BulvárSzerző: index 2026. 08. 27. 6 percnyi olvasás
Különös tudatállapotokat élt át, amit megírt egy könyvében.
84 éves korában, 2026. augusztus 26-án elhunyt Nádas Péter író, aki egyebek mellett az Emlékiratok könyve és a Párhuzamos történetek című műveivel nemcsak a magyar, hanem a világirodalom történetébe is beírta magát, és akit éveken át az irodalmi Nobel-díj egyik esélyes várományosának tartottak.
33 éve azonban már egyszer megjárta a halál kapuját. 1993 áprilisában szívinfarktust kapott, és
három és fél perces klinikai halálból hozták vissza és élesztették újra az orvosok a budapesti Szent János Kórházban.
Ebből az élményéből született Saját halál című elbeszélése (esszéregénye), amely az Élet és Irodalomban jelent meg 2001 végén. És közvetlenül az infarktusa utáni évben elkezdte rendszeresen fényképezni a kertjében (Gombosszeg, Zala megye) álló délceg, terebélyes vadkörtefát, amit dolgozószobája ablakán keresztül, írás közben is szemmel tarthatott.
Ötszázhat fotót készített róla az évek során, és egyetlen év alatt sem sikerült két teljesen egyforma képet készítenie. 2000 és 2001 között pedig már szertartásosan, naponta rögzítette a fa szinte minden lélegzetvételét polaroid kamerájával. Közülük válogatta ki azt a 160 fotót, amelyeket a Saját halál című könyvébe szerkesztett. (A könyvet először Németországban adták ki, majd 2004-ben Magyarországon is megjelent a Jelenkor kiadó gondozásában.)
Nádas Péter nem írónak készült, de fotósnak sem. Mégis, apja halálakor, 1958-ban, tizenhat évesen megszakítja vegyipari technikumi tanulmányait, kölcsönkapja nagybátyja aknás keresőjű fényképezőgépét, és fényképész szakmunkástanulónak áll, majd szakvizsga után a Nők Lapja szerkesztőségében kezd fotóriporter-gyakornokként dolgozni. Nem sokkal később pedig írni kezd. Felhagyott a főállású fotóriporterkedéssel, és már csak saját élvezetére fényképezett.
Profi fotósként realista életképeket, szociofotókat, munkásokat, árvaházi gyerekeket kapott lencsevégre, de megörökítette Örkény Istvánt és Pilinszky Jánost, ahogy imádta a természetet, és a felhőket is. A kertjében álló vadkörtefáról készült „Fa-sorozatát” Berlinben, Salzburgban, Svájcban, a Mai Manó Házban és Balatonfüreden is kiállították. A könyvbe került 160 fotó nem egyszerű évszakos „time-lapse” időrendben, hónapról hónapra követve mutatja a famatuzsálemet, hanem tudatos szerkesztéssel egyfajta kísérlet volt, hogy mit tudunk érzékelni az időből, a változásból és a saját elmúlásunkból.
Nádas Péter szerint a körtefaképek éppen azt mutatják, hogy „nincsen más, mint változás.”
Fotográfia-irodalom könyvével (és a portrékat, életképeket is tartalmazó Valamennyi fény című könyvével is) műfajt teremtett idehaza, ahol a fényképek ott lépnek be, ahol a nyelv kudarcot vall. A halálközeli élmény elmondhatatlanságát a fa szótlan, fény-árnyék játéka, időtlen, de folyamatosan változó, élő jelenléte egészíti ki.
Számára pozitív időélmény volt, amikor a vadkörtefát fényképezte egy éven át.
Rájött, hogy az idő fogalmának szuggesztiójában élünk, de az idő ebben az egyezményes tagolásban nem létezik. Kizárólag átmenet van.
Az viszont tanítás volt számára, „hogy ülök itt a szobámban, ahol a falakról is szöveg csurog, ami majd mindentől független időt képez. Egy olyan időt, amit rajtam kívül senki nem ismer, nem is kell ismernie, teljesen individuális időt, ami a mi Gergely-naptárunktól, a történelmi időktől és még a csuda tudja, mi mindentől, még a saját fiziológiámtól is független. Izolál. A saját munkám izolál a többiektől. Elszakít. De nem tudok nem elszakadni, mert akkor nem tudom a munkámat tisztességesen elvégezni.”
Kevesen jönnek vissza klinikai halálból, és még kevesebb nagy magyar író. Nádas Péter három és fél percig lebegett két világ határán, amiről Saját halál című írásában pontos tanúságot tett. Először is az idő megszűnik létezni, de az észlelés nem.
És akkor valami nagyon érdekes kezdődik, valami fantasztikus történik, tulajdonképpen erről kéne beszélni. Olyasmi folytatódik, amit igen nehéz szavakkal megragadni, mert a halál előtti állapotban csaknem érvényét veszíti az egyezményes időszámítás. Egy nagy villanykapcsolót lekattintanak, magát a főkapcsolót. Amitől a látás, az észlelés és a gondolkodás közel sem szűnik meg... Időtlenség uralkodik a világegyetemben. Űrélménynek lehetne nevezni.
Azt szokták mondani, hogy halála pillanatában az ember visszapergeti élete eseményeit. „Őszintén szólva nem perget vissza semmit.” De végre tisztán megértette, hogy az időtlenségben az emlékezésnek sincs helye. Egy életen át nem értette ezt, mert a lelket és a testet soha nem látta egyben.
Majd egy irdatlan erő ragadta magával, amely egyszerre működött kívül és belül, és eltűnt mindaz, ami személyes és szenvedélyes.
Távoli fényforrásból érkezik, szórt fénye van. Erő visz felé... Olyan volt a fény, mintha mattüveget löktek volna egy valójában nagyon erősen sugárzó fényforrás elé, nem direkt, úgymond fátyolos...Ovális nyílás erősen fodrozott peremén törik meg. Ahogy barlang mélyéről látja az ember a kinti világot egy borús napon...
Hiszen világos.
Megint egyszer elég volt gondolni rá, hogy magával ragadjon. Az anyám méhéből átbillentem a szülőcsatornába, s ezzel vége lett az ősállapotnak, amelyhez a halál pillanatában visszatértem.
Mint aki egy kézzelfogható hasonlat segítségével ismeri fel a valóságos történés helyszínét.
Az ovális nyílás az anyám nagy szeméremajka volt, amit széthúztak, amit én a szülőcsatorna perspektívájából ismerek, az évtizedek óta halott anyám nagy szeméremajka, amint széthúzták, vagy önmagától is egyre jobban tágult, ahogy közeledtem, hogy megszülessek.
Mattüveg szűri meg így a fényt a szülészetek ablakán.
Újraszületett. Nádas pedig később arról beszélt, hogy a klinikai halál állapotában nem érzett ellenkezést, sőt, csalódott volt, amikor az orvosok visszahozták.
Az élet egyetlen értelme a művészet – mondta egyszer Nádas Péter, amit úgy értett, hogy „Koherens életet élni, aminek nem csak eleje és vége van, hanem értelme is, nem kis teljesítmény. A művészetek ismerete, bárkit képes egy ilyen jelentékeny életteljesítményhez elvezetni.
Nem mondom, hogy mindenki művész és művelje mindenki a művészetet. Nem hálás munka, senkinek nem javasolnám.
A műkedvelőktől pedig inkább tartok, öntévesztések sorozatában élnek, keserű emberek. De a művészet tárgyaihoz viszonyítani a saját életet, megmerítkezni egy regényben, zenében, egy festet tájat vagy aktot bámulni, szemügyre venni minden részletében, az fontos és nemes foglalatosság, én magam is űzöm. Egy idegen tárgyban, egy idegen személyben felismerni önmagam. Növeli a reflexiós képességet, elmélyíti az empátiát. A saját reális lehetőségeinket is tisztábban látjuk vele vagy általa.”
„A művészet vagy az irodalom halála, amikor hatni akar. A dilettantizmus csúcsa” – hirdette Nádas Péter. Hát ha nem is akart, mégis megtette.
Napi