Ebben a feszült helyzetben az amerikai haderő többórás, intenzív csapásmérő támadásokat indított a dél-iráni partvidék és annak stratégiai fontosságú szigetei – Kesm, Kís és Abu Musza – ellen.

Egyelőre nem világos, hogy mi az amerikaiak célja ezzel, de ha Washington a légicsapásokon túl ténylegesen ellenőrzése alá akarja vonni és el akarja foglalni ezeket a stratégiai iráni szigeteket, az nagyon komoly és összetett katonai akciót feltételez – írja az Al Jazeera.

A célpontok tulajdonképpen a Hormuzi-szoros védőbástyái

Ahhoz, hogy megértsük a szükséges haderő méretét, látnunk kell a három sziget katonai jelentőségét. Ezek nem csupán egy-egy darab szárazföldet jelentenek az öbölben, hanem az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) elsüllyeszthetetlen repülőgép-hordozóit és rakétaerődjeit a szoros kapujában:

• Kesm: a szoros legnagyobb szigete. Hatalmas kiterjedésű, hegyes domborzatú, így kiváló fedezéket nyújt az IRGC föld alatti rakétasilóinak, gyorsjárású támadócsónakokat befogadó bázisainak és partvédelmi rakétaütegeinek.
• Abu Musza: egy apró, de annál fontosabb katonai támaszpont közvetlenül a hajózási útvonalak mellett. Irán idetelepítette a legfejlettebb légvédelmi rendszereit és a hajók elleni rakétáit.
• Kís: főként turisztikai és szabadkereskedelmi központ, ám komoly repülőtéri és kikötői infrastruktúrával rendelkezik, amely órák alatt katonai felvonulási területté alakítható.

Mekkora amerikai haderőre lenne szükség a megszálláshoz?

Egy ilyen hadművelet nem egy egyszeri sebészeti pontosságú légicsapás lenne, hanem a II. világháború csendes-óceáni szigetvilágában látott partraszálló műveletek modern, high-tech változata. Katonai szakértők becslése szerint a szigetek elfoglalásához és megtartásához egy több haderőnemet magában foglaló, expedíciós hadseregre lenne szükség.

1. A tenger feletti uralom biztosítása

Irán partvédelmi rakétáinak hatótávolsága miatt az amerikai hordozóknak tisztes távolságból kellene operálniuk. Mire lenne minimálisan szükség?

• Hordozócsoportok: legalább 2-3 amerikai repülőgép-hordozó harccsoportra, például a USS Dwight D. Eisenhower vagy a USS Abraham Lincoln vezetésével. Ez körülbelül 150-200 vadászgépet (F/A–18 Super Hornet, F–35C) és jelentős légvédelmicirkáló-kapacitást jelentene.
• Kísérő és támadó flotta: mintegy 15-20, a ballisztikus rakéták elhárítására képes romboló és cirkáló is kellene, valamint legalább 3-4, irányított rakéták kilövésére alkalmas tengeralattjáró, amelyek egyenként több mint 150 Tomahawk cirkálórakétával képesek megsemmisíteni a szigetek védelmi állásait még a partraszállás előtt.

2. Kétéltű csapásmérők, vagyis a tényleges partraszállók

A szigetek elfoglalása a tengerészgyalogosok feladata. Ehhez az amerikaiaknak a következőkkel kell rendelkezniük:

• Partraszálló Készenléti Csoportok: legalább két ilyen csoport bevetése szükséges. Ezek olyan helikopterhordozó dokkhajókból (mint a USS Wasp vagy a USS America) állnak, amelyek képesek MV–22 Osprey hordozókkal és kétéltű járművekkel partra tenni a csapatokat. Az MV–22 Osprey egy billenőrotoros katonai repülő (konvertiplán), amely egyesíti a helikopterek függőleges fel- és leszállóképességét a hagyományos repülőgépek sebességével és hatótávolságával.
• A szükséges haderő: körülbelül 15-20 ezer tengerészgyalogos és különleges műveleti katona (Navy SEALs, Army Rangers) szükséges. Abu Musza elfoglalásához elég lehet egy kisebb, helikopteres deszantegység, de a hatalmas kiterjedésű Kesm megtisztításához legalább egy teljes tengerészgyalogos expedíciós dandár kellene.

3. Légi támogatás és elektronikai hadviselés

A szigetek feletti légtér ellenőrzése nélkül a partraszállás öngyilkosság.

• Nehézbombázók kellenek: a térségben állomásozó (vagy a Diego Garciáról indított) B–2 Spirit és B–1B Lancer stratégiai bombázókat szükséges bevetni, elsősorban a mélyen beásott, föld alatti húszi és iráni bunkerek ellen.
• Elektronikai zavarás: olyan repülőgépek tucatjait kell felküldeni, amelyek teljesen elnémítják az iráni radarokat, kommunikációs csatornákat és drónirányító rendszereket a szorost övező hegyekben.

Ez egy kiszámíthatatlan katonai művelet lenne

Bár az amerikai haderő technológiai fölénye kétségtelen, a szigetek fizikai megszállása óriási politikai és katonai kockázattal járna. Érkezne az azonnali aszimmetrikus válaszcsapás, hiszen Irán nem csak a szigeteken védekezne. A szárazföldről indított drónrajok és precíziós ballisztikus rakéták azonnal célba vennék az amerikaiak térségbeli bázisait (Katarban, Bahreinben vagy Kuvaitban), ahogyan azt a legutóbbi feszültségek idején is tette Teherán.

Jöhetnek az öngyilkos drónok és a vízi aknák. A Hormuzi-szoros sekély, navigációra szűk vizei tökéletes terepet biztosítanak az iráni tengeri aknáknak és az önrobbanó motorcsónakoknak, amelyek súlyos veszteségeket okozhatnának a drága amerikai hadihajókban.

Globális gazdasági zűrzavar jönne. A szigetekért folyó közvetlen harc biztosan a Hormuzi-szoros teljes lezárását hozza magával, és ha belépnek a jemeni proxycsoportok is, akkor megbénul a vörös-tengeri kereskedelem is. Ahogy a húszi tisztviselők és az elemzők is figyelmeztetnek: egy ilyen forgatókönyv esetén a világpiaci olajár pillanatok alatt elérhetné a hordónkénti 200 dollárt, ami globális gazdasági recesszióba taszítaná a világot.

Összességében tehát a három dél-iráni sziget megszállása és tartós ellenőrzése legalább 30 vagy 40 ezer fős közvetlen és támogató amerikai katonai jelenlétet feltételez, több hordozóharccsoportot és hetekig tartó, rendkívül intenzív összhaderőnemi háborúskodást jelentene, vagyis valami olyasmit, amit Washington jelenleg még igyekszik messze elkerülni, és inkább a folyamatos légicsapásokat és a tengeri blokádot akarja fenntartani.

(Borítókép:  Illusztrációnkon az Amerikai Haditengerészet USS Abraham Lincoln (CVN–72) repülőgép-hordozója (balra), a brit Királyi Haditengerészet HMS Defender (D36) légvédelmi rombolója és az amerikai USS Farragut (DDG–99) irányított rakétás romboló a Hormuzi-szoroson halad át.  Fotó: Zachary Pearson / U.S. Navy / Getty Images)