A távoli korok eseményeinek mindig van valami mélyebb igazsága a ma embere számára, amit elsősorban a történészek által feltárt tények, adatok és összefüggések tudományos valóságából olvashatunk ki, de csak az egymást követő nemzedékek legendává nemesülő értelmezései égetik bele kitörölhetetlenül a szívünkbe. Arra talán minden érettségiző diák tudja a választ, mi történt 1526-ban, de az érti igazán, akinek megtanították Kisfaludy Károly sorait is: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” Halott hősök, magyar vértől áztatott föld, gyász és az életüket áldozó katonákkal közös tömegsírba temetett önálló nemzeti lét. Nem csupán egy elveszített csata, hanem a szuverén magyar nemzet porba hanyatlása évszázadokra. Ezért emlékezünk rá összeszorult szívvel ötszáz év múltán is.

Azóta is keressük az okokat, mit rontottunk el, miben hibáztunk. Egyáltalán volt-e bármilyen esélyünk az iszonyatos túlerővel szemben? Ma úgy mondanánk, hogy a világ­uralmi rendszer átrendeződését megkésve érzékelte a Mátyás halála után a főúri rendek torzsalkodása miatt ­amúgy is meggyengült magyar állam, de még ekkor sem tettek meg mindent a vész elhárítása érdekében. Európa királyságai a maguk háborús mutyijaival voltak elfoglalva, tőlük nem számíthattunk segítségre. És persze fölmerült az árulás gyanúja is, amin a mai napig vitatkoznak a tudósok, ám a szikár tény, hogy a később királlyá koronázott Szapolyai János nem ért oda seregeivel a mohácsi csatatérre. Egyesek szerint nem is akart, mások azt állítják, ez lehetetlen volt. A világhódító oszmánok így megállíthatatlannak bizonyultak. Kicsinyesség, irigység, széthúzás, nemtörődömség, elszigeteltség és árulás a mérleg egyik serpenyőjében, hősies kiállás, legyőzhetetlen szabadságvágy, önfeláldozás, hazaszeretet a másikban. Ez így együtt Mohács igazsága. Ezért adta Ady Endre egyik szívbe markoló magyarságversének azt a címet, hogy Nekünk Mohács kell. Ennek záró vers­szaka a nemzethaláltól való félelem gyönyörű szimbóluma: „Ha van Isten, földtől a fényes égig / Rángasson minket végig / Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Vagyis Mohács tragédiája fölfogható úgy is, mint megmaradásunk záloga. Kegyetlenül megpróbált ott a mohácsi síkon bennünket a Jóisten, de azért, hogy soha ne feledjük, az önálló, szabad magyar nemzet védelme és felemelése a legzordabb körülmények között is kutya kötelességünk. „A haza minden előtt” – üzente a négy szócskát minden valaha élt és ezután megszülető magyarnak Kölcsey Ferenc, Himnuszunk szerzője.

Éppen ezért döbbenten figyeljük, amint a mai percemberkék odaadnak még egy picike szuverenitást a birodalmi hódítóknak, akik belerángatnak bennünket ostoba háborús mutyijukba. Nem értjük, miért engedik, hogy a Nyugat ránk kényszerítse saját önpusztító akaratát, amivel a hódító iszlám kezére játssza az oly sok magyar vérével megvédett keresztény Európát. Szomorúan szemléljük, amint a világuralmi rendszer átalakulásának tektonikus rengései közben nem a vész elhárításán dolgoznak, hanem a kicsinyesség, az irigység, a széthúzás üli torát. A hazaáruló hazafinak hívja magát, és nemes cselekedetnek tartja, amikor a multinacionális nagytőke kezére játssza át a magyar gazdaságot. Tragikus, hogy nemzetünk legkiválóbbjait üldözik, földönfutóvá akarják tenni, és elhallgattatják azokat, akik azon gondolkodnának, miként lehetne a hazát fenyegető veszélyeket a legkisebb áldozattal kivédeni. Babszemjankók dáridója hazudja magát működő és emberséges országnak. Az állam tragikusan meggyengült a patrióta kormány leváltása után, már 1956 közelgő hetvenedik évfordulóját sem akarják méltóképpen megünnepelni. Ötszáz évvel Mohács után nemzeti nagylétünk újjáteremtésének folyamata megtört. Nincs egy percnyi békességünk. De ellenállunk. Mohács igazsága legyen a reményünk.