Pedro Almodóvar életművében eddig sem számított kivételnek, ha a filmkészítés maga válik a történet tárgyává: a Rossz nevelés, a Megtört ölelések, de különösen az önéletrajzi ihletettségű Fájdalom és dicsőség is szeretett tükröt tartani saját alkotói módszere elé. A Keserű karácsony ezt a vonalat folytatja, egyértelműen a Fájdalom és dicsőség párdarabjának tekinthető, ám annál jóval kiforratlanabb film. Míg ott egy idősödő rendező számvetését láttuk, most ugyanennek a válságnak egy másik stádiumát követhetjük nyomon: mi történik akkor, amikor már nem az emlékek fájnak a legjobban, hanem egyszerűen elfogy az ihlet?

Pedro Almodóvar: Keserű karácsony

Raúl (Leonardo Sbaraglia), a kiöregedni látszó filmrendező képtelen új történetet találni, ezért azt teszi, amit oly sok alkotó előtte: saját magából kezd dolgozni. A laptopján megszületik Elsa (Bárbara Lennie), a reklámfilmeket rendező, egykor kultfilmesnek kikiáltott filmrendező figurája, akit szörnyű migrén gyötör, de mi már az első pillanattól sejtjük, hogy ez is csupán az ihlethiány elég nyilvánvaló pszichoszomatikus tünete. Almodóvar látható élvezettel bonyolítja ezt a matrjoskaszerű szerkezetet, tudatosan kacsint ki a mindenkiben megbúvó kukucskálóra: ne keressük görcsösen, mi igaz és mi fikció, hiszen itt éppen ez a határ válik érdektelenné.

A tűzoltóként dolgozó, éjszakánként sztriptíztáncos Bonifacio (Patrick Criado) például kezdetben fontos szereplőnek tűnik, aztán egyszerűen kikopik a filmből: nem azért, mert lezárul a története, hanem mert az alkotó figyelme időközben máshová fordult, és ez a furcsa töredezettség olyan hatást kölcsönöz a filmnek, mintha újra és újra egy másik történetben találnánk magunkat. Almodóvar csúf játékot űz velünk: látszólag megmutatja magát, de valójában inkább bujkál a sorok között.

A Keserű karácsony legalább három különálló film vázlatának az érdekes egyvelege, amiben Almodóvar önmagát sem kíméli, és a film legjobb pillanatai is azok, amelyek a rendezői hiúságot veszik célba. Egy önironikus definíció szerint például a kultfilm nem más, mint egy film, amit először senki sem néz meg, aztán néhány lelkes rajongó elkezdi terjeszteni róla, hogy remekmű, és végül divat lesz szeretni – 

És ha már önirónia: a film szereplői újra és újra a művészet nagy erkölcsi dilemmáit rágják. Meddig használhatja fel egy alkotó a saját életét? Mihez van joga a szerettei történeteivel? Hol végződik a vallomás és hol kezdődik a kizsákmányolás? Ezeket viszont nem tudja igazán új szemszögből megfogni, mert mintha a Keserű karácsony is inkább annak beismerése lenne, hogy ezekre talán nincsenek is saját válaszai.

Szerencsére a filmet nem csupán az intellektuális játék tartja életben, mert ott vannak a rendező védjegyei: a vibráló lakásbelsők, a merész színek, a fekete vulkáni homokkal borított lanzarotei tengerpart, amely már puszta jelenlétével képes feloldani a sok önvizsgálat papírízét. 

A sorok között mégis akad egy nagyon is eredeti és őszinte gondolat: a művészek hajlamosak saját fájdalmukat a világ közepének tekinteni, miközben mellettük ott állnak azok az emberek, akik egészen más terheket cipelnek. Szegény elhanyagolt Bonifacio például, aki nap mint nap autóroncsokból vág ki embereket, mielőtt este színpadra állna levetkőzni, mégis láthatatlanná válik A Nagy Művész mögött. A Keserű karácsony olyan, mint egy forgatókönyv, amelyet hőse újra meg újra átír: szereplők tűnnek el, hangsúlyok tolódnak el, a végszó pedig még mindig ceruzával van feljegyezve.