magyar történelmi emlékezetnek. És talán éppen itt ér össze a kutatás valamennyi szála.
Nem az látszik ugyanis, hogy az egyik Mohács-kép egyszerűen leváltaná a másikat. Inkább az, hogy egyre többféle történelmi értelmezés él egymás mellett, miközben az esemény érzelmi súlya csökken.
Pap egy másik, jelenleg is zajló nemzetközi kutatásban társaival tíz jelentős európai törökellenes összecsapás emlékezetét vizsgálja. A tapasztalatok alapján ez nem csak magyar sajátosság.
Európában mindenütt feloldódóban van a homogén csatakép. Már nem csak az a történet létezik, hogy egy keresztény sereg áll szemben az iszlámmal, és katona hősök áldozzák fel magukat. Megjelenik az is, hogyan élte meg ugyanazt az eseményt másképpen egy civil, egy nő vagy egy helyi közösség.
Ezzel párhuzamosan maguk a csaták is egyre inkább elveszítik azt a képességüket, hogy egyetlen, közösen elfogadott identitástörténetet hordozzanak.
A történelmi emlékezet egyre inkább vitatérré válik. Megszűnnek a homogén csataképek, és az emlékezetpolitika sem tud ugyanúgy támaszkodni rájuk mozgósítási céllal, mint korábban. A folyamat árnyaltabb, távolságtartóbb értelmezést eredményez, kritikusabb és önkritikusabb irányba halad.
Pap arra számít, hogy Magyarországon is ez történik majd. A nemzeti tragédia képe nem feltétlenül tűnik el, de mellé többféle történeti, társadalmi és helyi nézőpont kerülhet. A királyok és hadvezérek története mellett megjelenhetnek az egyszerű emberi sorsok, a birodalmi erőviszonyok, a helyi örökség, a turisztikai szempontok és azoknak a csoportoknak a tapasztalatai, amelyek korábban nem, vagy alig kaptak helyet a Mohácsról szóló történetekben.
Az állam, az iskola és az emlékezetpolitika ebben a közegben már jóval kevésbé képes egyetlen értelmezést rögzíteni. Kiállításokkal, emlékhelyekkel és rendezvényekkel időlegesen lehet alakítani a figyelmet, de a közösségi médiában létrejövő sokszereplős nyilvánosságot nem lehet úgy irányítani mint régebben.
A tudománynak ugyanakkor továbbra is lehet szerepe. Pap szerint a felmérésben a válaszadók mintegy 60 százaléka a szakemberek, a kutatók közléseit tekinti a legmegbízhatóbb történelmi információforrásnak. „A jól alátámasztott, megfelelő intézményi háttérrel rendelkező szakértői közléseknek lehet hatásuk. De ez hosszabb folyamat. Egy kampányszerű emlékév néhány rendezvénnyel önmagában nem fogja alapvetően megváltoztatni a Mohács-képet és azokat a folyamatokat, amiket itt látunk.”
Ötszáz évvel a csata után tehát nem az látszik, hogy Mohács eltűnne a magyar történelmi tudatból. Sokkal inkább az, hogy megszűnhet az a helyzet, amelyben egyetlen Mohács-kép volt: egyetlen tragédia, egyetlen magyarázat, egyetlen közös történelmi tanulság.
A fiatalabb generációk számára már kevésbé politikai, kevésbé érzelmileg terhelt, és egyre inkább történelmi vitatér lehet. A mai ötszázadik évforduló ezért nemcsak arról szólhat, hogyan emlékezünk 1526-ra, hanem arról is, hogy közben maga az emlékező közösség mennyit változott.
A kutatás a jubileum után új adatfelvétellel folytatódik, ősszel pedig külön vizsgálják majd a fiatalabb korosztályokat is. Akkor lehet pontosabban látni, hogy 2026 valóban egy új Mohács emlékezeti korszak kezdete-e – vagy az ötszázadik évforduló csak most tette igazán láthatóvá, és a változás már jóval korábban elkezdődött.
A Mohács körüli tudományos viták korábban az Index hasábjain is nagy nyilvánosságot kaptak. 2024 augusztusában Fodor Pál és Pap Norbert lapunknak arról beszélt, hogy kutatásaik alapjaiban írhatják át a csata helyszínéről és az elmúlt évtizedekben kialakult Mohács-képről alkotott elképzeléseket. Állításaik komoly szakmai vitát váltottak ki:
A Mohács helyéről, régészeti emlékeiről és történelmi értelmezéséről kibontakozott vita így már jóval az ötszázadik évforduló előtt megmutatta, mennyire eltérően gondolkodnak a kutatók is a magyar történelem egyik legismertebb eseményéről.
(Borítókép: Érdeklődők nézik Orlai Petrich Soma II. Lajos király holttestének feltalálása című, 1851-ben Münchenben festett olajfestményét. Fotó: Bizományosi: Oláh Tibor / MTVA / MTI)
Napi