A klímaváltozásról gyakran úgy beszélünk, mintha elsősorban a gazdaság, az energiarendszer vagy a mezőgazdaság problémája lenne. A változás azonban végül nem a statisztikákban, hanem a hétköznapokban válik igazán láthatóvá. Abban, hogy mikor indulunk dolgozni, milyen hőmérsékletet bír el egy lakás nyáron, mennyibe kerül annak hűtése, hová megyünk nyaralni, mennyit ér az otthonunk, és milyen kockázatokra kell egyre több pénzt félretennünk.

Kétrészes cikksorozatunk első részében azt vizsgáltuk meg Pásztor Szabolccsal, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány kutatási igazgatójával, hogyan mozdulhatnak el azok a földrajzi és gazdasági adottságok, amelyekre Európa évszázadokon keresztül épített. A vízhiány átrendezheti a mezőgazdaságot, új szemponttá teheti a vízbiztonságot az iparban, sérülékenyebbé teheti a folyami szállítást, és egyre nagyobb alkalmazkodásra kényszerítheti az energiarendszert. Ha azonban ezek a folyamatok tartóssá válnak, a hatásuk ennél jóval mélyebbre ér.

A második részben ezért már nem elsősorban gyárakról, termőföldekről és erőművekről lesz szó, hanem rólunk. Arról, hogyan alakíthatja át a felmelegedés az otthonainkat, a munkarendet, a turizmust, az ingatlanárakat, a biztosításokat és végső soron a társadalmi különbségeket is. Az Annales-iskola szemléletében éppen ezek a lassan változó hétköznapi rutinok jelentik a történelem egyik legmélyebb rétegét: amikor pedig ezek kezdenek átalakulni, a klímaváltozás már nem egyszerűen környezeti vagy gazdasági kérdés, hanem az életforma átalakulásává válik.

A mindennapi élet struktúráinak átalakulása

Az Annales-i iskola egyik nagy újítása az volt, hogy a történelmet nem kizárólag uralkodók, háborúk és intézmények történeteként vizsgálta. A táplálkozás, a lakás, a ruházat, a munkarend, a közlekedés és az évszakokhoz igazodó rutinok ugyanúgy a történelem részét képezték. A klímaváltozás legmélyebb következményei is ezen a szinten válnak majd érzékelhetővé. Európa épületállományának jelentős részét hagyományosan a téli hideg elleni védelemre tervezték. A vastag falak, a nagy üvegfelületek vagy a hő megtartására optimalizált lakások nyáron könnyen túlmelegedhetnek.

A következő évtizedek felújításainak ezért egyszerre kell szolgálniuk a téli energiahatékonyságot és a nyári hővédelmet. Külső árnyékolásra, természetes éjszakai szellőzésre, hőszivattyúkra, zöldtetőkre, fákra és kevésbé hőelnyelő burkolatokra lesz szükség. Pásztor Szabolcs ezért aláhúzta: A városok napi ritmusa is megváltozhat. A szabadtéri munkák, az építkezések, a szállítás és a szolgáltatások egy része korábbra vagy későbbre tolódhat. A nyári munkarend, a munkahelyi hővédelmi szabályok, az iskolai és intézményi időbeosztás fokozatosan alkalmazkodhat a gyakoribb hőhullámokhoz. A déli országokban megszokott, a déli forróságot elkerülő időbeosztások Közép- és Nyugat-Európában is terjedhetnek.

A turizmus szezonális és földrajzi szerkezete szintén módosulhat. A mediterrán térségek főszezonja részben tavaszra és őszre tolódhat, miközben a nyári hónapokban felértékelődhetnek az északi, hegyvidéki és tóparti célpontok (coolcation). Ezzel párhuzamosan a téli sportokra épülő települések egy része a hóbiztonság romlásával elveszítheti hagyományos gazdasági alapját. 

„A hőség a munkatermelékenységre is hat. Különösen érintett a mezőgazdaság, az építőipar, a szállítás, a turizmus és minden szabadtéri vagy nem megfelelően hűtött környezetben végzett tevékenység. A termelékenységi veszteség mellett nőhet a betegszabadságok száma, az egészségügyi ellátás terhelése és a munkavédelmi beruházások költsége. Az EKB szakértői szerint a tartós hőmérséklet-emelkedés különösen Dél-Európában gyengítheti a termelékenységi növekedést, és növelheti az európai régiók közötti gazdasági különbségeket” – összegezte a kutatási igazgató.

A változás társadalmilag egyenlőtlen lesz. A jó minőségű, megfelelően hűthető ingatlannal rendelkező, rugalmas munkarendben dolgozó háztartások könnyebben alkalmazkodnak. Az idősek, az alacsony jövedelműek, a rossz állapotú lakásokban élők, a kültéri munkások és a klímasérülékeny vidéki régiók lakói viszont aránytalanul nagy terhet viselhetnek. A klímaalkalmazkodás ezért nem csupán technológiai, hanem elosztási kérdés is. A mindennapi élet szintjén a felmelegedés végül a fogyasztást is átalakítja.

„Nő a hűtéshez szükséges villamos energia, a víztakarékos háztartási eszközök, az árnyékolás és a biztosítás iránti kereslet. Megváltozik az élelmiszerek ára és összetétele, a nyaralások időpontja, a lakóhely értéke és az, hogy a családok jövedelmük mekkora részét fordítják az időjárási kockázatok kezelésére. Ez az a terület, ahol a klímaváltozás már valóban a braudeli anyagi civilizáció átalakulásává válik. Braudel szerint egy ilyen átalakulás esetében nem az emberi cselekvés, hanem maga a természet a döntő tényező, miközben annak pontos mechanizmusa még a történészek számára is rejtélyes marad” – hangsúlyozta Pásztor Szabolcs.

Versenyképesség, pénzügyi kockázat és Európa új gazdasági földrajza

A klímaváltozás versenyképességi hatása nem merül ki a közvetlen károkban. Magasabbá válhatnak a termelési költségek, nőhet az ellátási láncok bizonytalansága, gyakoribbá válhatnak az élelmiszer- és energiaár-sokkok, és több tőkét kell védekezésre, helyreállításra vagy pótlólagos infrastruktúrára fordítani. Ez a tőke rövid távon hiányozhat más termelékenységnövelő beruházásokból. Jó példa erre a Magyarországon 2026 augusztusában létrehozott és 500 milliárd forinttal feltöltött Havária Alap. 

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség becslése szerint az időjárási és éghajlati szélsőségek 1980 és 2024 között mintegy 822 milliárd eurónyi gazdasági veszteséget okoztak az Európai Unióban, 2021 és 2024 között pedig már több mint 208 milliárd eurót. A 2020–2024 közötti időszak átlagos éves vesztesége 44,9 milliárd euró volt, több mint kétszerese a 2010-es évek átlagának. Ezekben a számokban nemcsak az aszály, hanem az árvizek, viharok, hőhullámok és tüzek kárai is szerepelnek.

Pászot Szabolcs hozzátette, a veszteségek jelentős része végül az államot terheli. Az Európai Központi Bank szerint az EU-ban az éghajlati katasztrófákból eredő veszteségeknek csak nagyjából egynegyede biztosított, egyes országokban pedig ez az arány az 5 százalékot sem éri el. Ha a magánbiztosítás visszahúzódik a legkockázatosabb területekről, a károk a háztartások, a vállalkozások és végső soron az állami költségvetések mérlegében jelennek meg. Az állam szerepe ebben a tekintetben is erősödik.

Ezzel párhuzamosan átalakulhat az ingatlanok és vállalatok értékelése. Egy korábban vonzó tóparti, folyó menti vagy mediterrán ingatlan értékét már nemcsak a fekvése és infrastruktúrája határozza meg, hanem a vízellátás, a hőterhelés, az erdőtűz- vagy árvízkockázat és a biztosíthatóság is. Hasonló rezilienciafelár jelenhet meg a vállalatok finanszírozásában: az ellenálló telephely, a több forrásból biztosított víz- és energiaellátás, valamint a jól kidolgozott alkalmazkodási stratégia alacsonyabb kockázatot és kedvezőbb tőkeköltséget jelenthet.

A területi következmények különösen fontosak. Dél-Európa közvetlenül kitett a hőségnek, a vízhiánynak, a mezőgazdasági veszteségeknek és a nyári turizmus átalakulásának. Közép- és Kelet-Európában a kontinentális aszály, a csökkenő talajnedvesség, a folyók alacsony vízállása és a rain-fed, vagyis csapadékra támaszkodó mezőgazdaság jelent kockázatot. Ráadásul az Európai klímakockázati értékelés szerint idősödéssel, elvándorlással, alacsonyabb jövedelemmel és gyengébb intézményi kapacitással jellemezhető régiók kevésbé képesek alkalmazkodni. Ezek jelentős része Dél- és Közép-Kelet-Európában található. 

Észak-Európa relatív pozíciója bizonyos területeken javulhat, de nem válik kockázatmentessé. Az intenzív csapadék, az árvizek, a part menti veszélyek, az erdőtüzek és az új kártevők ott is növekvő költségeket okozhatnak. Nem egyszerű észak–déli átrendeződésre kell tehát számítani, hanem egy mozaikosabb Európára, ahol a vízgyűjtő, a városi infrastruktúra, az alkalmazkodási képesség és a gazdasági szerkezet együttesen határozza meg a versenyképességet.

A klímaváltozás ugyanakkor új piacokat is létrehoz. A víztisztítás, a szennyvíz-újrahasznosítás, a szivárgásérzékelés, a precíziós öntözés, a hőtűrő vetőmagok, a klímamodellezés, az épületárnyékolás, az energiatárolás és a katasztrófabiztosítás gyorsan növekvő ágazatokká válhatnak. Az Európai Bizottság szerint Európa a víztechnológiában már ma is a világ szabadalmainak mintegy 40 százalékával rendelkezik; az európai vízipar hozzávetőleg 107 milliárd eurónyi bevételt termel és 1,7 millió embert foglalkoztat. Az uniós vízreziliencia-stratégia 2030-ig legalább 10 százalékos vízhatékonyság-javulást irányoz elő.

„A versenyképességi mérleg tehát nem eleve negatív. Ha az alkalmazkodás pusztán kárelhárításból, késedelmes tilalmakból és válságtámogatásokból áll, akkor a klímaváltozás Európa költségeit és belső egyenlőtlenségeit növeli. Ha azonban az alkalmazkodás innovációs, infrastruktúra- és iparpolitikai programmá válik, akkor a víztakarékos technológiák, a klímaálló épületek és a rugalmas energiarendszerek új európai komparatív előnyt teremthetnek” – mondta Pásztor Szabolcs.

Az alkalmazkodás politikai gazdaságtana

Ismételten érdemes hangsúlyozni, hogy a klímaalkalmazkodás egyik legfontosabb következménye az állam gazdasági szerepének növekedése lehet. A vízhálózatok, folyók, gátak, csatornák, vasutak, erdők és városi zöldterületek olyan rendszerek, amelyeket egyetlen vállalat vagy háztartás sem tud önállóan megvédeni. Az alkalmazkodás ezért szükségképpen közösségi koordinációt, hosszú távú tervezést és jelentős közberuházást igényel. A 2008-as pénzügyi, majd reálgazdasági, majd a 2020-es egészségügyi válság után az állam visszatér, vagy legalábbis tovább marad.

Egy 2026-ban közzétett, az Európai Bizottság számára készült felmérés szerint az EU-nak 2050-ig évente körülbelül 70 milliárd eurót kellene klímaalkalmazkodásra fordítania. Ebből mintegy 30 milliárd euró az infrastruktúra, 21 milliárd az ökoszisztémák, 12 milliárd pedig az élelmiszerbiztonság alkalmazkodási szükségleteihez kapcsolódna. A jelenlegi finanszírozás ennél alacsonyabb, és az alkalmazkodási igények még nem épültek be megfelelően a nemzeti költségvetési tervezésbe. 

Az alkalmazkodás ugyanakkor nem azonos a mindent betonba öntő vízgazdálkodással. A gátak, tározók és öntözőcsatornák fontosak lehetnek, de önmagukban nem oldják meg a vízhiányt. A talajok vízmegtartó képessége, az árterek helyreállítása, a vizes élőhelyek, az erdősávok, a városi zöldfelületek és a megfelelő földhasználat ugyanolyan fontos infrastruktúrát jelentenek. 

A vízgazdálkodást egyre kevésbé lehet kizárólag települési vagy nemzeti határok szerint megszervezni. A gazdaságilag releváns egység a vízgyűjtő. A Duna, a Rajna vagy a Pó vízjárása sok ország, régió és ágazat döntéseitől függ. A következő évtizedekben a vízmegosztás, a tározás, a hajózhatóság, az ökológiai vízigény és az ipari felhasználás összehangolása az európai integráció egyik legfontosabb, de politikailag legnehezebb területévé válhat. A víz árának és elosztásának kérdése szintén megkerülhetetlen. A túl olcsó víz nem ösztönöz takarékosságra, a túl magas ár viszont társadalmilag igazságtalan és veszélyeztetheti a kisebb vállalkozásokat.

„Az európai gazdaság alkalmazkodása végső soron a hatékonyság fogalmának átalakítását igényli. A korábbi modell a maximális kapacitáskihasználást, a minimális készleteket és a legolcsóbb beszállítót jutalmazta. A klímaváltozás korában azonban a tartalék, a többféle szállítási útvonal, a decentralizált energiaforrás, a helyi víztározás és a biztosítás nem pazarlás, hanem a működőképesség feltétele. A reziliencia ára látható; az alkalmazkodás hiányának ára csak a következő válságban válik nyilvánvalóvá” – összegezte Pászto Szabolcs.

Következtetés: Európa új hosszú gazdasági ciklusa

Az Annales-i iskola szemszögéből Európa felemelkedése nem hirtelen csoda volt, hanem a földrajz, az éghajlat, a településhálózatok, a mezőgazdasági rendszerek, az energiaforrások, az intézmények és a világgazdasági kapcsolatok hosszú összefonódása. A kontinens történelmi teljesítménye abban állt, hogy természeti és társadalmi lehetőségeit infrastruktúrává, tudássá és gazdasági hatalommá alakította.

A klímaváltozás ezt az örökséget nem feltétlenül semmisíti meg, de átértékeli. Csökkenhet a mérsékelt éghajlatból, a viszonylag stabil vízjárásból és a könnyen használható folyami útvonalakból származó történelmi járadék. A mezőgazdaság tőke- és technológiaintenzívebbé válik; az ipar telephelyválasztásában felértékelődik a vízbiztonság; az energiarendszerben nő a tárolás és a rugalmasság jelentősége; a logisztika több tartalékot igényel; a biztosítás és az állami kockázatviselés szerepe megnő. A gazdasági aktivitás egy része új régiókba és új évszakokba helyeződhet át.

Pásztor Szabolcs kiemelte: „Európa gazdasága ezért várhatóan nem egyszerűen zöldebb, hanem víz- és klímatőke-intenzívebb, infrastruktúra-igényesebb és regionálisan differenciáltabb lesz. Növekedhet a környezeti mérnöki tevékenység, a víztechnológia, az agrárinnováció, a hűtési és épületfelújítási piac, a klímaadat-szolgáltatás és a kockázatkezelés súlya.” Ezzel párhuzamosan visszaszorulhatnak vagy más régiókba települhetnek azok a termelési formák, amelyek tartósan nagy mennyiségű olcsó vízre, kiszámítható folyami szállításra vagy mérsékelt nyári hőmérsékletre épültek. Fokozódhat a gazdasági tevékenységek területi koncentrációja.

A legmélyebb változások azonban nem feltétlenül a nemzeti számlákban jelennek meg. Az emberek korábban kelnek, máskor dolgoznak, más növényeket termesztenek, más időpontban utaznak, másként építik és hűtik otthonaikat. A biztosítás, az árnyék, a víz és a hűvös levegő egyre inkább vagyontárggyá válik. Megváltozik a termőföld, a lakás és egy egész régió értéke. Ezek a mindennapi élet lassú átalakulásai alkotják majd a klímaváltozás valódi történetét.

A 2026. júliusi és augusztusi aszálytérképek ezért nem csupán egy rendkívüli nyár dokumentumai. Annales-i értelemben annak a pillanatnak a lenyomatai, amikor az addig mozdulatlannak hitt háttér láthatóan mozgásba lendül. Európa jövőbeni versenyképessége azon múlik, képes-e ismét arra, amire története során többször képes volt: a megváltozó földrajzi korlátokat új intézményekké, technológiákká és együttműködési formákká alakítani. Ezúttal azonban úgy kell megtennie, hogy az alkalmazkodás költségeit ne egyszerűen a szegényebb társadalmi csoportokra, a periférikus régiókra vagy a kontinensen kívüli világra hárítsa át. 

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)