Minden héten új cikkek a The Economist-ból

Minden héten új cikkek a The Economist-ból Ez a cikk a The Economist magazinnal kötött tartalomlicenc-megállapodás keretében született. Cikkek a nemzetközi sajtó élvonalából, a Portfolio válogatásában. Minden cikk ide kattintva érhető el.

E nyomások globális összehasonlítása nem egyszerű feladat. Szerencsére létezik egy finom (vagy: ízletes) megoldás. Az Economist 1986 óta használja a Big Mac árát annak felmérésére, hogy a devizák a „helyes” szinten állnak-e. Az emeletes hamburger egységessége és mindenütt jelenvalósága révén egyedülállóan alkalmas erre a feladatra. E tulajdonságai a bérek összehasonlítására is hasznos eszközzé teszik. Ahelyett, hogy a fizetéseket az ingadozó piaci árfolyamokon váltaná át, McWages-indexünk (magyarul: McBér-index) azt veti össze, hogy egy átlagos munkavállaló fizetése hány Big Macre elég.

Első lépésként az átlagkereseti adatokat gyűjtjük össze az OECD-től, a jobbára gazdag országokat tömörítő klubtól. Mivel a személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási járulékok országonként eltérő mértékben emésztik fel a fizetést, a kereseteket a gyermektelen, egyedülálló munkavállalók – vagyis a McDonald’s törzsközönsége – adókulcsaival korrigáljuk. Ezután a nettó keresetet elosztjuk a Big Mac helyi árával, így becsüljük meg, hány ilyen hamburgerre futja egy átlagos dolgozó fizetéséből. A munkaidőbeli eltérések figyelembevételéhez azt is megbecsüljük, hány Big Mac jön ki egyórányi munkából.

Éves alapon továbbra is az Egyesült Államok vezeti a McBér-rangsort. Egy átlagos amerikai munkavállaló éves keresete 10 215 Big Macre elég; a második és harmadik helyen Svájc, illetve Ausztrália áll. Csakhogy az amerikai munkaidő is „óriásmenü-méretű”. Órabérre vetítve így már Svájc kerül az élre: az ottani átlagdolgozó óránként hét Big Macnek megfelelő összeget keres meg, szemben az amerikai hattal. A harmadik helyen Ausztrália áll, ahol minden ledolgozott órára öt hamburger jut.