A 2020-as évek elején valóságos aranykorukat élték azok az alkotások, amikben a gazdagokat gúnyolták ki, elég csak a Ne nézz fel!, A szomorúság háromszöge, A menü, A Fehér Lótusz című produkciókra gondolnunk, de említhetnénk akár a 2013-as A Wall Street farkasát is. Nem véletlen, az elitek világa ugyanis szinte túlságosan is megkönnyíti a forgatókönyvírók dolgát. A saját kis elszigetelt buborékjukban pöffeszkedő milliárdosok arroganciáján egy egyszerű néző számára valamiért mindig hihetetlenül felszabadító érzés nevetni. Ezt a hullámot lovagolja meg Romain Gavras első angol nyelvű rendezése, a Kiválasztottak (Sacrifice) is, amely a klímaváltozás elbagatellizálását és a hírességek álszent aktivizmusát veszi célkeresztbe egy giccses luxusgálával körítve.

Félbeszakította a show-t a zöld ISIS

A történetnek egyébként kifejezetten szórakoztató a felütése: „édesanyjuk tűzhalála után Joan (Anya Taylor-Joy) és testvérei, egy rejtélyes vulkánkitörés jóslatától vezérelve, kötelességüknek érzik a Föld megtisztítását. Radikális csoportjuk eltérít egy elbűvölő jótékonysági gálát, és három túszt ejt egy áldozati rituáléra.”

A Poszeidón Szövetség éghajlatváltozási gálájára egy eldugott görög szigeten kerül sor, ahová magánrepülőkkel és luxusjachtokkal érkezik a krémek krémje. A díszvendégek ráadásul természetesen olyan méregdrága, egyedi ruhákban feszítve ünneplik – és ünnepeltetik – saját aktivizmusukat, amelyek árából egy egész falut jól lehetne lakatni.

Ott van közöttük például a gőgös tech-milliárdos Ben Bracken (Vincent Cassel), aki a bolygó megmentésére azt a zseniális tervet eszelte ki, hogy még több bányászatot kellene folytatni, ezúttal az óceánok legmélyebb pontjain. Brackent támogatja popsztár felesége, Gloria (Salma Hayek) is, aki épp egy olyan zenei albumot rögzített, amit az ökológiai katasztrófa és a globális árvíz perspektívájából fogalmazott meg. (Érdekesség, hogy a magyar változatban Salma Hayeket Liptai Claudia szinkronizálja zseniálisan, akinek férje, Pataki Ádám amúgy tinédzserkora óta rajong a mexikói színésznőért.)

A gála legnagyobb sztárja mégis Chris Evans Mike Tylerje, az egzisztenciális válságba sodródott filmsztár, aki az édesapja halála és egy óriási botránya után próbál visszakapaszkodni a legnagyobb nevek közé. Legújabb filmje vörös szőnyeges premierjén ugyanis lángszóróval hadonászott, miközben azt üvöltötte, hogy „Megb*szom a nőiteket”. Teljesen nyilvánvaló, hogy ő sem a Föld megmentése miatt érkezett a gálára, hanem csak azért, hogy gatyába rázza a szétcincált imázsát. A rendezvényen aztán mégis mikrofont ragad, hogy egy dühös kirohanás során beleálljon a képmutató elitbe.

Belefáradtunk a Föld megerőszakolásába, ezért most az óceánokat erőszakoljuk meg – mondja a teljesen elképedt vendégseregnek, majd egy teátrális mikrofondobás után a mosdóba menekül.

Ekkor azonban szó szerint elszabadul a pokol. A gálát lerohanja Anya Taylor-Joy Joanjának szektája, akik magukat „A Föld ősi sóhajait védő harcosoknak” – vagy ahogy Cassel karaktere elnevezi őket: „Zöld ISIS-nek” – hívják. A vallási fanatikusokat három rendkívül fura testvér vezeti, akik azt hiszik, hogy a bolygó pusztulását csak úgy előzhetik meg, ha néhány „kiválasztott” luxusvendéget rituálisan bedobnak a közeli vulkán kráterébe. Természetesen a túszok közé kerül Tyler, Bracken és egy ártatlan előadóművész, Katie (Ambika Mod) is.

Chris Evans viszi a hátán az egész filmet

Ami a néző tekintetét abszolút a filmvászonra szegezheti, az Chris Evans parádés játéka. A Bosszúállók: Végjáték és az Amerika Kapitány szerepből való kilépése óta Evanst sajnos meglehetősen gyenge projektekben láthattuk, amelyekben még az alakításai is ellaposodtak. Romain Gavras azonban most tálcán kínálta neki az utóbbi évek legszórakoztatóbb szerepét, a színész pedig meg is hálálta azzal, hogy csak úgy lubickolt benne. Mike Tylerként egyszerre vicces, hiú és esendő. A film egyik legemlékezetesebb jelenetét is neki köszönhetjük: a túszejtés pillanatában a mosdóban rejtőzködik, majd amikor gyanútlanul kisétál, azt hiszi, mégiscsak sikerült az a környezetvédelmi beszéd, és a felfegyverzett szektások csupán a látványos show részei.

Vincent Cassel egyébként nagyszerű partner a gúnyolódásban, az általa megformált Bracken még a halál árnyékában is azzal ugratja Tylert: „Nem hiszem el, hogy egy Golden Globe-vesztes mellett fogok meghalni”. És persze Anya Taylor-Joy is hozza a tőle megszokott, jéghideg és kísérteties szektavezető figurát, bár ezzel semmi meglepetést nem okoz a nézőnek. Ami még kifejezetten dicsérendő, az a gyönyörű fényképezés: a napáztatta görög sziklák, az éjszakai rituálék és a vulkán kontrasztja elképesztő vizuális keretet ad a kaotikus eseményeknek.

Amikor a szatíra belefullad a saját füstjébe...

A gondok ott kezdődnek, amikor a vicces bohóckodást felváltja a „véresen komoly dráma”. A forgatókönyvírók (Gavras és Will Arbery) az első órában még remekül gúnyolják a hírességek álszent aktivizmusát és a szektás elvakultságot, de a második felére a film teljesen elveszíti a ritmusát. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a rendező nem tudta eldönteni, hogy fanyar, abszurd komédiát vagy inkább egy sötét drámát akar-e készíteni. Minden főbb témakörbe belekap egy kicsit – a klímaválságtól a gazdagokon és a képmutató hírességeken át a szektaőrületig –, de nem eléggé ahhoz, hogy a nézőknek valóban átadhassa az üzenetét. Nem is értjük, hová akart kilyukadni pontosan.

Ez a bizonytalanság pedig sajnos a cselekmény tempójára is rányomja a bélyegét, és a néző sokszor úgy érezheti, hogy a film egy helyben toporog. A környezetvédelemről és a vak hitről szóló viták ugyanis egy idő után önmagukat kezdik ismételni, és ahelyett, hogy mélyítenék a filmet, inkább csak fárasztják a nézőt. Ezen a helyzeten még a harmadik felvonásban meglepetésszerűen felbukkanó John Malkovich sem tud segíteni. Eközben a szekta belső szabályrendszere és motivációi mindvégig homályosak maradnak, a vulkán felé vezető expozíciós jelenetek pedig túlságosan is elhúzódnak. Romain Gavras rendezése így folyamatosan elveszíti azt a feszültséget és ritmust, amit az első órában olyan ügyesen felépített.

Pedig az alapkoncepció mélyén ott bujkált az a potenciál, ami a műfaj legnagyobbjait jellemzi. Más modern, társadalomkritikus filmekhez hasonlóan ugyanis a Kiválasztottak is egy rendkívül égető kérdésre tapint rá: mindannyian meg akarjuk változtatni a világot, de a motivációink teljesen eltérőek, és vannak olyanok is, akik pusztán a személyes haszonszerzést és a meggazdagodást keresik. Lehet, hogy a rendező is így tekintett erre a filmre, hiszen a tetszetős köntös és a csillogó hollywoodi nevek mögött végül nem maradt más, mint a saját ürességét leplező, túlhúzott produkció.

A végkifejletnél ráadásul ember legyen a talpán, aki nem csóválja a fejét. A stáblista alatt én csak ültem a sötétben, és értetlenül próbáltam összerakni, hogy mégis mi a fene volt ez az utolsó néhány perc. Ugyan Chris Evans jutalomjátéka és Vincent Cassel csípős poénjai miatt egyszeri szórakozásnak még így is megteszi a mozi, a várt katartikus csattanó helyett azonban csak egy hatalmas kérdőjellel a fejünkben sétálunk ki a teremből.

A Kiválasztottak (Sacrifice) 2026. augusztus 27-től látható a hazai mozikban.