Mohács a magyar história egyik leggyászosabb eseményeként él a történelmi köztudatban, valamiféle őseredőjeként minden későbbi romlásnak. A mohácsi csatának és következményeinek történelmi háttere azonban sokkal összetettebb az akkori események egyfajta sommás, és nem egyszer igencsak leegyszerűsítő negatív értékítéleténél. A következményekkel és ezek távolabbra mutató hatásaival szemben ami biztosan állítható, hogy II. Lajos király és a serege az életük feláldozásával is megkísérelték a lehetetlent, amiért megilleti őket az utókor hálája.

Mohács emlékezete: így kezdődött

I. Szulejmán szultán 1526. április 17-én indult el Isztambulból, hogy a Drinápolynál gyülekező seregeit Magyarország ellen vezesse. A díván még az év elején eldöntötte, hogy az „igaz hit” seregeivel hadjáratot indít a Magyar Királyság ellen az 1521-es győzelmek beteljesítésére.

II. Lajos király már márciusban tudomást szerzett a díván döntéséről, és az országot fenyegető török támadásról. 

A huszadik életévét 1526. július elsején betöltő fiatal uralkodó véres komolyan vette a török készülődésről szóló híreket, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megszervezze az ország védelmét. Az európai nagyhatalmak ellentétei, nem kevésbé a Német-római Császárságon belül a reformáció terjedése miatt kibontakozó permanens válság következtében Lajos azonban a reméltnél és a szükségesnél is csak jóval kisebb külföldi támogatást kapott. 

Részben emiatt, részben pedig a rendi mozgósítás nehézkességének köszönhetően amikor II. Lajos 1526. július 20-án felkerekedett Budáról, még csak alig 3000 lovas és gyalogos indult el a királlyal.

Mohács felé vonulva azonban az érdi, az ercsi, a dunapentelei, a földvári, illetve a paksi, majd a tolnai és a bátai táborverések idején folyamatosan gyülekeztek a beérkező seregtestek, így mire tábort vertek Mohács mellett, a királyi sereg létszáma már 27-30 ezer főre duzzadt, ami létszámát tekintve európai viszonylatban is komoly seregnek számított. 

A mohácsi táborverés idején még felvonulóban volt Szapolyai János gróf, erdélyi vajda 10-15 ezres és rendkívül harcedzett erdélyi hadteste, valamint Frangepán Kristóf szlavón bán nyolc-tízezres seregteste is.

 Ugyancsak úton volt az a 2-3 ezer profi katona, jól felfegyverzett cseh zsoldos, akiket a pápa pénzén fogadott fel a király. 1526 nyarán így két hadsereg közeledett egymás felé; dél felől az akkori világ legerősebb hada, Szulejmán 80 ezres serege, északról pedig II. Lajos király létszámában folyamatosan gyarapodó, ám az iszlám hadainál jóval kisebb csapata. A két had találkozási pontja a Duna ártéri területe mellett fekvő kis mezőváros, Mohács alatt volt.

Komoly viták a királyi haditanácsban

A királyi haditanácsban komoly viták folytak a török hadsereg lehetséges feltartóztatásával kapcsolatban. A királyi sereg lassú gyülekezése miatt el kellett vetni azt a még június elején megfogalmazott igen jó tervet, hogy Eszéknél, a Dráva egyetlen átkelési pontjánál próbálják útját állni a szultánnak, ami egyébként kedvező lehetőséget biztosított volna a királyi sereg létszámhátrányának kiegyenlítésére. 

A tolnai, illetve a bátai haditanácson az is felvetődött, hogy mindaddig kerüljék ki a török sereggel való összecsapást, amíg az erdélyi, illetve a szlavón hadtestek, továbbá az ekkor már Győr és Székesfehérvár térségében tartózkodó cseh alakulatok nem egyesülnek a királyi sereggel. Ezt szorgalmazta egyébként a Szeged közelébe ért Szapolyai János erdélyi vajda is, aki küldönce útján nyomatékosan arra kérte az uralkodót, hogy addig ne ütközzön meg a törökkel, amíg be nem érkezik az erdélyi hadtesttel. 

Az egyik fővezér, Tomori Pál kalocsai érsek – aki mielőtt belépett volna a ferences rendbe, végvári kapitányként szolgált a déli végeken, és igen jól ismerte a törökök észjárását – azzal az érvvel ellenezte ezt a javaslatot, hogy ehhez már túl késő van, ráadásul a nagyszámú török könnyűlovasság könnyen beérné az elvonulásban lévő sereget, illetve esetleg a legrosszabb pillanatban, táborbontás közben üthetne rajtuk a török. Az oszmán sereget fárasztó és időnyerésre játszó vonulgatást sem lehetett volna könnyen kivitelezni, mert a sereg a Duna vonalához volt kötve, hiszen az utánpótlás és a hadianyag jelentős részét, benne a tábori ágyúkat is a királyi hajók szállították. 

De maga a király, II. Lajos is Budától minél távolabb akart összecsapni a szultánnal, így végül a királyi sereg elit fegyverneme, a nehézlovasság bevetése számára legalkalmasabb terepet, a Mohácstól délre fekvő fákban szegény síkságot választották ki az ütközet helyszíneként.

Augusztus 29.: napkelte után, reggel fél hét körül

A lovas felderítők jelentése szerint 1526. augusztus 28-án a török hadsereg már csak alig egynapi járóföldre volt a királyi seregtől. Éppen ezért amikor felvirradt augusztus 29-e, reggel fél hét körül elkezdődött a királyi sereg hadrendbe állítása. Derült, tiszta volt az idő, ezért messze be lehetett látni a dél, illetve délnyugat felé elterülő nagy síkságot. 

Brodarics István szerémi püspök és királyi kancellár, aki az uralkodó mellett részt vette a csatában és túlélte a véres ütközetet, az egy évvel később, 1527-ben Krakkóban nyomtatásban is kiadott latin nyelvű „ De conflictu Hungarorum cum Solymano Turcorum imperator ad Mohach historia verissima”  (Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről) című művében többek között pontosan leírta a hadrendbe állt királyi serege előtti csatateret is. „ Ezen a helyen – mint imént írtuk – nagy és széles mezőség húzódott, melyet erdő, cserjés, víz, domb sehol sem szakított meg, mindössze balra, az említett hely és a Duna között volt egy mocsaras és iszapos víz, sűrű náddal benőve, ahol később sokan odavesztek. Velünk szemben színházi nézőtér formájára hosszan elnyúló domb húzódott melyen túl a törökök császára ütötte fel táborát, a dombról kis falucska ereszkedett alá egy templommal, ennek Földvár volt a neve, ott helyezkedtek el az ellenséges lövegek” írja Brodarics. 

A fővezér igyekezett minél szélesebbre elnyújtani az arcvonalat, hogy elkerülje, de legalábbis jelentősen csökkentse a királyi sereg bekerítésének veszélyét. 

A bal szárny az eszéki hadiúthoz közel állt fel; közvetlenül az út mögött és a Duna között elterülő mocsaras terület, a Krassó, a mai Vizslaki-rét természetes védelmet kínált az oszmán bekerítő műveletek ellen. A királyi hadrend bal és jobb szárnyán a hadsereg elit fegyverneme, a páncélos nehézlovasság sorakozott fel. 

Középen széles sorban állították fel a gyalogság első vonalát. A második vonal közepén, ezer nehézlovas védelmében állt a király, közvetlenül maga mellett Szalkai László esztergomi érsekkel és Drágffy János országbíró zászlótartóval, aki a Szűz Máriás magyar hadilobogót tartotta a kezében. A királyi sereg a széles síkságot északról határoló úgynevezett nagy árok, egy egykori és kiszáradt folyómeder mentén sorakozott fel a kortárs szemtanú Brodarics királyi kancellár szerint.

Reggel hét és déli tizenkét óra között

Azt követően, hogy kora reggelre a királyi sereg teljes fegyverzetben felsorakozott a fővezérek által kijelölt arcvonalba, a délelőtt hátralévő órái tétlen várakozással teltek el. 

A nap egyre magasabbra hágott és perzselni kezdett a hőség. A nehéz sodronyingbe és mellvértbe öltözött gyalogosokat, valamint a teljes páncélzatot viselő lovasokat igencsak megviselte a forróság. 

Ennek ellenére a harci szellem lángja magasan lobogott, a vezérek, a főurak és a katonák is alig várták, hogy összecsaphassanak az ellenséggel. A csata napját megelőzően Tomorinak a királyi tábortól távolabb állomásozó könnyűlovasai többször indultak felderítő portyákra, melynek során szét is vertek egy viszonylag nagyobb török előőrsöt. E győzelem híre még tovább emelte a királyi sereg harci szellemét.

Dél és délután három óra: beérkezik az oszmán sereg

1526 nyara különösen esős volt és a megduzzadt ártéri vizek, kiöntések, illetve a felázott utak igencsak megnehezítették az oszmán sereg felvonulását. A török hadtesteknek különösen meggyűlt a baja a csatateret délről határoló Karasica ingoványos területén való átkeléssel. 

amikor déli tizenkét óra körül felbukkantak az oszmán haderő első alakulatai, a ruméliai hadtest egymást követő egységei.

 Pargali Ibrahim pasa, nagyvezír, a török hatalmi hierarchiában a szultán után a második méltóság, aki egyben Szulejmán sógora is volt, a ruméliai hadtest parancsnokaként emberei kimerültségét látva másnapra akarta halasztani a döntő összecsapást, ezért parancsot adott hadteste táborverésére. 

Amikor a ruméliai egységek hozzáfogtak a táborveréshez, a másik nagy seregtest, a Behrám pasa parancsnoksága alatt álló anatóliai hadtest még a Karasicán való átkeléssel küzdött. 

Ibrahim azonban a táborverési előkészületek ellenére sem vette félvállról a török főerőktől mintegy két kilométeres távolságra felsorakozott királyi hadsereget; a tábori lövegeket tüzelőállásba vontattatta, Bali és Hüszrev bégnek pedig parancsot adott, hogy a csatateret keresztező nagy árok takarásában lovasságukkal derítsék fel, hogy mire készülnek a „gyaurok”, illetve próbáljanak meg észrevétlenül a királyi sereg hátába kerülni.

Délután három és négy óra körül

Bali és Hüszrev bég felderítő akciója azonnali beavatkozásra ösztönözte Tomori fővezért. A török lovasok ugyanis hiába próbáltak meg láthatatlanok maradni a „nagy árok” takarásában, de ez a kiszáradt folyómeder nem volt elég mély ahhoz, hogy elrejtse a lándzsáik hegyét, amik így még messziről is jól láthatóan csillogtak a délutáni napfényben. Tomori Pál rögtön felismerte, hogy egy nagyobb török lovascsapat próbál meg a királyi tábor háta mögé lopózni. 

Ezért az első vonalból hátravágtatott a királyhoz, és parancsot adott az uralkodó védelmére rendelet mintegy ezer nehézlovas elvezénylésére, hogy derítsék fel és szorítsák vissza a lopakodó török lovascsapatot. 

Ráskay Gergely, a testőrség parancsnoka nem feledkezvén meg arról, hogy milyen parancsot kapott korábban Lajos király őrzésére, először megtagadta Tomori utasításának teljesítését, de II. Lajos király jóváhagyta a fővezér rendelkezését. A nehézlovas testőrség elvezénylésének végzetes következményei lettek, de mindez délután három óra körül még nem volt nyilvánvaló. 

A főemberek közül voltak néhányan, akik azt tanácsolták a királynak, hogy mivel a törökök már letáborozásban vannak, ők is vonuljanak vissza a saját táborukba, és halasszák másnapra a döntő összecsapást. 

Tomori – a helyzethez képest egyébként helyesen – úgy vélte, hogy a letáborozó és még részben felvonulóban lévő szultáni sereg megtámadása taktikailag előnyös lehet a váratlan támadásra nem számító ellenséggel szemben, másrészt pedig lehetővé teszi, hogy seregtestenként bánjanak el a törökökkel, semlegesítve így a királyi hadsereg létszámhátrányát. 

Ha a királyi sereg visszavonul a táborba és a törökök eközben mégis támadnának, akkor viszont biztosra vehető a vereség. Lajos király elfogadta Tomori érvelését, és parancsot adott a támadás megindítására. 

Felharsantak a kürtök, megperdültek a dobok; a jobb szárnyon felsorakozott nehézlovasok leeresztették sisakrostélyaikat, előreszegezték kopjáikat, megsarkantyúzták csataménjeiket, majd mennydörgésszerű robajjal zárt rendben vágtatni kezdtek a török állások felé.

 Ismét Brodaricsot idézzük: „ … ugyanabban a pillanatban megláttuk az ellenséges csapatok roppant tömegét, amint a velünk szemben magasló dombról lassan leereszkedik, és a törökök császára is ott volt. Akkor aztán a király fejére föltették a sisakot, és ebben a percben arcát sápadtság öntötte el, mintha megsejtette volna a közelgő tragédiát.”

Délután négy óra: az első magyar lovasroham

A jobbszárnyról előretörő királyi nehézlovasság rohama először igen sikeresnek tűnt; az előretolt oszmán gyalogos egységek menekülni kezdtek, vagy kitértek a lovasroham elől. 

(Ezt bizonyítják többek között a rendkívül alacsony török veszteségadatok is.) 

A királyi nehézlovasság ugyanis beleütközött a ruméliai hadtest fő erejébe, a török tüzérségi lövegek és a puskával felszerelt janicsárok zárt rendjébe. Mint a török ágyúk elsütésekor kiderült, az oszmán lövegeket egy terepmélyedésben állították fel, így a kilőtt ágyúgolyók a rohamozó királyi nehézlovasok feje felett süvítettek el, nem sok kárt téve bennük. 

Nem így a janicsárok, akik egymás után legalább három -négy sortüzet adtak le megállítva és szétzilálva a királyi lovasságot. A nehézlovasság rohamának sikerére alapozott haditerv itt és ekkor összeomlott.

Délután fél öt és öt óra között: kiteljesedik a nagy török ellentámadás

Noha a magyar királyi had lovasrohama váratlanul érte a törököket, a rendkívül szigorú fegyelemnek, a kiváló vezetésnek és a taktikai rugalmasságnak köszönhetően Szulejmán serege gyorsan reagált. 

A lovasroham közben a Brodarics által említett „hosszan elnyúló dombról” ( a csatatér délnyugati oldalát határoló ma is meglévő tereplépcsőről) leereszkedett az anatóliai hadtest, és rövid idő alatt felállt a jól ismert oszmán hadrend, középen a szultánnal, a két szárnyon pedig Ibrahim nagyvezír ruméliai, illetve Behrám pasa anatóliai hadtestével és felkészültek a nagy erejű visszacsapásra. Lényegében már ekkor, a nehézlovasság összeomlásával és megfutamodásával megpecsételődött Lajos király és seregének sorsa.

Délután öt óra: az utolsó kísérlet a hadiszerencse megfordítására

Délután öt óra körül a megrendült királyi sereg egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze a kezdeményezést. A balszárnyon küzdő nehézlovasság újabb rohamra indult, és ezzel egyidejűleg a középvonalban felállított gyalogság is. 

olyannyira, hogy egy kisebb egységnek egészen a szultán közeléig sikerült előreküzdenie magát.

Ám minden hősiesség ellenére az oszmán sereg nyomasztó létszám és technikai fölénye kíméletlenül érvényesült; a második lovasrohamot ugyanúgy megtörte az ekkor már pontosabban célzó török tüzérség és a janicsárok puskatüze, mint a legelsőt. 

Mindeközben az is kiderült, hogy a király mellől elvezényelt nehézlovasoknak nem sikerült feltartóztatniuk Bali és Hüszrev bégek lovasságát, akik a keresztény sereg megkerülésével rátörtek II. Lajos táborára -amit teljesen szétdúltak-, ezután pedig hátba támadták a még kétségbeesetten küzdő királyi katonákat.

Délután fél hat és este hét óra között: az összeomlás, a menekülés és a király halála

A magyar hadrend csaknem egy időben omlott össze, a királyi tábori tüzérség teljesen, a nehézlovasság pedig legnagyobb részt megsemmisült. A második roham során előretört gyalogságot a nehézlovasság megfutamítása után körbekerítették a szpáhik. 

és védekező négyszögbe felállva visszaverték a szpáhik rohamait, akiket csak a janicsárok bevetésével tudtak legyűrni; ezek a hős katonák szinte az utolsó emberig odavesztek.

 Az utolsó és még védekező gyalogosok végzete egybe esett a a 18 óra 23 perckor bekövetkezett napnyugtával, és a nagyjából ekkor kitört heves zivatarral. A magára maradt király az öldöklő küzdelem végéig kitartott a csatatéren és csak a teljes összeomlás perceiben kezdett el a kíséretében lévő néhány emberrel, köztük Czettricz Ulrich udvari kamarással, Trepka Andrással és Aczél Istvánnal együtt elmenekülni. 

Az új kutatások szerint a király az úgynevezett nagy ároktól északra mintegy 11 kilométernyi lovaglás után Csele falu közelében kísérelt meg átkelni a Duna itteni keskeny és gázlókkal tarkított ágán a túlparti Mohácsi-szigetre, de az átkelés közben a lova feltehetően megcsúszott, belezuhant egy iszappal teli mélyedésbe, maga alá temetve lovasát aki megfulladt; a vele tartók sem tudták megmenteni.

 II. Lajos tragikus halála nem csak a Jagelló-dinasztia, hanem egyben a középkori Magyar Királyság végét is jelentette. 

a királyon kívül elesett mindkét fővezér, Tomori Pál érsek és Szapolyai György szepesi gróf, Szalkai László esztergomi érsek, további hat püspök, Drágffy János országbíró és tizenhét zászlósúr. A királyi sereg teljes vesztesége a tábori személyzettel együtt elérte a 24 ezer főt. 

A mohácsi vereségnek messze ható következményei lettek; a kettős királyválasztást követő 15 évig elhúzódó belháború, majd 1541-től a másfél évszázadig tartó török hódoltság. 

A jobb sorsra érdemes és alig húszévesen odaveszett Lajos király, valamint a mohácsi síkon életüket feláldozó hősök azonban valamennyien megérdemlik az utókor háláját, hiszen megcselekedték amit megkövetelt a haza; megpróbálták a túlerővel szemben a lehetetlent, megvédeni a hazát.

Az ötszáz éve, 1526. augusztus 29-én lezajlott mohácsi csatában:

• II. Lajos király 27-30 ezer fős keresztény serege felvállalta az ütközetet,
• I. Szulejmán szultán 80 ezres oszmán seregével,
• de a délután három órától este fél hétig kitartó harci események a királyi sereg súlyos vereségével végződtek.