BulvárSzerző: blikk 2026. 08. 28. 8 percnyi olvasás
Ma, augusztus 28-án 53 éve, hogy véget ért az a hatnapos stockholmi túszdráma, amely után megszületett a 'Stockholm-szindróma' fogalma. Csakhogy ma már korántsem egyértelmű, hogy amit akkor felfedezni véltek, valóban szindróma volt-e.
1973. augusztus 23-án Jan-Erik Olsson fegyverrel lépett be a stockholmi Kreditbankenbe, aztán négy banki alkalmazottat – három nőt és egy férfit – túszul ejtett, majd egy páncélteremben tartott bezárva hat napig. 1973. augusztus 28-án, azaz napra pontosan 53 évvel ezelőtt engedte őket szabadon. Már a túszdráma során különös dolgok történtek. A fogvatartottak a túszdráma során jobban bíztak a fogva tartójukban, mint a kiszabadulásukon dolgozó rendőrökben. Sőt, közülük többen a szabadulásuk után sem negatív értelemben beszéltek a fogva tartójukról. Ekkor született meg a 'Stockholm-szindróma' fogalma, ami alatt a köznyelvben a fogvatartottnak a fogva tartójához való, beteges módon kialakuló bizalom – sőt, szélsőséges esetben szeretet – érzésének a kialakulását értjük. Dr. Makai Gábor klinikai szakpszichológust, pszichoterapeutát arról kérdeztük, pontosan mi történik ilyenkor az emberben, egyáltalán jól használjuk-e az 53 éve született kifejezést...
1973. augusztus 23–28. A stockholmi Norrmalmstorgon található Kreditbanken volt az első bűnügyi esemény Svédországban, amelyről élő televíziós közvetítés készült / Forrás: Getty Images
Jan-Erik Olsson követelései között szerepelt, hogy engedjék ki a börtönből egy régi társát, Clark Olofssont, akit végül be is vittek a bankba. A négy túsz hat napon át volt összezárva velük a páncélteremben. A rendőrséget azonban megdöbbentette, hogy a túszok idővel nem egyszerűen együttműködtek fogva tartóikkal, hanem bizalmat mutattak irántuk, miközben a rendőröktől egyre jobban féltek. A 23 éves Kristin Enmark még Olof Palme miniszterelnököt is felhívta, akinek azt mondta: a rendőrségtől tart, Olssonban és Olofssonban viszont bízik. A túszdráma augusztus 28-án könnygáz bevetésével ért véget.
Nils Bejerot pszichiáter és kriminológus erre a beteges viselkedésre alkotta meg a 'Norrmalmstorg-szindróma' kifejezést, amely később Stockholm-szindrómaként terjedt el. Csakhogy a fogalom tudományos státusza máig ingatag: valójában nem szerepel önálló diagnózisként a nemzetközi klasszifikációs rendszerekben sem. Maga Enmark természetesen tagadta, hogy betegesen kötődött volna fogva tartóihoz: szerinte egyszerűen azt próbálta elérni, hogy életben maradjon.
A bankrabló, akiben a túszai jobban bíztak, mint a rendőrökben / Forrás: Getty Images
Dr. Makai Gábor klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta szerint fontos elválasztani egymástól a veszélyhelyzetben kialakuló kötődést és annak későbbi fennmaradását. Az előbbi nemhogy nem betegség, hanem kifejezetten egészséges.
– Én azt gondolom, ez egy pszichológiai jelenség, tulajdonképpen a túléléshez való alkalmazkodásnak egy tudattalan formája – nyilatkozta a Blikknek a klinikai szakpszichológus.
A túsz számára ugyanis a fogva tartó válik az életben maradás kulcsává. Ha sikerül kapcsolatot kialakítania vele, azzal nemcsak a támadó viselkedését próbálhatja befolyásolni, hanem a saját rettegését is csökkentheti, ez pedig úgy a legegyszerűbb, ha megszereti.
– A fogvatartott kedvessége és a pozitív érzelmek megélése annak a valószínűségét erősíti, hogy életben marad – fejtette ki dr. Makai Gábor.
A pszichoterapeuta szerint ez egyfajta kontrollt is visszaadhat annak, akitől valójában minden kontrollt elvettek. Ha úgy érzi, képes hatni fogva tartójára, már nem teljesen passzív elszenvedője a történteknek.
– Ez természetesen csak a kontroll illúziója, de alapvetően a kontroll érzését valamilyen szinten visszaadja – fogalmazott a Blikknek.
Más kérdés, ha a kötődés a szabadulás után sem tűnik el. Makai szerint ilyenkor a traumától védő lelki mechanizmus működteti tovább ezt az érzést: „az áldozat tompítja a negatív élményeket, fenntartja a kialakult érzelmi dinamikát, mert így nem kell egyszerre szembenéznie azzal, ami vele történt”. Ez válhat patologikussá.
Gyereket szült a fogva tartójának Natascha Kampusch?
A 'Stocholm-szindróma' különösen szélsőséges példája Natascha Kampusch története, akinek szintén a napokban volt a szabadulása évfordulója, ami húsz évvel ezelőtt történt. A tízéves osztrák kislányt Wolfgang Priklopil 1998-ban rabolta el, majd több mint nyolc éven át tartotta fogva. Kampusch 2006. augusztus 23-án használta ki, hogy a fogva tartója telefonálás közben eltávolodott tőle, és elmenekült. Priklopil még aznap öngyilkos lett.
A közvéleményt később megdöbbentette, hogy Kampusch gyászolta az elrablóját, és úgy beszélt róla, mint aki az élete részévé vált. Ő maga ugyanakkor később kifejezetten tiltakozott az ellen, hogy az élményeit egyszerűen Stockholm-szindrómának nevezzék.
Dr. Makai Gábor szerint az ő története azért más, mert itt nem néhány napos túszhelyzetről, hanem egy gyermek személyiségének éveken át tartó tudatos átalakításáról beszélünk.
– Tudatosan, szisztematikusan, éveken át folyamatában rombolták szét az önértékelését, az önképét.
A külvilág fokozatosan elveszítette számára a biztonság jelentését, miközben a bántalmazó vált az egyetlen emberré, akitől az élete függött. Makai szerint ennek végpontján „abban, aki bántalmazta, már nem a bántalmazót látta, hanem a megmentőjét”.
A tárgyalt pszichológiai működéseknek enyhébb változatai a hétköznapokban is megjelenhetnek. Bántalmazó párkapcsolatban, családban vagy más függőségi helyzetben is előfordulhat, hogy valaki mentegetni kezdi azt, aki árt neki: „csak dühös volt”, „nem úgy gondolta”, „én tehetek róla”. Makai Gábor szerint a dinamika hasonló: az ember úgy próbál biztonságot teremteni egy fenyegető kapcsolatban, hogy átértelmezi azt, ami vele történik. „Ez tulajdonképpen az említett patológiás kötődésnek egy mini változata.”
Napi