Spiró György írta a magyar–svéd vb-selejtezőről, arról az edströmösről, bicskeisről, amelyen 3-3-mal, veretlenül elestünk az 1974-es vb-részvételtől:

„Június tizenhárom. Ma megyek apámmal utoljára meccsre.
A Dózsa György úton haladunk, én vezetek, oldalra pislantok. Fáradtan ül, az arca fakó. Szürke öltönyének zakója a hátsó ülésen. Rövid ujjú, áttört ingének zsebében, a szíve fölött, a zsebkendő. Idegesít, hogy ott tartja. Időnként megtörli a homlokát.

– Mi volt ma? – kérdezem.
– Reggel voltam besugárzáson.
– És?
– Holnap megyek utoljára. A doktornő szerint szépen javul.
Közel járunk a Szabolcs utcai kórházhoz, ott fog meghalni, már meg van beszélve.
– Hoztam rádiót – mondom –, Szepesi fog beszélni.”

Ez volt tehát 1973 nyarán. Tíz évvel később... Megpróbálom felidézni. Úgy nem tudom, mint Spiró. Ha ő ír, akkor mit csinálok én?

De az én apám is meghalt. Nem volt kinn a Népstadionban, ám meccs közben ment el. A kezében volt a Panasonic kisrádió, azon hallgatta az Újpest–Vasast.

Már nem járt meccsre, mert hetvennyolcban azt javasolta neki a doktor, hogy ne izgassa fel magát a tribünön, jobb, ha otthon marad. Nem értek az orvosláshoz, de azt hiszem, ez nagyon rossz ötlet volt, mert az, aki rádión követi a mérkőzést, idegesebb, mint az, aki a lelátón ül.

Apám a Vasasnak drukkolt, Takács kettőn nőtt fel. Az a „kis Taki”, a Vasas első gólkirálya egy meccsen hatot vágott a válogatottban a franciáknak, aztán kész vagyonért átigazolta az FTC. Amikor apukám először vitt meccsre, Angyalföldön már Szentmihályi, Kárpáti, Mészöly, Sárosi, Bundzsák, Berendy, Mathesz, Kékesi, Machos, Farkas, Ihász játszott, Kékesi Mihály kakukktojás volt, mert egyedül maradt kívül a válogatotton.

Első „idényemben” a Vasas nyerte a bajnokságot. A másodikban is. Mondhatni, egészen jól indítottam. Amikor a Vasas mindmáig utoljára, 1977-ben NB I-es bajnok lett, apám egy hatvani kupameccsen átbújt a vaskorlát alatt, hogy felkérdezze Mohácsi Lajos játékvezetőt, miért nem adta meg Hegedűs Béla teljesen szabályos fejes gólját. Aput Zombori Sanyi állította meg a taccsvonalnál, utána évtizedekig szekáltam a 28-szoros válogatott „Cukrászt”, hogy az édesapám volt az egyetlen ember, akit le tudott fogni a pályán.

Nyolcvanháromban úgy köszöntem el apámtól telefonon, hogy ne féljen, Kiss Laci az előző két meccsen egyaránt 9-est kapott, őt nem lehet megállítani. Az egyik 9-est az FTC ellen a Népstadionban, a másikat Csepelen érdemelte ki. Alighanem azzal (is), hogy 2-1-es Vasas-vezetésnél a félpályánál azt mondta Várady Bélának:

– Rúgd rá!
– Innen? – kérdezte a bombázó, de Kiss azt felelte:
– Nem mindegy? A félidő utolsó perce van, csak menjen minél távolabbra a labda!

Erre a messze hordó Béla a kezdőkörből berúgta, 3-1, a végén a Vasas 5-2-re győzött.

A rangadón az Újpestben Szendrei „Csámpi” védett, Kardos Józsi, Sarlós Bandi, Tóth „Jokka” nyomta hátul, a Vasastól szerződtetett Szebegyinszky Andris, valamint a két Sándor, Steidl és az a Kisznyér mozgott középen, akit nem hívtak a válogatottba, de olyan elegáns volt, mint az öltönyök később az Árpád úti divatáru-boltjában. Elöl meg Kiss Sanyi játszott és Törőcsik Andriska táncolt, a szintén nem ügyetlen Horváth Karcsi csak csereként kapott lehetőséget Temesvári Miklós edzőtől.

A Vasasban ott volt Kakas kapus (előfordult, hogy konkrétan 10-esre védett), aztán Komjáti Andris, aki mindig ott volt, néha úgy rémlik, még ma is nyomja; jobb-bekkben feltűnt a Titkárnak nevezett Farkas Tibi, akit egy Ferencvárosnak lőtt győztes gólja (2-1) után Főtitkárrá léptettek elő; a balbekk szerepkörében a technikás kispesti Lukács Sanyi mozgott, elöl meg a Kiss, Izsó, Várady hármas rohamozott volna, de azután, hogy Várady a nyolcadik percben vezetést szerzett, a trió kollektíve szabadnapot vett ki.

Nem mellékesen, az 1983. április 9-én rendezett kettős rangadónak – az Újpest–Vasas után az FTC–Honvéd (2-1) következett – 44 661 fizető nézője volt. Bajnoki mérkőzésen az utolsó telt házat 1977. április 23-án jegyezték: az Újpest–MTK (5-2), Vasas–FTC (4-1) dupla derbire 67 462-en váltottak jegyet. (Többen nem válthattak, mert 7777 ülést akkoriban újítottak fel a 75 239 férőhelyes arénában.)

„A Vasas többet támadott, de nem boldogult a befejezéssel” – állapította meg a Népsport 1983-ban, miután a lilák 2-1-re nyertek. „A második félidőben végre valóban rangot adó találkozón a zöld-fehérek megérdemelten győztek (2-1)” – írtam én a második meccsről, mert mindkettő tudósítását rám bízták a Népszabadságnál.

Miután lediktáltam a beszámolót, a titkárnő azt közölte velem, hogy „Ivánka, várja a kocsi a földtani intézetnél”.

– Milyen kocsi? Nem is kértem autót – hebegtem, de Nusi erősködött, hogy menjek csak oda. A sofőr elvitt a szüleimhez, anyám ajtót nyitott, és meg sem kellett szólalnia, lerítt róla, mi történt.

Bementem édesapám szobájába, ő az ágyon feküdt, hideg kezében a sárga Panasonickal, talán Kiss Sanyi lövőcseles góljába halt bele, talán abba, hogy a másik Kisst leradírozta Tóth József.

Azóta milliószor gondoltam már rá, hogy ha a meccs előtt nem mondom: „nyugi, nyugi”, azaz inkább a „zakóra” készítem fel, mennyit élt volna még. De hát Illovszky Rudolf, aki azon a gyászos napon beteg volt, emiatt a másodedző Szimcsák István ült a Vasas kispadján, rendre azt emlegette: „Vereséggel nem kalkulálunk.”

Neki még nem kellett. Az utóbbi negyven vébétlen évben egészen mások a generációs élmények. Viszont engem már akkor elementáris csapás ért – a futballban járatlan anyukámmal együtt –, amikor a magyar labdarúgást még nem sújtotta szűnni nem akaró veszteség.

Ám a futballba belehalni... Ez amilyen szívbe markolóan szomorú, olyan nagyon szép is.