„Nos, akkor hozok egy kávét!” – csattanok fel a kerti székben ülve, amikor meglátom a Tisza-kormány legfőbb üzenőfalán, a Facebookon, hogy még egy nyár sem telt el az új kormánnyal, máris forradalmi tüntetést szerveznek, amolyan rendszerváltó-váltó demonstrációt. Világrekordot döntött a Tisza-forradalom szavatossági ideje, hát ez van. A leírás szerint a Tisza Párt megpecsételte a sorsát a rendszerváltásnak, ezért van szükség arra, hogy utcára vonuljanak, éppen 500 évvel Mohács után. A szervezők szerint ez a rendszerváltás utolsó esélye.

A düh oka, hogy a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal élére a tiszás többség Unger Annát ültette be a Transparency Internationalről ismert Ligeti Miklós helyett. A kommentmezőkben azonnal elszabadult a digitális lincshangulat. A szavazók, akik eddig a szent háború elitegységeként tekintettek magukra, most döbbenten vették észre, hogy

Az igazi csattanós pofont azonban a miniszterelnök reakciója okozta, aki a tőle megszokott, lekezelő stílusában intette rendre a saját választóit.

Így jutottunk el a modern magyar politikatörténet egyik legszórakoztatóbb paradoxonához: szombat délután ugyanazok a rendszerváltók fogják skandálni a mottóikat Magyar Péterék döntése ellen, akik néhány hónapja rendszerváltó rigmusokkal tartották életben Magyar Péteréket.

Ha ezt az egészet egy forgatókönyvíró adná le, azzal dobnák vissza a stúdiófőnökök, hogy a paródia túllépte a jóízlés határait. Egyetlen jóérzésű producer sem hinné el, hogy egy rendszerváltó szuperhős gyorsabban válik klasszikus pártkatonává, mint ahogy a moziteremben lefut a stáblista. De ez Magyar Péter abszolút filmszínháza, ahol a kormányzása alatt ugyan nem emelkednek a bérek és a főbb gazdasági mutatók, de legalább a leggyorsabban növekvő iparág a csalódottság.